Rajongóimmal és elemzőimmel ezúton közlöm, hogy sorozatomon belül kis-sorozat folyik költőkről. Petrovics után most egy másik múlt századi nagyságról (ahogyan a költő mondja): Sárlbodlerről lesz szó.
Azt sem tudom, hol kezdjem. Ebben a történetben (hogy most egy prózaíróra utaljak) árad a faszság, nincs olyan pontja, ahol ne törhetne ki rajtunk a sírhatnék vagy a röhögőgörcs. A múlt héten a Narancs, előtte Magyarország legkedveltebbje írta meg, hogy a Rádióénekkar 32 tagja - hitbeli meggyőződésére hivatkozva - először megtagadta, majd az adásban közlemény beolvasásához kötötte Thierry Escaih francia zeneszerző kórusművének előadását, amely Baudelaire A sátán liturgiája című versére íródott.
Az addig rendben van, hogy az énekkari felvételt nem kötik általános műveltséghez, de legalább figyelmeztette volna őket valaki halkan, még mielőtt kitudódik ez a dolog! Hogy gyerekek, ne őrüljetek már meg, hát legközelebb Ady vagy József Attila ellen fogtok tiltakozni? Ha Baudelaire nektek sátánista, akkor persze visszamenőleg az egész valamirevaló világirodalom felforgató, és Torgyán doktor nem élt hiába. Mégis mit gondoltok, Baudelaire szegecselt bőrökben járt, fordított keresztet hordott, és eleven kutyákat áldozott éjfélkor?
Szép csendben kellett volna ezt a dolgot elintézni. Ebbe a vitába nem belemenni, nem tenni úgy, mintha érvek hangzottak volna el, amelyekre érvekkel kell válaszolni. Ehhez képest a Rádió illetékesei odáig mentek, hogy a racionális meggyőzés jegyében "szakvéleményt" kértek Jelenits István piarista rendházfőnöktől. No most, ugye, felmerül a kérdés, hogy miért pont egy katolikus egyházi embertől. Ha egy az Isten, akkor talán a Sátán is egy; vajon külön Sátántól kell-e megóvni a katolikus, protestáns, zsidó és mohamedán híveket? Honnan lehetett azt tudni, hogy a harminckettek éppen a katolicizmus nevében rémültek meg a jeles francia sátánista versezetétől? Mindegy; Jelenits szelíd, türelmes, okos ember hírében áll, mint jó keresztény nem küldte el a kérelmezőket bárhová, hanem elmagyarázta, hogy kicsit másként áll a helyzet Baudelaire istenkáromlásával, mint ahogyan azt a Rádióénekkar kebelében gondolni tetszettek. Ehhez T. S. Eliot (katolizált) angol költő tekintélyét is bevetette. Paff. Baudelaire jól meg lett mentve. Minderre aztán még rátett egy lapáttal a Magyarország legkedveltebbje csakúgy, mint a jelen legkedveltebb: nem mulasztották el felhívni a figyelmet arra, hogy Baudelaire fordítója, Babits szintén buzgó katolikus volt, nemkülönben a zeneszerző, aki "az egyház szolgálatában is álló, hívő ember". Ez éppen olyan, mint Karinthy egyik paródiájában, ahol a dráma végére kiderül, hogy mindenki, khm, jideau, az inastól a grófnőig, és akkor persze minden rendben van, lehet házasodni, heppiend. Ja, ha ő is, meg az is, meg amaz is..., akkor semmi baj. Ha a szerző meg a fordító meg a zeneszerző meg a mindezt elmagyarázó pap jó katolikusok, akkor nihil obstat. Legközelebb előzetesen tessenek ilyen pedigrét benyújtani, hogy ne legyen félreértés. Ja, és vérbajosokkal, elmeháborodottakkal, pederasztákkal, depressziósokkal ne tessenek nyaggatni. A mű szellemiségéhez kétség ne férjen.
Miért ilyen hülye mindenki? Én a racionális párbeszéd rendíthetetlen híve vagyok, de azért nem bármiről. Irodalmi műveket értelmezni egyébként is annyiféleképpen lehet, és ilyen vitákban soha nem lehet döntő érv az író (fordító, kommentátor) vallási meggyőződése. Amellett azért mégiscsak van valamiféle értelmezői hagyomány, amely bizonyos kérdéseket egyszerűen a partvonal szélére tesz. Azok nem játszanak.
(Baudelaire szerintem nem forog a sírjában, hanem éppenséggel tapsikol. Õ járt jól. Vagy 130 évvel halála után még mindig így pukkasztja a polgárt; halhatatlan, mert még ma is találtatnak harmincketten, igazak, akik bepöccennek tőle. Ha ilyen hatása van a XIX. századi költészetnek, akkor ki mondhatná, hogy avul, veszít erejéből?)
