Képesek-e a szülők meghátrálásra kényszeríteni a kormányzatot oktatási kérdésekben?

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. február 16-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.

Visszavárjuk!

A szerk.

A 2010 óta épülő és szigorodó Orbán-rezsim némely szakpolitikai döntése ellen igenis volt erős társadalmi tiltakozás. Széles körű megmozdulás indult 2013-ban a diplomások röghöz kötése, 2014-ben a netadó, 2018-ban a lex CEU ellen, és abban az évben demonstráltunk a rabszolgatörvény ellen is. Ebben a sorban okkal nevezhetjük kivételesnek azt a tavaly ősz óta tartó tiltakozás- és munkabeszüntetés-hullámot, amelyet a közoktatás működésével és a tanítók, tanárok bérszínvonalával szemben felgyülemlett jogos elégedetlenség hívott életre.

Először is azért, mert nem napokban vagy egy-két hétben, hanem immár hónapokban mérhető a tartama. Másodszor azért, mert már messze nem csak a legizgágábbak vállalják arccal és névvel is a küzdelmet. Harmadszor pedig azért, mert ha nem is mindent elsöprő, országos általános sztrájk zajlik, de a mozgalom az apolitikus gyerekeket és szülőket is magával ragadja, és sok száz iskola több ezer pedagógusát készteti csatlakozásra.

A legnagyobb reményre talán az a tény ad okot, hogy nemcsak az oktatók és a diákjaik egy része, hanem a szülők is megmozdultak. Szülők is részt vettek a hosszú reggeli élőláncokban, és nem csupán Budapesten. A Szülői Összefogás Közösség Facebook-oldalát 17 ezren lájkolják, a Szülői Hangét 57 ezren követik. Mindez valami nagy, országos összefogás és közös cselekvés körvonalait vetíti a vágyak gyöngyvásznára. A magyar családok több mint 60 százalékában van gyerek. Ez az arány a Fideszt szavazataival makacsul támogató 2–3 millió magyar körében sem lehet lényegesen kevesebb. Ha a szülők országosan megszerveződnek és közösen lépnek fel, a rendszer kénytelen lesz meghátrálni, legalább ezen a fronton.

Reális-e ez a remény?

Sajnos nem az. A magyar szülők, akiknek gyermekei az igazságtalan, egyre poroszosabb és egyre gyengébb minőségű, a világ kihívásaival lépést tartani képtelen iskolarendszerben a fő áldozatok, nem fognak megszerveződni.

Kérem, ne engem utáljon defetista verdiktemért a kedves olvasó. Lapozzuk fel inkább együtt Mancur Olson amerikai közgazdász A kollektív cselekvés logikája című, 1965-ös – és a fiatalon elhunyt, nagyszerű Csontos Lászlónak hála, magyarul is olvasható – könyvét.

Olson volt az első, aki szabatos, racionális egyéneket feltételező keretekben tette fel a következő politikatudományi kérdést. Miért, hogy egyes, részben közös érdekekkel bíró csoportok sikeresen tudják közös érdekeiket közösen képviselni a tágan értelmezett politika porondján – néhány hazai példa: a gyógyszergyárak, a taxisok, a mozdonyvezetők –, míg más csoportok, például a betegek, a taxival utazók vagy a nyugdíjjárulékot fizető dolgozók nem bírnak megszerveződni és közösen fellépni, jóllehet hasonlóan markáns közös érdekeik vannak, mint az előbbi csoportoknak? Ez a kollektív cselekvés kérdése.

Olson – és a követői – egyenletekben és diagramokban ragadták meg a választ, úgy, ahogy azt a közgazdászok szeretik. De ami nekünk fontos, ahhoz nem kell képlet.

Ha egy csoport csak néhány tagból áll, ők könnyen fel tudnak lépni az ellen, aki nem száll be erőforrásokkal – tagdíjjal, figyelemmel, önkéntes munkával, szervezésre szánt idővel – a közös harcba, hanem potyázik, és élősködik azokon, akik igen. Az ilyen potyautasokat kiközösítik: nem állnak szóba, nem lépnek üzleti kapcsolatra velük. Az is segít, ha a csoporttagok (vagy a leendő csoporttagok) alacsony költséggel tudnak kommunikálni, egyeztetni, tárgyalni egymással – mert például együtt vadásznak, vagy közös CB-rádiórendszerük van. Az se baj, ha a csoportnak van a többieknél aránytalanul nagyobb tagja (például egy óriási forgalmú gyógyszergyár): számára a mérete okán már egyedül is megéri a harc, és nem megy a folyónak, ha a többiek potyáznak. A szervezkedést az is előrelendíti, ha az elért sikerekből ki lehet majd zárni a potyázó vagy potyázásra vágyó társat. Ilyen együttállások mellett lehet megteremteni mindazt a közös erőforrást, amivel a csoportnak esélye van sikerre vinni az ügyét – és hogy ez valamely kedvező törvénymódosítást olajozó kenőpénz-e vagy nemes sztrájkhajlandóság, az az elmélet szempontjából már édes mindegy.

Ha viszont a (látens) csoport sok, egyformán kicsi, egymással csak nehézkesen kommunikálni képes tagból áll(na), és az, amit el akarna és tudna érni, egyformán hasznára válna a potyázóknak is, akik semmit nem tesznek a közösbe – nos, így bitang nehéz lesz, illetve lenne összerántani a csoportot. Ilyenkor a csoport szervezőjének valamiféle további előnyöket kell kínálnia a tagoknak, hogy legalább a tagsági díjat befizessék: olyasmiket, ami a potyautasnak nem jár. Jó példa erre a Kerékpárosklub, amely a tagdíjért – amiből aztán lehet ügyesen lobbizni a kerékpárutakért és KRESZ-módosításokért – vásárlási kedvezményeket, olcsóbb biztosítást ajánl a belépőknek. De a klub létszáma még így is csak töredéke az összes magyar biciklistának.

Vajon hová sorolnánk az olsoni tipológia szerint a több millió magyar szülőt? Vannak-e szuperszülők, akik egyedül is megrémítik Orbánt? Tudnak-e egymással CB-rádión kommunikálni, mint a taxisok? Lehet-e úgy jobban fizetett, magasabb színvonalú és igazságosabb közoktatást teremteni, hogy annak kizárólag azon szülők legyenek a haszonélvezői, akik beállnak a hajnali tiltakozó láncba?

Sajnos a válasz: nem. Hiszen még a kisebb számú és sokkal inkább érdekelt pedagógusok sem valami híresen jól szervezettek; a Tanítanéknak, a tettre kész Facebook-csoportoknak pár száz, pár ezer tagjuk van; és az egymással is torzsalkodó két nagy pedagógus-szakszervezet, a PSZ és a PDSZ együttesen is legfeljebb a tanítók, tanárok 15 százalékát tudhatja a tagjai között. Pedig a szakszervezeti tagdíj éves befizetése nem kíván halált megvető bátorságot.

A szülőket persze muszáj bevonni, meggyőzni, cselekvésre sarkallni, ahogy az egész társadalmat is. A közoktatás felháborító viszonyairól minden felvilágosításnak van helye; és egy-egy iskola, vagy egy kisváros diákjainak felmenői a saját intézményük védelmében, helyi szinten már jól meg tudnak szerveződni. Biztosan érdemes az egyes iskolák szülői csoportjait összekötni vagy legalább megpróbálni ezt, még ha ez sokkal keményebb dió lesz is.