Keresztury Tibor: Keleti kilátások (Még egyszer ugyanaz )

publikálva
1997/50. (12. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ezúttal négy evőkanál ricinussal kezdték az előző napon. Sírtam nagy titokban egy diszkrétet és gyorsat a budin ülve akkor, jött megint a tepsi-érzés, nem volt elkerülhető, s nekem semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy megírjam a folytatást: lerágott csont már a szorongás, az úristenit! Nem is volt az sírás, pontosabban szólva csak úgy észrevettem a rettentő hasmenés alatt, hogy nem látok rendesen valamitől, és mikor néztem erősen, sűrű pislogással, hogy mitől nem látok, akkor azt láttam, hogy azért nem látok, mert időközben kijöttek a könnyeim. Menni kellett hajnalban megint befelé, beindult újra a gépezet, így alakult.

Ezúttal négy evőkanál ricinussal kezdték az előző napon. Sírtam nagy titokban egy diszkrétet és gyorsat a budin ülve akkor, jött megint a tepsi-érzés, nem volt elkerülhető, s nekem semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy megírjam a folytatást: lerágott csont már a szorongás, az úristenit! Nem is volt az sírás, pontosabban szólva csak úgy észrevettem a rettentő hasmenés alatt, hogy nem látok rendesen valamitől, és mikor néztem erősen, sűrű pislogással, hogy mitől nem látok, akkor azt láttam, hogy azért nem látok, mert időközben kijöttek a könnyeim. Menni kellett hajnalban megint befelé, beindult újra a gépezet, így alakult.

Most nem volt villamos, nem volt bot, esernyő, nem volt aktatáska meg sárga irigység, hogy a beteg test helyett olyanokat vinni milyen jó lehet - csak az a lefelé néző, földre fixált, primer és nyers rémület. A debreceni belvárosnak ezen a részén, ahol én lakom, nincs világítás, nincsen hold és nincsenek csillagok - a virrasztók ablakától nem megy fának itt az ember egyedül. A Nagytemplom viszont pompázott a fényben, sosem láttam még így, megreflektorozva, csak képeslapon. Megállok egy szusszanásnyit, gondoltam a bajban, s kigyönyörködöm benne jól magam, de abban a szúrásban a központ lekapcsolta, s vele együtt a létező összes fényeket. Vak- sötétben tapogattam bokáig a pocsolyákban abba az irányba, amerre a klinika lehetett. Odaértem végül csodálatos módon, egy épülettel kellett csak túlmennem azon, ahol eltették anyát. Ez ügyben nincs öröklés, nincs hagyomány, nincs folytonosság, biztattam magam felfelé a lépcsőn, de azért meg kellett a korlátban jól kapaszkodni a másodikon. Jött egy nővér gumicsővel, amint lefeküdtem, beöntést rendeltek, hangzott a közlemény, legyen, mondtam, most már, aminek lenni kell, és ahogyan csak bírtam, teljes erőből sajnáltam magam.

Nem nagyon voltam már magamnál ezt követően, ellenben egyszer csak a műtőasztalon találtam magam. Üljön föl, fogja a bokáját, és domborítson, mint a macska, ha kérhetem. Hátba döftek aztán egy dárdával, habozás nélkül, onnantól már jó volt, onnantól nem féltem, nyugodt voltam, érdektelen, patakban folyt a vér, ennyi volt, gondoltam, sokszor elképzeltem, aztán most meg itt van, nagy dolog, eljött a perc, igen, akkor most meghalok. Néztem azt a hét zöld embert, ahogyan dolgozott, kaparászott szakszerűen a testben, aki én lehettem egykor, pakolta ki a cuccot, mindent, mi elromlott, negyvenöt perce már.

