Jaksity György: Tőzsde

publikálva
1999/13. (04. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az egész úgy kezdõdött, hogy a KGB - a Blowjob 2000 nevû projektje keretében - a nyolcvanas évek peresztrojkától viszolygó, orosz mûbalhécsináló elhárítási hangulatában úgy gondolta, hogy az amerikaiak igazságérzetére alapozva, egy szexbotránnyal kell az utolsó végzetes csapást odamérni az imperializmus fellegvárára. Ennek elõkészítéseként csinos, az orális szexre fiziológiai szempontból feltûnõen alkalmas kiképzettséggel rendelkezõ leányalakulat deszantja kezdte meg tevékenységét az ellenség határvonalai mögött, vagyis az amerikai college-életben, ahol az újoncok napközben a helyi viszonyok és kultúra megismerésében, esténként pedig spontán élményszerzésen alapuló kiképzésen vettek részt. A terv az volt, hogy a tökéletesen kiképzett szexkommandó beépül az amerikai államigazgatás és politikai hatalom legfelsõbb köreibe, természetesen No 1 célpontként a Fehér Házba, és ott az államférfiak komfortzónájába bejutva, heves szexológiai mélyinterjú-készítésbe kezd. Ennek eredményét azután a KGB fondorlatos módon juttatta volna el a megfelelõ helyekre (ellenzéki politikusok, amerikai sajtó), és provokátoraik rábírták volna a résztvevõket, hogy hamis tanúzásra történõ felszólítást szedjenek ki (hogy csúnyábbat ne mondjunk), ha lehet, magából az amerikai elnökbõl. A terv, mint minden a KGB körül, tökéletes volt, a kivitelezés - hát az elsikkadt, mert a peresztrojka beérett, és a berlini fal leomlott, meg vasfüggöny és miegymás.

Jaksity György

Tõzsde

Álmomban Monica Lewinsky managere voltam.

A bájos libidóügynökök azonban teljes harckészültségben sodródtak már régen meghatározott célszemélyeik felé, amiben talán volt némi szerepe az idõközben KGB-tisztbõl amerikai székhelyû maffiózóvá vált profi projektvezetõk hobbiszerûen tovább ûzött csalafintaságainak is.

Nem volt azonban senki, aki ráérzett volna az üzletre, legalábbis amíg szerencsétlen kis, kiebrudalt kelet-európai menekültként meg nem jelentem én a kilencvenes évek elején. Eleinte arra gondoltam, hogy sok komoly karriert befutott honfitársamhoz hasonlóan a Wall Streeten vagy esetleg Hollywoodban kellene próbálkoznom, de aztán úgy döntöttem, hogy az túl közhelyszerû lenne. Legyek én is hedge fund manager vagy filmproducer? Á, ennél valami izgalmasabb kell, meg hát amott a kártyák már le voltak osztva. És akkor eszembe jutott ez a kis összeesküvés-elmélet, és hosszas megfigyelés eredményeként kifigyeltem önmaguk irányításában teljesen passzívnak mutatkozó ügynökeimet. Közöttük is a legéletrevalóbbnak Monica tûnt.

Egy fehér házi get-together keretében (én jó szokás szerint mint pincér vonultam fel) összeismerkedtem vele. Szó szót követett, és megállapodtunk, hogy segítek neki az elnök közelébe kerülni, õ viszont cserébe az összes jövõbeli interjújának, könyvének és a bármilyen módon hozzá kapcsolható ajándéktárgyaknak az értékesítésével engem bíz meg, és a hasznon felezünk. Monica könnyen mondott le róla, hiszen épp egy interjút sem kértek tõle, meg sem fordult a fejében, hogy könyvet írjon (a kis buksijában teljesen más álmokat táplált), az ajándéktárgyakat pedig inkább vásárolta, de nem gondolta volna, hogy róla egészen különös pozícióban elkészített kis mûanyag figurák fognak készülni. Miután az üzlet megköttetett, és én ígéretemhez híven leszállítottam neki az elnököt (a módszer szabadalmazás alatt van, tehát titok), nem volt más dolgom, mint hogy végigasszisztáljam a Pasolinit is megszégyenítõ gazdagságú dramaturgiával megrendezett légyottjaikat. Mikor a botrány kitört, táskámban az amerikai szokás szerint kétezerötszáz oldalon röviden megfogalmazott szerzõdéssel felvértezve, felkerestem néhány említésre méltó amerikai tévécsatorna tulajdonosát, és hamar megállapodtunk a vételárról. Igazából nem is annyira az a pár millió dollár volt a megtisztelõ, amivel kifizettek minket, hanem az, hogy a húsz nem amerikai mûsor közül az egyik egy tehetséges fiatal magyar riporter mûsora volt, amely még lehozhatta az angol 4-es csatorna által készített interjút. Ezt követte a könyv kiadói jogainak értékesítése (az is mindennel együtt vagy tíz milkó), majd az ajándéktárgyak (mûanyag figura, póló, esernyõ, kávésbögre és hasonlók) értékesítése utáni darabonként egy dollár royalty, ami mintegy félszáz millió amerikai családdal és Japán teljes lakosságát duplán számolva is százmillió dolláros nagyságrendû bevétellel kecsegtetett.

Már csak egy dolgom volt, hogy az egész bizniszt a korombeli srácok által alapított internetcégeket is megszégyenítõ áron tõzsdére vigyem. A kezdeti tõkeérték a fenti bevételek alapján úgy két-három milliárd dollárnak ígérkezett, vagyis a pesti tõzsde cégeinek többségi tulajdona megszerzése érdekében elég lett volna még ennyi hitel... Aztán felébredtem. Az aznapi munkára készülõdve úgy tûnt, az álomból csak egy dolog igaz: a nagy kelet-európai blow-job.

publikálva
1999/13. (04. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk