Élénkülő ugar
Szalay-Berzeviczy Attila, a Tőzsde elnöke néhány hete írt egy levelet a miniszterelnöknek, mely öt javaslatot tartalmaz. Ezek együttes célja rendkívül jól hangzik: az állam élénkítse a tőzsdét. A gazdasági miniszter és az SZDSZ nagy egyetértéssel fogadta az ötletet, a többi párt is többé-kevésbé hasznosnak találta a javaslatokat. Mindennek aktualitását persze a Mol jövője miatti bizonytalanság adja. Ha ezt a részvényt egy külföldi befektető kivezeti a tőzsdéről, komoly a veszélye, hogy a börze olyan mértékben leszűkül, ami már a hatékony működését veszélyezteti. Ezek a kétségek jogosak, és a javaslatok egy része nagyon is meggyőző, de azért valahogy mégsem vezetnek ki a magyar ugar valóságából. Lehúznak, altatnak, befednek.
Mit szólnának például ahhoz, ha egy sajtgyár igazgatója írna egy levelet a miniszterelnöknek, és arra kérné, hogy vegyen a magyar hadsereg egymillió doboz medvesajtot a gyárától? És mit szólnának ahhoz, ha ezért a liberális gazdaságpolitikusok tapsikolnának örömükben? A helyzet csak nagyságrendjében különbözik ettől. A tőzsde elnöke egy olyan vállalat vezetője, amelyik abból él, hogy a populáció egy bizonyos hányada részvényekkel kereskedik. Minél többen kereskednek minél több részvénnyel, a vállalatnak annál jobban megy. Ez a vállalatvezető tehát abból a célból fogalmazta levelét, hogy az állam pénzt (adókedvezményt) adjon azoknak, akik az ő termékéből vásárolnak. A tőzsde a magyar piacgazdaság szimbolikus jelentőségű szereplője, megalapítása a gazdasági rendszerváltás egyik fontos mozzanata volt. Éppen ezért a tőzsde elnöksége is kiemelt, megtisztelő pozíció. Helyes, ha a tőzsde elnöke hallatja a szavát fontos gazdaságpolitikai kérdésekben: de a pénzért való lobbizás azért tőle sem elegáns. A helyes hozzáállás ugyanaz a szkeptikus megközelítés, amellyel bármelyik lobbista javaslatait kezelni érdemes.
De miért is van szükség a tőzsde élénkítésére? A tőzsdeelnök ezt - többek között - azzal indokolta, hogy "ha nincs elég részvényünk, akkor nincs tőkepiacunk, ha pedig nincs tőkepiacunk, akkor a ma már 10 ezer milliárd forintra felduzzadt lakossági megtakarítás külföldre kerül, és külföldi államadósságot finanszíroz". De miért? Ha veszek egy IBM-részvényt, akkor az miért finanszírozna külföldi államadósságot? Ha az IBM-től veszem, akkor valószínűleg az IBM beruházását finanszírozza - Amerikában, Kelet-Európában vagy máshol. Mi köze mindennek az államadóssághoz? És egyébként is, miért számít annyit, hogy melyik államadósságot ki finanszírozza? Ha elég magas kamatot ajánl a magyar állam, akkor a (külföldi és belföldi) befektetők meg fogják finanszírozni, ha nem, akkor meg nem - akár van elég részvényünk, akár nincs.
Én is azt gondolom, jó indokok szólnak amellett, hogy a tőzsdét érdemes államilag élénkíteni. Emellett azonban nem merkantilista beütésű érveket kell felhozni, hanem be kell mutatni, hogy a hatékony tőkepiac fontos közjószág. Az elemzések azt igazolják, hogy a jól működő tőkepiacok segítik a gazdasági növekedést - bár csak hosszú, több évtizedes távon lehet kimutatni ezt a hatást. A tőzsde lehetővé teszi, hogy a vállalatok viszonylag kis kamatra tudjanak hitelt felvenni új beruházásokhoz. A dinamikus kisvállalatoknak fontos az, hogy bevezethessék őket a tőzsdére, s így szerezzenek további forrásokat a növekedéshez. A tőzsde kikényszeríti a vállalatok transzparensebb működését. Sokkal több információ kerül nyilvánosságra, a részvénytulajdonosok hatékonyabban tudják ellenőrizni a vállalatok működését. Kisebb az esélye a bennfentes, értéket romboló vállalati működésnek.
