A nagy ugrás
A pannon puma gazellává karcsúsodott, és kecsesen 21 helyet ugrott előre a Világbank üzleti környezet ranglistáján, egyenesen az előkelő 45. helyre! Végre kiderült volna, hogy a sok károgást semmi sem indokolta? A makacsul nem javuló makroteljesítmény mögött mégiscsak ott vannak a strukturális reformok? Hazánk topreformer lett, ahogy az egyik meghatározó hírportál hírül adta? Vagy mégsem?
Ezen örömteli alkalomból konferenciát is rendeztek a Világbank vezető közgazdásza, Pradeep Mitra, Lamperth Mónika, valamint Kóka János részvételével. Meg kell említenünk azonban, hogy számos más rangsor megjelenése alkalmából - érthetetlen okból - nem került sor hasonló rendezvényre. Komoly elemzésre adott volna alkalmat például a Transparency International korrupciós indexe, mely alapján hazánk 39. helyével stabilan a középmezőnyben tanyázik, vagy a World Economic Forum által kiadott, a versenyképességet mérő Global Competitiveness Report szerint pedig 2006-ban 35.-ről a 41. helyre estünk vissza.
Milyen irányba ugrott ekkorát a pannon gazella? Az üzleti környezet rangsor azt vizsgálja, hogy mennyire könnyű (olcsó, gyors) vállalkozásokat üzemeltetni. Mennyire könnyű új vállalkozást indítani, új engedélyeket beszerezni, munkavállalókat felvenni és kirúgni, a tulajdon nyilvántartását intézni, hitelhez jutni, adót fizetni, exportálni és importálni, a vállalkozást felszámolni, szerződéseket betartatni, valamint milyen erős a befektetők védelme? Ezt a sok szempontot összefoglalva az üzleti környezet a Világbank számára elsősorban a vállalkozásokat sújtó adminisztratív terheket jelenti. Az index készítői az összes kategóriában felállítanak egy sorrendet, az összesített sorrend pedig ezeknek az átlaga. Hazánk az elmúlt évben három területen hajtott végre "pozitív reformokat", ahogy a Világbank hívja ezt. Nyílt egy új földhivatal Budapesten, jelentősen könnyebb lett vállalkozást alapítani, és a csődtörvény könnyebbé tette az előresorolt követelésekkel rendelkezők helyzetét. Eközben sajnos egy "negatív reformra" is sor került, mégpedig bonyolultabbá vált az adórendszer. Hazánk tehát három dimenzióban előrelépett, egyben hátra; ez 21 helyet jelentett a ranglistán.
Meglehetősen érdekes egyébként az indexben szereplő tényezők súlyozása. Egy-egy potenciális reform hatását ugyanis könnyedén megvizsgálhatjuk, ha a gazdaságpolitikusok számára nyilvánvalóan rendkívüli hasznosságú - egy Excel-tábla formáját öltő - "szimulátorba" beírjuk a tervezett változásokat. Az adók esetében például három dolgot változtathatunk a táblázatban: hány adófajta van, mennyi ideig tart elkészíteni a bevallást, és mekkora a vállalkozások számára a nyereség után fizetendő adókulcs. Utóbbi súlya akkora, hogy amennyiben a jelenlegi 55 százalékról (ami ki tudja, hogy jött ki) 120 százalékra emelkedne, összességében akkor is csak négy hellyel esnénk vissza. Nem szeretnék tanácsokat adni a gazdaságpolitikusoknak, de úgy tűnik, egy újabb földhivatal megnyitása ellensúlyozni tudna egy ilyen mértékű adóemelést.
Ez alapján világossá válik, hogy bár Magyarország előreugrása a listán olyan eseményekből következik, amelyeket a Világbank reformoknak nevez, ezek nem azok az intézkedések, amelyek sikere vagy kudarca kritikus hazánk szempontjából. A kritikus reformok - az államháztartás, az egészségügy, a közoktatás reformja vagy a nyugdíjreform - nem tartozik bele az üzleti környezet ilyen leszűkített értelmezésébe, hiszen nincs közvetlen hatással a Világbank által mért változókra. Vagyis nem szerencsés a jelentést úgy értelmezni, mintha az a magyar reformok sikerességét igazolná.
A legfontosabb kérdés az, hogy ez az index valóban azt méri-e, amit üzleti környezeten szeretnénk érteni. Ha ön vállalkozást alapít, akkor elsősorban az érdekli, hogy milyen könnyű hitelt felvenni, vagy az, hogy mennyi a kamat? Esetleg az is, hogy mekkora eséllyel válik a nemzeti fizetőeszköz spekulánsok áldozatává? Vagy az, hogy az ön versenytársa véletlenül többmilliós állami támogatáshoz jut befolyásos barátai segítségével? Nos, ezeket az index nem veszi figyelembe - mint ahogy azt sem, hogy hányan tudnak olvasni, vagy mekkora az állam súlya. Hazánk esetében viszont a versenyképességet és a gazdasági növekedést - a súrlódások mellett - alapvetően ezek a tényezők hátráltatják. A versenyképességet mérő Global Competitiveness Report ezeket is figyelembe veszi - és mint láttuk, ebből a szempontból tavaly visszaestünk. Nem is kicsit. A két index szemlélete közötti különbséget jól illusztrálja az, hogy a versenyképességi rangsort Svédország vezeti, az üzleti környezet rangsort pedig Szingapúr. Tessék választani!
De akkor miért is jó ez az index? Kár volna lebecsülni annak fontosságát, hogy mennyi adminisztratív feladattal gyötri az állam a vállalkozásokat. Az ilyen "súrlódások" csökkentését különösen hasznosnak tartják a közgazdászok, mert több olyan cserére kerül sor, amelyik minden félnek előnyös. Ez fontos dolog, amit érdemes figyelemmel követni. Ám a Világbank marketingszövege ennél egy kicsit többet állít: azt mondja, hogy azokban az országokban, amelyek ezen a listán viszonylag elöl szerepelnek, magasabb a gazdasági növekedés és a foglalkoztatottság. A két változó együttmozgása nyilván bizonyítható, de azért nem vennék rá mérget, hogy nem valamilyen harmadik tényező (például normálisan működő politikai intézmények) húzódik meg mindkettő mögött - amit ez az index figyelmen kívül hagy.
Nem biztos, hogy annál jobb a világnak, minél több index van - akinek két órája van, az sem biztos, hogy mindig tudja, mennyi a pontos idő. A túl sok, könnyen félreérthető vagy átláthatatlan mutató megnehezíti a gazdaság valós teljesítményének megítélését. A gazdaságpolitikusok jó eséllyel mindig azt emelik ki, amelyikben országuk éppen a legjobban teljesített, néha tehát nekik is jól jön egy ilyen rangsor. A Világbank megfelelő részlege pedig az index publikálásával bizonyíthatja saját fontosságát. Micsoda szerencsés egybeesés!
