Jaksity György
Tõzsde
Álmomban Monica Lewinsky managere voltam.
A bájos libidóügynökök azonban teljes harckészültségben sodródtak már régen meghatározott célszemélyeik felé, amiben talán volt némi szerepe az idõközben KGB-tisztbõl amerikai székhelyû maffiózóvá vált profi projektvezetõk hobbiszerûen tovább ûzött csalafintaságainak is.
Nem volt azonban senki, aki ráérzett volna az üzletre, legalábbis amíg szerencsétlen kis, kiebrudalt kelet-európai menekültként meg nem jelentem én a kilencvenes évek elején. Eleinte arra gondoltam, hogy sok komoly karriert befutott honfitársamhoz hasonlóan a Wall Streeten vagy esetleg Hollywoodban kellene próbálkoznom, de aztán úgy döntöttem, hogy az túl közhelyszerû lenne. Legyek én is hedge fund manager vagy filmproducer? Á, ennél valami izgalmasabb kell, meg hát amott a kártyák már le voltak osztva. És akkor eszembe jutott ez a kis összeesküvés-elmélet, és hosszas megfigyelés eredményeként kifigyeltem önmaguk irányításában teljesen passzívnak mutatkozó ügynökeimet. Közöttük is a legéletrevalóbbnak Monica tûnt.
Egy fehér házi get-together keretében (én jó szokás szerint mint pincér vonultam fel) összeismerkedtem vele. Szó szót követett, és megállapodtunk, hogy segítek neki az elnök közelébe kerülni, õ viszont cserébe az összes jövõbeli interjújának, könyvének és a bármilyen módon hozzá kapcsolható ajándéktárgyaknak az értékesítésével engem bíz meg, és a hasznon felezünk. Monica könnyen mondott le róla, hiszen épp egy interjút sem kértek tõle, meg sem fordult a fejében, hogy könyvet írjon (a kis buksijában teljesen más álmokat táplált), az ajándéktárgyakat pedig inkább vásárolta, de nem gondolta volna, hogy róla egészen különös pozícióban elkészített kis mûanyag figurák fognak készülni. Miután az üzlet megköttetett, és én ígéretemhez híven leszállítottam neki az elnököt (a módszer szabadalmazás alatt van, tehát titok), nem volt más dolgom, mint hogy végigasszisztáljam a Pasolinit is megszégyenítõ gazdagságú dramaturgiával megrendezett légyottjaikat. Mikor a botrány kitört, táskámban az amerikai szokás szerint kétezerötszáz oldalon röviden megfogalmazott szerzõdéssel felvértezve, felkerestem néhány említésre méltó amerikai tévécsatorna tulajdonosát, és hamar megállapodtunk a vételárról. Igazából nem is annyira az a pár millió dollár volt a megtisztelõ, amivel kifizettek minket, hanem az, hogy a húsz nem amerikai mûsor közül az egyik egy tehetséges fiatal magyar riporter mûsora volt, amely még lehozhatta az angol 4-es csatorna által készített interjút. Ezt követte a könyv kiadói jogainak értékesítése (az is mindennel együtt vagy tíz milkó), majd az ajándéktárgyak (mûanyag figura, póló, esernyõ, kávésbögre és hasonlók) értékesítése utáni darabonként egy dollár royalty, ami mintegy félszáz millió amerikai családdal és Japán teljes lakosságát duplán számolva is százmillió dolláros nagyságrendû bevétellel kecsegtetett.
Már csak egy dolgom volt, hogy az egész bizniszt a korombeli srácok által alapított internetcégeket is megszégyenítõ áron tõzsdére vigyem. A kezdeti tõkeérték a fenti bevételek alapján úgy két-három milliárd dollárnak ígérkezett, vagyis a pesti tõzsde cégeinek többségi tulajdona megszerzése érdekében elég lett volna még ennyi hitel... Aztán felébredtem. Az aznapi munkára készülõdve úgy tûnt, az álomból csak egy dolog igaz: a nagy kelet-európai blow-job.