Mindehhez kapcsolódóan valóban érdemes megfontolni Szalay-Berzeviczy Attila negyedik javaslatát, mely szerint a még privatizálandó vállalatokat a tőzsdén keresztül lenne célszerű értékesíteni. Miközben a gazdasági rendszerváltás korábbi szakaszában jó okkal adtak el vállalatokat külföldi befektetőknek - például gyorsan ki kellett építeni több millió telefonvonalat -, az akkori érvek most sokkal kevésbé fontosak. Annál nagyobb problémát jelent a privatizációs folyamatok és a gazdaság működésének átláthatatlansága. Ezen a hiányosságon talán segítene néhány transzparens privatizáció. Ezek a hasznok azonban nem biztos, hogy minden esetben meghaladják a költségeket - az aktuálisan privatizálandó FHB esetében például jó eséllyel jelentősen kisebb állami bevételt hozna a tőzsdén keresztüli értékesítés.
A további javaslatok között azonban olyanok is vannak, amiknél indokolt némi szkepszis. Az első ilyen szerint be kellene vezetni egy hosszú távú befektetési számlát. Az ezen elhelyezett megtakarításokból részvényeket lehetne venni, és aki három évig ezen tartja pénzét, annak nem kellene árfolyamnyereség- és kamatadót fizetnie. Ilyen számla sok nyugat-európai országban van, bár a három év speciálisan magyar értelmezése a hosszú távnak. Ennél is érdekesebb az az ötlet, hogy aki eladja az ingatlanját, és az ebből származó pénzt a tőkepiacon fekteti be, annak ne kelljen 25 százalék forrásadót fizetnie. Ennek célja az ingatlanpiac és a tőkepiac közötti átjárhatóság biztosítása lenne. De mi is ennek a pontos hatása? Akiknek van 3-4 lakásuk befektetési célból, azok adják el az egyiket, és vegyenek részvényt belőle? Vajon mekkora élénkülést idézne ez elő? Ráadásul ezek az ötletek nem éppen a szegényebb, a megszorítások által leginkább sújtott rétegeket segítik, hanem a már meglévő kedvezményekhez hasonlóan a középosztályt és a gazdagokat - úgy, mint a szintén Szalay-Berzeviczy Attila nevéhez kapcsolódó nyugdíj-előtakarékossági számlák. Szerepel még az is a javaslatok között, hogy váljon a pénzügyi oktatás a Nemzeti alaptanterv részévé. Ami remek ötlet - a kérdés csupán az, hogy valóban be is kerül-e az iskolákba. Az, hogy belepasszírozzák a Nemzeti alaptantervbe, nem jelent erre garanciát, hiszen például a gazdasági ismeretek is részét képezik ennek, mégis kevés helyen tanulnak ilyet a diákok.
Az alapvető kérdés azonban az, hogy hol van itt a big picture? Mennyire segítenek ezek az elszigeteltnek és heterogénnek tűnő intézkedések tőzsdénk kissé provinciális jellegének megszüntetésében? A gazdasági növekedés és versenyképesség növelése céljából jobb volna egységes adórendszert kidolgozni. Az adókedvezmények további kiszámíthatatlan szaporítása helyett meg kellene őket szüntetni, és dűlőre jutni abban, hogy mennyivel kell adózni a tőke, és mennyivel a munka után. Aztán pedig azt mindenkitől egységesen beszedni. Ha az iskolában lenne szó a jó adórendszerekről, akkor ezt tanulnák róluk a diákok.
