A labda az öt és felesen, derűsen hátrasétálok, a kapu mögötti szektorban egyetlen ember, garbó van rajta vagy sál, ő is nyugodt, ám mögöttem már ordítanak, húzom az időt, mit szórakozok én itt! Még nem sejtik, hogy még egyszer odasétálok a labdához, megsimogatom, átteszem a szomszédos fűcsomóra, a közönség sárga lapot követel, ugyan, most kezdődött a meccs, a bíró nem fog ideloholni. Az alapvonalig hátrálok, még azon is túl, mi lenne, ha egészen a futópályáig, nem kockáztatok, nagy levegő, vége az első bekezdésnek, neki kell futni.
Nem is nekem kell kirúgni a labdát.
Nem vagyok kapus, de még középhátvéd se. Rúgják ki azok. Nekem most a kezdőkörben a helyem, számítgatva (és persze elvétve) a labda ívét, nyakamban a beállóssal, úgyis ő fejeli el. Ki se bírom rúgni rendesen, a félpálya feléig, ha jön megint az ellen, ki se jövünk a tizenhatosról. Én meg itt állok az öt és feles előtt, a közönség tüntet, joggal, nem történik semmi, mér´, ha kirúgnám, történne? Csupa kirúgás és bedobás, szabadrúgás és holtidő, ebből áll a meccs, én ezeket ismételném az összefoglalókban. Meg ahogy a kapus hátat fordít, sötéten, s nézi a melegítő cserejátékosokat. Akik be se állnak.
Erről akarok írni.
Az öt és felesről, ha már itt vagyok. Végül is egész jó hely. Sárral elegy fűrészpor, dagonya. Sűrű lábnyomok, itt jártunk. Néha belebotlottunk a labdába, istenem, gól lett, nem tehetünk róla. Gólszégyen, az öt és felesen belülről, miután a középpályás mindenkit kicselezett, csak be kell passzolni. De ha kihagyod, véged. Vagy legközelebb te leszel a balhátvéd.
A pálya legunalmasabb, legcéltalanabb területe az öt és feles, és mégis. Csak kapukirúgásra szolgál, már arra se, hanyagul odadobják a labdát a környékére, mintha ott se lenne. Már ott sincs. Meg állítólag a kapusokat védi, nem igaz. Dögkeselyű csatárt az öt és feles nem állítja meg, a labdát a kapussal együtt a hálóig rugdalja, hogy a bíró is biztos legyen a dolgában. Gól. Az öt és felesnek semmi értelme, mégis itt van, itt lesz. És ha térdig ér a sár, a hó, az öt és felest letakarítják, bevetik fűrészporral, a drukkerek aggódva nézik. Az öt és feles a miénk. Misztériuma van, tudják a kapusok és csatárok. Szentély. Ott túl már a gól van. Ahhoz meg mi közünk. Véráztatta, kies vidék itt e, tudja a centerhalf, ő szokta orrba vágni a centert, szögletre várván. Mit nekem a tizenhatos vonala, mely perdöntő, a tizenegyes pont, mely előtt meghajol minden ítélet-végrehajtó! Még a korner köríve is izgalmasabb Tenálad, negyedkörív, fél gól, ámde nem. Szeretlek. Itt vagyok. Hon. Játssza be az egész pályát a középpálya, addig én bejárom lankás tájaid, különös tekintettel. A kapu előtt a pocsolya mélye.
A drukkerek és ellendrukkerek már türelmetlenek. A labdát még mindig nem rúgtam ki. Öröknyugi. Hazai pályán jó a döntetlen. Null-null. Még minden lehet. Akár nyerhetünk is. És akkor megiszunk öt korsót és egy felest, ki-ki. Találkozunk a meccs után hatkor, én már félkor ott leszek. Fél hat. Öt és fél. Záróra után is maradunk. De hol van még a vége?
Még egyszer körbenézek, s nem lelém. A labdát. A hálóban pihen. Jött valaki, berúgta. Nem is volt kirúgás! Kézből kellett volna. Lehet, hogy én vagyok a kapus! Fölébredek. Nézem az órát: 5.30. Már megint. Kezdődik. Nekifutok.
Nekifutok.
Nekifutok.
