Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. február 16-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
A 2010 óta épülő és szigorodó Orbán-rezsim némely szakpolitikai döntése ellen igenis volt erős társadalmi tiltakozás. Széles körű megmozdulás indult 2013-ban a diplomások röghöz kötése, 2014-ben a netadó, 2018-ban a lex CEU ellen, és abban az évben demonstráltunk a rabszolgatörvény ellen is. Ebben a sorban okkal nevezhetjük kivételesnek azt a tavaly ősz óta tartó tiltakozás- és munkabeszüntetés-hullámot, amelyet a közoktatás működésével és a tanítók, tanárok bérszínvonalával szemben felgyülemlett jogos elégedetlenség hívott életre.
Először is azért, mert nem napokban vagy egy-két hétben, hanem immár hónapokban mérhető a tartama. Másodszor azért, mert már messze nem csak a legizgágábbak vállalják arccal és névvel is a küzdelmet. Harmadszor pedig azért, mert ha nem is mindent elsöprő, országos általános sztrájk zajlik, de a mozgalom az apolitikus gyerekeket és szülőket is magával ragadja, és sok száz iskola több ezer pedagógusát készteti csatlakozásra.
A legnagyobb reményre talán az a tény ad okot, hogy nemcsak az oktatók és a diákjaik egy része, hanem a szülők is megmozdultak. Szülők is részt vettek a hosszú reggeli élőláncokban, és nem csupán Budapesten. A Szülői Összefogás Közösség Facebook-oldalát 17 ezren lájkolják, a Szülői Hangét 57 ezren követik. Mindez valami nagy, országos összefogás és közös cselekvés körvonalait vetíti a vágyak gyöngyvásznára. A magyar családok több mint 60 százalékában van gyerek. Ez az arány a Fideszt szavazataival makacsul támogató 2–3 millió magyar körében sem lehet lényegesen kevesebb. Ha a szülők országosan megszerveződnek és közösen lépnek fel, a rendszer kénytelen lesz meghátrálni, legalább ezen a fronton.
Reális-e ez a remény?
Sajnos nem az. A magyar szülők, akiknek gyermekei az igazságtalan, egyre poroszosabb és egyre gyengébb minőségű, a világ kihívásaival lépést tartani képtelen iskolarendszerben a fő áldozatok, nem fognak megszerveződni.
Kérem, ne engem utáljon defetista verdiktemért a kedves olvasó. Lapozzuk fel inkább együtt Mancur Olson amerikai közgazdász A kollektív cselekvés logikája című, 1965-ös – és a fiatalon elhunyt, nagyszerű Csontos Lászlónak hála, magyarul is olvasható – könyvét.
Olson volt az első, aki szabatos, racionális egyéneket feltételező keretekben tette fel a következő politikatudományi kérdést. Miért, hogy egyes, részben közös érdekekkel bíró csoportok sikeresen tudják közös érdekeiket közösen képviselni a tágan értelmezett politika porondján – néhány hazai példa: a gyógyszergyárak, a taxisok, a mozdonyvezetők –, míg más csoportok, például a betegek, a taxival utazók vagy a nyugdíjjárulékot fizető dolgozók nem bírnak megszerveződni és közösen fellépni, jóllehet hasonlóan markáns közös érdekeik vannak, mint az előbbi csoportoknak? Ez a kollektív cselekvés kérdése.
Olson – és a követői – egyenletekben és diagramokban ragadták meg a választ, úgy, ahogy azt a közgazdászok szeretik. De ami nekünk fontos, ahhoz nem kell képlet.
Ha egy csoport csak néhány tagból áll, ők könnyen fel tudnak lépni az ellen, aki nem száll be erőforrásokkal – tagdíjjal, figyelemmel, önkéntes munkával, szervezésre szánt idővel – a közös harcba, hanem potyázik, és élősködik azokon, akik igen. Az ilyen potyautasokat kiközösítik: nem állnak szóba, nem lépnek üzleti kapcsolatra velük. Az is segít, ha a csoporttagok (vagy a leendő csoporttagok) alacsony költséggel tudnak kommunikálni, egyeztetni, tárgyalni egymással – mert például együtt vadásznak, vagy közös CB-rádiórendszerük van. Az se baj, ha a csoportnak van a többieknél aránytalanul nagyobb tagja (például egy óriási forgalmú gyógyszergyár): számára a mérete okán már egyedül is megéri a harc, és nem megy a folyónak, ha a többiek potyáznak. A szervezkedést az is előrelendíti, ha az elért sikerekből ki lehet majd zárni a potyázó vagy potyázásra vágyó társat. Ilyen együttállások mellett lehet megteremteni mindazt a közös erőforrást, amivel a csoportnak esélye van sikerre vinni az ügyét – és hogy ez valamely kedvező törvénymódosítást olajozó kenőpénz-e vagy nemes sztrájkhajlandóság, az az elmélet szempontjából már édes mindegy.
Ha viszont a (látens) csoport sok, egyformán kicsi, egymással csak nehézkesen kommunikálni képes tagból áll(na), és az, amit el akarna és tudna érni, egyformán hasznára válna a potyázóknak is, akik semmit nem tesznek a közösbe – nos, így bitang nehéz lesz, illetve lenne összerántani a csoportot. Ilyenkor a csoport szervezőjének valamiféle további előnyöket kell kínálnia a tagoknak, hogy legalább a tagsági díjat befizessék: olyasmiket, ami a potyautasnak nem jár. Jó példa erre a Kerékpárosklub, amely a tagdíjért – amiből aztán lehet ügyesen lobbizni a kerékpárutakért és KRESZ-módosításokért – vásárlási kedvezményeket, olcsóbb biztosítást ajánl a belépőknek. De a klub létszáma még így is csak töredéke az összes magyar biciklistának.
Vajon hová sorolnánk az olsoni tipológia szerint a több millió magyar szülőt? Vannak-e szuperszülők, akik egyedül is megrémítik Orbánt? Tudnak-e egymással CB-rádión kommunikálni, mint a taxisok? Lehet-e úgy jobban fizetett, magasabb színvonalú és igazságosabb közoktatást teremteni, hogy annak kizárólag azon szülők legyenek a haszonélvezői, akik beállnak a hajnali tiltakozó láncba?
Sajnos a válasz: nem. Hiszen még a kisebb számú és sokkal inkább érdekelt pedagógusok sem valami híresen jól szervezettek; a Tanítanéknak, a tettre kész Facebook-csoportoknak pár száz, pár ezer tagjuk van; és az egymással is torzsalkodó két nagy pedagógus-szakszervezet, a PSZ és a PDSZ együttesen is legfeljebb a tanítók, tanárok 15 százalékát tudhatja a tagjai között. Pedig a szakszervezeti tagdíj éves befizetése nem kíván halált megvető bátorságot.
A szülőket persze muszáj bevonni, meggyőzni, cselekvésre sarkallni, ahogy az egész társadalmat is. A közoktatás felháborító viszonyairól minden felvilágosításnak van helye; és egy-egy iskola, vagy egy kisváros diákjainak felmenői a saját intézményük védelmében, helyi szinten már jól meg tudnak szerveződni. Biztosan érdemes az egyes iskolák szülői csoportjait összekötni vagy legalább megpróbálni ezt, még ha ez sokkal keményebb dió lesz is.
De ne várjunk el tőlük semmi olyasmit, amit épp a közös cselekvés általánosan érvényes képlete tesz gyakorlatilag lehetetlenné
– csak a csalódás lesz nagyobb a végén.
(Címlapképünk illusztráció)
