Modern Talking (A tárgy titokzatos vágya)

  • Nádasdy Ádám
  • 2007. augusztus 30.

Egotrip

A tárgy titokzatos vágya Az ember nyelvi tevékenysége szigorú szabályokat követ, ugyanúgy, mint az emésztés vagy a szívverés. Közös bennük az, hogy - normális esetben - az egyén nem tud arról, milyen szabályokat követ; eltérő viszont, hogy míg az életfunkciókat örököljük, addig a nyelvet tanuljuk (két-három éves korban), bár az is igaz, hogy miközben tanuljuk, nem tudjuk, hogy mit csinálunk.

A tárgy titokzatos vágya

Az ember nyelvi tevékenysége szigorú szabályokat követ, ugyanúgy, mint az emésztés vagy a szívverés. Közös bennük az, hogy - normális esetben - az egyén nem tud arról, milyen szabályokat követ; eltérő viszont, hogy míg az életfunkciókat örököljük, addig a nyelvet tanuljuk (két-három éves korban), bár az is igaz, hogy miközben tanuljuk, nem tudjuk, hogy mit csinálunk. A szabályokat mindig jobban tudják a beszélők, mint a nyelvészek, hiszen a nyelvész - mint megfigyelő - a jegyzetfüzetével (vagy magnójával) szalad a beszélők mellett és megpróbálja rögzíteni, majd valamilyen modellbe rendezni, hogy mit is csinálnak. Íme:

A magyarban a tárgyrag mindig -t, például szaltó-t, kondi-t. Szaladjunk a beszélők mellett a jegyzetfüzetünkkel és próbáljuk meg ennél részletesebben föltérképezni, hogy is ragasztják ezt a -t-t a szavakhoz. Olyan szavakat válasszunk, melyek viszonylag újak a nyelvben (ezért a szaltó, kondi), hiszen ezek mutatják jól a szabályalkalmazást, míg a régi szavakhoz gyakran valamilyen elavult vagy sajátos megoldás tapad (pl. kő-követ, takony-taknyot).

A szaltó és a kondi könnyű eset, mert magánhangzóra végződnek, ezekhez tényleg csak -t járul. Mi van a mássalhangzóra végződő szavakkal: szérum, monológ, wok? Ezeknél bejön egy -o- (népszerű nevén kötőhang), tehát szérum-ot, monológ-ot, wok-ot. Ez idáig elég logikus, a világ sok nyelve csinál ilyet, hogy elkerülje a mássalhangzó-torlódást, tehát ne legyen *szérumt, *monológt, *wokt (a csillag a nem létező, általunk a szemléltetés kedvéért kitalált formákat jelöli).

Hogy nevet is adjunk a dolognak, mondjuk azt, hogy a szaltó, kondi (tehát a magánhangzósok) "könnyű szóvégek", míg a szérum, monológ, wok (tehát a mássalhangzósok) a "nehéz szóvégek". Vegyük a bátorságot és állítsunk föl egy szabályt: a magyarban a tárgyrag könnyű szóvég után -t, nehéz szóvég után -ot. Ez nem rossz, hiszen egy általánosabb elv működése látszik mögötte: a nyelv kerülni igyekszik a "túlnehéz" szóvéget (amilyen volna a *szérumt, *monológt, *wokt), míg így a szabály eredményeképp minden tárgyragos szó nehéz (de nem túlnehéz) végű lesz: szaltót, kondit, szérumot, monológot, wokot.

Ebből az is logikusan következik, hogy ha a szó eleve "túlnehéz" végű, azaz két mássalhangzóra végződik (matt, puncs, George, bumeráng), akkor mindenképp kell az -o-: matt-ot, puncs-ot, George-ot, bumeráng-ot (hiszen a *mattt, *puncst, *George-t, *bumeráng-t már három mássalhangzóra végződne!).

De ha tovább szaladunk a beszélők mellett a jegyzetfüzetünkkel, észrevesszük, hogy mindez nem érvényesül ilyen felhőtlenül. Azt hinnénk egy percig, hogy az emberek összevissza beszélnek - ám ekkor eszünkbe jut a nyelv szabályszerűségének axiómája, s elszégyelljük magunkat: nem a beszélők hebehurgyák, hanem mi vagyunk rövidlátók. Nézzük tehát, hol tesznek keresztbe a beszélők iménti szép ideális elméletünknek, hogy a "könnyű" az könnyű, a "nehéz" meg nehéz.

