Valamikor 1993 táján K.-ék értesítést kaptak, hogy megvásárolhatják a lakást, amelyben laktak. A ház Budapest belvárosában "műemlék jellegűnek" minősült, ezért húzódott az eladás egy évnél is tovább. A környékbeli házak lakói addigra már mind megvették a saját lakásukat. Híre járta, hogy egy lakó a szomszédban az alig egymillióért megvásárolt lakását tizenhatmillióért adta el: a környékbeliek, a Kádár-rendszerben szocializálódott "kisemberek" ezt nyerészkedésnek minősítették, és mélységesen elítélték.
Egy este, meglehetős későn, csöngettek. Az ajtó előtt ismeretlen férfiak álltak. Néhány évvel korábban K. házkutatási paranccsal érkező BM-eseknek nézte volna őket, időközben azonban megtörtént a rendszerváltás, kevéssé volt valószínű, hogy K.-t rendőrök keressék. "Biztos nem ismersz meg", szólalt meg a látogatók egyike, "Ungár András vagyok, de most nem szociológusként, hanem ingatlanügynökként kereslek, egy igen jelentős vállalkozó megbízásából". A név valóban nem volt ismeretlen K. számára, korábbi, futó kapcsolatukban azonban annak, hogy az estéli látogató szociológus, semmiféle jelentősége nem volt. K. mindössze annyit tudott róla, hogy egyetemi oktató.
A könyvesbolti eladóként lehúzott két év után, 1984-ben, minthogy a gyerekei sorra kinőttek az óvodáskorból, s már nem volt szüksége arra, hogy óvodai helyüket az Állami Könyvterjesztő alkalmazottjaként biztosítsa, K. úgy gondolta, megpróbál nyelvtanításból megélni. A tanári oklevelével és felsőfokú német nyelvvizsgájával erre megvolt a formális jogosítványa is. De persze a magántanítványok meg az egyre szaporodó nyelvoktató munkaközösségek nem kértek hivatalos papírokat. Hamburger Misi – akárcsak K.-t a könyvkiadótól, őt is a Havel és társai prágai elítélése ügyében kiadott tiltakozás aláírása miatt rúgták ki egyetemi állásából – felajánlotta, hogy összehozza egy volt kollégája feleségével, aki szabadúszóként németet tanít. K. korábban esszét írt Zsolt Béláról, sajtó alá rendezte az író Kilenc koffer című dokumentumregényét, örült, hogy megismerkedhet Schmidt Máriával: tudta róla, hogy olyan, éppen csak megtűrt témákkal foglalkozik, mint a magyarországi cionizmus története. "Pedig nem is zsidó!" említették többen is, elismerő csodálkozással. Telefonbeszélgetésükkor K. felajánlotta, hogy elvisz a történésznek néhány, a témájába vágó, Magyarországon nehezen vagy egyáltalán nem beszerezhető könyvet, így például a Budapesten kivégzett Szenes Hanna társa, Joel Palgi Izraelben kiadott könyvét az 1944 nyarán Palesztinából Magyarországra küldött cionista csoport sorsáról.
A nyelvtanítás kérdésében a csinos, szőke fiatalasszony és K. egykettőre megegyezett. Indíthatnak esetleg közös tanfolyamot, megosztva az órákat. De ha ez nem sikerülne, K. heti két alkalommal albérlőként használhatja azt az alagsori helyiséget, ahol Mária az óráit tartja.
K. már menni készült, amikor a másik szobából mocorgás hallatszott, és kisvártatva előbukkant Mária férje. Láthatólag akkor ébredt délelőtti álmából. Mária elmondta, lehet, hogy K. meg ő közös tanfolyamot indítanak. András helyeslőleg bólogatott, aztán hirtelen aggodalom ült ki az arcára. "Marcsikám, mondta, te is tudod jól, hogy Ferit állandóan figyelik, lehallgatják a telefonját. Azt hiszem, hogy a te helyzetedben, ebben a mostani helyzetben, ezt nem engedhetjük meg magunknak." K. nyomban visszakozott. "Erről csak egy lehetőségként beszéltünk – magyarázta. –Én is azt hiszem, hogy legalábbis így kezdetben külön tartanánk órákat, csak a helyiséget bérelném." András megint helyeselt, de aztán újra töprengeni kezdett. "Azt hiszem, hogy éppen Feri helyzetére való tekintettel szerződést kellene kötni a bérletről", mondta. "Persze, én is így gondoltam", felelte K. "Akkor viszont egy szerződésen szerepelne a nevetek. Attól tartok, hogy ez nem lenne szerencsés!" K. most már azon igyekezett, hogy minél hamarabb kijusson a lakásból. Ha ez a pasas ennyire fél, vagy ennyire félti a feleségét, akkor miért hívtak egyáltalán ide, gondolta. Nem most tudták meg, hogy le vagyok feketedve. "Kösz a könyveket, úgy két hét múlva hívlak, hogy mikor tudom visszaadni", mondta Mária búcsúzóul, már az ajtóban. Személyesen soha többé nem találkoztak. K. azonban így is elkezdett németet tanítani; öt évig jórészt ebből éltek.
