Tizennyolc éves kis barátnőm (aki [sajnos] annyira fiktív, amennyire csak emberileg lehetséges) fel szeretne vételizni valamely (kevésbé fiktív) egyetem jogi karára, de éppen a katolikus egyetemtől (cseppet sem fiktív) kicsit elment a kedve. Nem eléggé hívő, szegénykém.
Elolvasván az (abszolút valóságos) újságokban az Alkotmánybíróság döntését és a minisztérium morgolódását az ügyben, hogy a katolikus egyetemnek van-e joga beszámítani az igazolt hittantudást (más források szerint: a hitéleti aktivitást) a felvételibe plusz pontszámként (AB: igen; MKM: na ne, már hogy), hamar döntésre jutott. Mert ugye, ha buzgó hívő volna, de a felvételije, hát, hm, nem sikerülne igazán jól, akkor öt évig hallgathatná a folyosói suttogást a háta mögött, hogy ő amolyan hápépés (hitéleti/hittani plusz pontszámos), szegény, nem kell tőle túl sokat várni. Meg úgy is gondolja, hogy az egyetemen nem hitélni kell, ne várják tőle, hogy a törvények helyett a Törvények ismeretében mélyedjen el.
Kapja hát magát, s mivel már azt sem tudja, melyik valláshoz nem tartozik, térül-fordul, megjárja a helyi katolikus, protestáns és zsidó lerakatokat, pecsétes igazolást hoz valamennyitől, hogy ő ugyan soha, egy percet sem töltött hittanórákon. Misén, istentiszteleten soha nem járt, a parancsolatok némelyikét bizonyíthatóan megszegte. Azt sem tudja, hol lakik az úristen. Nincsen megkeresztelve, körülmetélve, bérmálva, konfirmálva, bár- (bát-)micvózva, újraalámerítkezve, templomot belülről csak képen látott.
Ennyi csak elég néhány ponthoz az állami egyetemen. Gondolná az ember.
Mert ugye nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy a hápépések valami olyan tudás birtokában lépik át a tudomány (ez esetben valóban megszentelt) csarnokának küszöbét, amely későbbi tanulmányaikban nagy segítségükre lesz majd. Aki római jogból bukdácsol, annak nem teszik majd fel mentőkérdésként a hét főbűnt. Hanem akkor? Hanem akkor nyilván arról, hogy éppen ilyen hallgatók kellenek annak az egyetemnek, akik jóravaló, jámbor, vallásos emberek (s az vajon mindegy, hogy történetesen krisnások-e avagy zsidók, avagy hitesek, avagy mezei katolikusok?), akik aktívan, hetente többször hitéletet élnek, a pap bácsi mesélt nekik a Sinai hegyéről és/vagy a szeplőtelen fogantatásról, szépen kiöltözve ott voltak minden jeles napon a templomban. Vagyis a viselkedés, az előélet, a jó nevelés itten a lényeg. Mármost ha ezért előnyt élvezhet valaki, akkor valamely más beállítottságú egyetemen viszont éppen azért kellene pontszámokat kapnia, mert mindezt nem tette, mert bölcsen megtartóztatta magát a hittanórák és a templomi ácsorgások unalmától, mert mindazt nem hitte, amit a hápépések igen.
Sok a jelentkező, valahogyan válogatni kell. Csekély erőfeszítéssel meg lehetne indokolni, hogy matematikusnak azok alkalmasabbak, akik tornából fel voltak mentve, közgazdásznak azok, akik jártak karénekre, bölcsésznek a sakk szakkörösök, orvosnak azok, akiknek rajzból hármasnál soha nem volt jobb jegyük. Így kerek a világ.