Először is, vannak mássalhangzóra végződő (azaz látszólag "nehéz végű") szavak, melyekhez -o- nélkül, simán tesszük a -t ragot. Példák: mínusz-t, grúz-t, infarktus-t, plázs-t. Mivel ezek mind viszonylag új szavak, ez nem lehet az ő sajátos viselkedésük (magyarán: ki van zárva, hogy pont ezek a főnevek rendhagyóan kapják a tárgyragot). Meg kell néznünk, milyen hangra is végződnek. Nos, azt találjuk, hogy a -sz/-z, -s/-zs végűek mindig sima -t ragot kapnak. Ez - ha megmagyarázni nem is tudjuk - érdekes, mert ez a négy hang egy természetes osztály: a "sziszegő réshangok" osztálya. Van egy másik kis osztály is: Condor-t, damil-t, puceráj-t, tehát -r/-l/-j, ezek a "folyékony" hangok; és még egy páros: feromon-t, Boulogne-t [bulony-t], tehát -n/-ny, ezek a nyelvvel képzett orrhangok. Kimondjuk: a -sz/-z, -s/-zs, -r/-l/-j, -n/-ny végűek -t ragot kapnak.

Itt lehet kezdeni gondolkodni: mi van, ha ez nem cáfolja, hanem erősíti az iménti "nehéz- könnyű" elméletünket? Mondjuk ki (hiszen végtére is ezt látjuk!), hogy a szabály igaz, csak éppen a magyar nyelv a -sz/-z, -s/-zs, -r/-l/-j, -n/-ny hangokat könnyűnek tekinti, s ezért ragozza a kérdéses szót úgy, mint a szaltó-t meg a kondi-t. Ha ezek a hangok "könnyű" mássalhangzók, a raggal ellátott alakjaik (mínusz-t stb.) sem válnak "túlnehézzé". Eszerint tehát könnyűek: szaltó, mínusz; nehezek: szérum, wok, szaltó-t, mínusz-t. Mehetünk tovább.

Mi van akkor, ha ezekből a "könnyűekből" kettőre végződik a szó? Két könnyű vajon már kiad egy nehezet? Nézzük meg: eltépte a tüll-t (és nem *tüll-öt), fölhívtam Hann-t, túléltük a bessz-t, hívjuk a Dunaferr-t, hallgassunk jazz-t. Úgy látszik, dupla könnyű egyenlő könnyű. (Arról nem tehetünk, hogy -ss, -zzs végű újabb szó nemigen akad, hiányuk mindenesetre nem cáfolja az elméletet.)

Ha két különböző könnyű van, elvileg az se teszi nehézzé a szóvéget: Köln-t (és nem *Köln-öt), konszern-t, Meinl-t, görl-t, ENSZ-t, incidens-t, igyál mélange-t [melanzs-t], kérsz egy Halls-t (ejtsd [hólsz-t])? Nem meglepő, hogy ennél a csoportnál már ingadozás figyelhető meg, tehát a két különböző könnyű hang együttes súlya alatt már rezeg a léc. Van, aki úgy mondja: ENSZ-et, mélange-ot, Halls-ot. (Olyan is van, hogy Meinlit, de az illető számára a szó Meinli alakú, s így persze hogy -t ragot kap.)

S végül mi van, ha a szó egy könnyűre (pl. -sz-re) végződik, mely előtt egy "rendes" mássalhangzó van? Mint a boksz-ot, snapsz-ot, Fuchs-ot [fuksz-ot] példája mutatja, ezek már nehézként viselkednek. (Bronz-t vagy bronz-ot?)

Azt láttuk tehát, hogy a tárgyrag szempontjából a szavak könnyű vagy nehéz végűek, s ez az utolsó hang(ok)tól függ. Számítással is megoldhatjuk: magánhangzó = 0, könnyű mássalhangzó = 0,4 (hogy kettő se adjon ki egy egészet), rendes mássalhangzó = 1. A tárgyrag tehát titkon vágyik arra, hogy közvetlenül a szóhoz tapadjon, de erre csak akkor képes, ha a szóvég súlya 1 alatt van.

Kurfli: az -r végűek mindig könnyűként viselkednek, bármi áll az -r előtt: Sartre-t (ejtsd [szártr-t], sohasem *[szártr-ot]), és Al-Bakr-t (arab politikus, nem -ot!). Miért??

Neked ajánljuk