Az ingatlanügynöki látogatás, mintegy tíz évvel később, ugyancsak hamar véget ért. K. felajánlotta Andrásnak és a segédeinek, hogy nézzenek körül a lakásban, tegyenek árajánlatot. András azonban nem akart a konyhánál beljebb menni. "Annak még nincs itt az ideje", mondta. "Most csak elvben kérdezem, hogy eladod-e a lakást." "Elvben nem lehet üzletet kötni", felelte K., mintha ő lenne az ügynök. "Mondasz egy összeget, akkor gondolkodom rajta. De ha így kérdezed: elvben nem adom el." "Biztosíthatlak, hogy a megbízóm, a nevét egyelőre nem árulhatom el, ízig-vérig liberális ember." K. vállat vont. András egyre fenyegetőbb lett: "Cápákkal akarsz kikezdeni?", kérdezte végül. K.-t annyira elképesztette a látogatás, hogy nyomban írt belőle egy félig-meddig humoros tárcát, néhány nap múlva meg is jelent a Népszabadságban. Ungár András többé nem jelentkezett. Hamarosan kiderült, hogy a környék lakásait, házait a korabeli médiában gyakran szereplő Lupis József vásárolja fel. Eszerint ő lehetett az az ízig-vérig liberális vállalkozó, aki éppenséggel tudott cápaként is viselkedni. Vele K. futólag találkozott sok évvel később, amikor a Magyar Helsinki Bizottság hozzákezdett a hazai börtönviszonyok feltérképezéséhez. Lupis a Gyűjtőben, hivatalos nevén a Budapesti Fegyház és Börtönben éppen a büntetését töltötte, s így egyike lett annak az 565 elítéltnek, akik válaszoltak a bizottság terjedelmes kérdőívére. Egykori ügynöke időközben az ország egyik legsikeresebb ingatlanvállalkozójává emelkedett. Vagyonát a Manager Magazin 2005-ben 4,8 milliárd forintra becsülte.
2004-ben a XX. Század Intézet konferenciát rendezett a 80-as évekről. Az írásos meghívón kívül Schmidt Mária, akkor már évek óta a Terror Háza főigazgatója és Orbán Viktor főtanácsadója, felidézve a régi ismeretséget, telefonon is felkérte K.-t, hogy tartson előadást a konferencián a demokratikus ellenzékről. Megemlítette, hogy tanulmányaiban többször egyetértőleg idézett K. írásaiból. Minden szerző szereti, ha idézik, K. arra kérte a főigazgató asszonyt, küldjön el néhányat ezekből a publikációiból, mert eddig – szégyen ide, szégyen oda – nem kerültek a kezébe. A különlenyomatok megérkeztek, K. mindjárt az elsőben azt olvasta, hogy a demokratikus ellenzék nem a rendszer megváltoztatására törekedett, csupán jobb pozíciókat akart biztosítani magának a fennálló rendszerben. Egy pillanatig azt gondolta, elvállalja az előadást, és el fogja mondani, ott, a vélhetően ellenséges közegben, hogy ez nem igaz. De aztán belegondolt, hogy a tudományosnak álcázott szöveg nem egyszerűen marhaság, hanem elszánt, tudatos rágalmazás, amely olyan közönségnek szól, amely ezt akarja hallani. Ezzel nem lehet vitatkozni, ezt nem lehet megcáfolni, erre csak ordítani lehet, hogy "Hazudsz, hazudsz, hazudsz!" Márpedig egy konferencián az ordítozó a komikus, még akkor is, ha igaza van. Felhívta hát Schmidt Máriát, és köszönettel elhárította a meghívást.
Ungár András tavaly, megrendítően fiatalon, ötvenhárom éves korában meghalt. A jobboldali internetes oldalak eszeveszett antiszemita szitkokat szórtak az elhunytra és az özvegyére, Az "antiszemitizmus elleni harc" a rendszerváltás éveiben című - a ballib sajtó hamis antiszemitizmusvádját cáfoló - pamflet szerzőjére. A vállalkozó temetésén, a Manager Magazinban megjelent nekrológ szerint, együtt volt az ország egész politikai és gazdasági elitje: Orbán Viktor, Navracsics Tibor, Magyar Bálint (az elhunyt egykori egyetemi és katonatársa), Bayer Zsolt és Tamás Ervin, Bajnai Gordon és Nobilis Kristóf, valamint Csányi és Pintér Sándorok.
