Dokumentum
Jól mondják azt a bölcsek, hogy az írás áll mindennek az elején, belőle fakad minden, és rá lehet mindent visszavezetni; az írás birodalmakat sújt a porba, és új birodalmak épülnek rajta, egyéni sorsokat és történelmi korszakokat határoz meg. Ha beszéd nélkül még csak ellennénk valahogy, írás nélkül biztosan nem: a szó elszáll, mulandó, ideiglenes és letagadható - az írás tanúságtétel, bizonyíték, bűnjel és szentség, kultúránk, jogrendszerünk, gazdaságunk alapja.
Magam is írások értelmezésével és keletkeztetésével foglalkozom, ennélfogva kultúránk, jogrendszerünk és gazdaságunk fenntartói és támaszai közé sorolom magamat - minő öröm tehát éppen számomra, ha két fontos írás kerül a politikai élet középpontjába, s a jelek szerint interpretációjuknak, forrásuk felkutatásának és következményeik megállapításának nagy jelentősége van.
S nem is akármilyen írások ezek. Hanem egyenesen dokumentumok.
A dokumentum az írásnak egészen különleges formája. A dokumentumnak tanító ereje van, a dokumentum bizonyság, intő példa; a dokumentum (etimológiája szerint) az, ami tanítva, oktatva van (vagy ami által okulunk). A szatócs számlája, a buszjegy, a szerelmes levél vagy a szakdolgozat nem dokumentum - de azonnal azzá válik, ha jogi, politikai, történelmi vagy nyelvészeti vizsgálódás tárgyává tesszük: ekkor bizonyíték lesz.
A dokumentum, az nem semmi, az valami nagyon komoly dolog. Összevont szemöldökkel, elvékonyodó ajakkal, kicsit halkan kell kimondani, súlyt adni minden szótagnak. A dokumentum nem valami olyasmi, amit valaki csak úgy összeirkál, a dokumentum keletkezik, a dokumentumot összeállítják.
Ismerem ezt az érzést. Azt, hogy "karcsi nemlehet tagja a csapatnak", én is nagy gonddal írtam meg annak idején, direkt kértem egy szép tollat a bátyámtól, apukámtól meg loptam egy írógéppapírt. Aztán összehajtva bedugtam a főbokor bejárata mellett egy kis lukba, ezzel dokumentálva volt a csapatvezetőség szándékkinyilvánítása. Ha bárki kérdezte volna, hogy hát akkor hogyan is áll a helyzet a Karcsival, elő tudtam volna kapni a dokumentumot - nem hogy csak úgy megmondom a Panninak meg a Horváthnak, hanem le van írva, letétbe van helyezve hiteles helyre. És ha a Karcsi találja meg, akkor is tudja, hogy mi van. A dokumentummal nem lehet viccelni.
Mondjuk van néhány rossz arcú ember egy füstös szobában, akik ádázul figyelik a legfőbb ügyészt meg a PSZÁF elnökét. Van náluk messzelátó, mindenféle vastag könyv, egyikük még lopott egy pisztolytáskát is, a cipőjuk orrában titkos rekesz van, Amcsiból kapnak örökíró tollat, pecséttel van tele a fiók, tintaradír is van, és az anyukájuk erről nem is tud, mert nagyon gonosz emberek ezek. ´k írják a dokumentumokat. Mindenféle csúnyákat írnak, közben nagyokat röhögnek. Aztán elküldik. Tesznek rá bélyeget, és úgy, de viszont álarcban mennek a postaládához. Elküldik annak, akiről szól, hogy jól tudja meg, mi van. Megijed ám erre a magyar politikai elit. Azonnal rájönnek, hogy titkos eszközökkel kiszivárogtatott információdokumentumokról van szó, a rendőrök azonnal elkezdik tisztítani a puskájukat meg a géppisztolyokat. Ha dokumentum van, akkor nagy a baj. A dokumentum ugyanis fontos irat: tanúbizonyság.
Az írás nagyon titkos, mert kiderül belőle, hogy valami árulkodós emberek, akik ilyen dokumentumírók, mindenféle csalásokkal meg hazudásokkal meg lopásokkal meg titkolózásokkal vádolják a PSZÁF-et meg a Legfőbb Ügyészséget. És mindezt azért gondolták, mert tökre stikában figyelték őket, hogy aztán majd megmondják. Ezt írták bele a dokumentumokba. De az lett a vége, hogy ők lettek megmondva, a dokumentumok miatt. Most akkor vizsgálat lesz, rendőr, katona, tűzoltó, mindenki, jönnek a nyomozók mikroszkóppal, mert dokumentum lett, amiről nem lehet tudni, hogy ki írta.
Na, ezért mondom én, hogy mindenki gondolja meg, mit ír, hova juttatja el, nehogy aztán. Én szóltam.