Nagy meglepetésemre azután mégiscsak vége lett, műtétnek bizonyult, amit rafinált kivégzésnek hittem. Roppant bizalmatlanul méregetett szobatársam, mikor visszatoltak, abban reménykedett nyilván, hogy nem nő a sűrűség, ottmaradok. Éreztem, kicsinál, ha meg nem nyerem gyorsan, még szerencse, hogy ebben kábán is jó vagyok, onnantól a két másikra lövellte gonosz tekintetét, hónapok óta voltak már társai. Az a műeres ott feszt magyaráz, uram, de rádiós is ráadásul. Nóta, mese, politika, neki mindegy: meghallgatja. Az az öreg meg, rohad le a lába, faragják szép lassan, pont a fordítottja: tavasz óta egy szót se szól, tiszta őrület. A rádiós eközben egy komplett kabarét hallgatott végig tompán bámulva fölfelé, de mint egy közeli családtag temetésén, körülbelül olyan tekintettel, a közönség a rádióban meg annyira röhögött, hogy alig tudták folytatni a műsort azok a szellemes emberek. Elunván a mószert - rádióm nem lévén -, a rohadó lábú hallgatag polgártárs stratégiáját követtem erős fájdalmamban: ő a falnézésre szakosodott, ahogy megfigyeltem, arra esküdött föl, komoly gyakorlatra téve szert. Magam egy csengős kapcsolót és egy érdekes konnektort tanulmányoztam onnantól fogva, neki két izgalmas vonalú repedés meg fönt egy szép beázás jutott.

Abban, hogy nem lehet fölkelni, az a jó, hogy ha már az összes vizit, hőmérőzés, kötözés, miegyéb megvolt, még mindig van tíz-tizenkét órácska a napból, hogy úgy mondjam, szabadprogram, ráérő idő. Kicsiny közösségünk leginkább az éjszakás főnővér és a látogatók gyűlöletében forrt össze. Az előbbi így beszélt, hogy fel ne merjen kelni, meg hogy fejfájós lesz egész életére, így fenyegetett, az utóbbiak meg rendszeresen elfoglalták a budit. A barátom a bent töltött hónapok alatt már addig eljutott, hogy saját hozzátartozóival sem tett kivételt: míg ott voltak, csak vakkantott ezt-azt válasz gyanánt, ha nagyon erőltették, de ha a lábukat kitették, nem volt kegyelem. Hohes C-t hoz, nézze meg, jó uram! Életemben nem ittam ilyen szart! Ülnek itt nagy álságos képpel, közben meg majd kicsattan mind, olyan boldogok, kint úgyis csak a terhükre vagyok - dohogott ilyenkor, s felém nyújtotta a törülközőbe rejtett bikavért. Próbáljon felkelni, s igyunk a szennyestárolóban egy jó feketét!

Ez, mondjuk, napok múltán sem volt egyáltalán egyszerű, de neki nehezebb dolga volt, kétségtelen, hisz egy infúziós állvánnyal kellett lopakodnia. Avval osont görbe háttal, lábujjhegyen a nyitott ajtajú nővérszoba előtt, magam meg utána, összezárt térdekkel, a talpakat csúsztatva, ne súrlódjon a comb, legyen a fájdalom elviselhető. Nevezett hely - rögtön láttam - túlzás nélkül kaszinónak volt mondható. Főtt a kávé, került bor is, a füstöt vágni lehetett. Ott bulizott, szórakozott a sok megműtött, járógépes, amputált nyomorult, egyik kézben a dekk, másikban csövön a retikül, benne vér, vizelet, míg az őrszem be nem sziszegett az ajtón, hogy vizit. Tökéletes kóter- vagy körlethangulat, csak itt éretlen kamaszok és rafinált honvédek helyett jelentős arányban halálos betegek igyekeztek minden erejükkel áthágni a szabályokat.

Este lett aztán aznap is, de valahogy máskor is mindig este lett. A személyzet nyolc órakor fájrontot csinált: na, fiúk, megvolt mára minden földi jó, kapnak egy szem Eunoctint éjszakára, csak oszt´ nehogy nőkről álmodjanak nekem! Így telt el az idei ősz utolsó hétvégéje a sebészeten, s lendült át az emberanyag hörögve, nyögve, fuldokolva a zord és mocskos télbe, válogasson most már egy új évszak közülük.

publikálva
1997/50. (12. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk