Keresztury Tibor: Zártkörű fogadás

publikálva
2002/1. (01. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Mint ahogy a kispárnát sem fogja nekem behelyezni senki - az azt követő éjszakához hasonlóan e tekintetben is csak önnön képességeimre, saját humán erőforrásomra építhetek. Bérből, fizetésből ápolónőre nem telik. Ráadásul köztünk szólva nem is egy, hanem két darab házi gondozóra lenne szükség esetemben; így esténként egy összeszokott, kétfős kis brigádnak kéne a siker érdekében rajtam munkálkodnia. Egyikük, az izmosabbik, kis bajuszkával az orra alatt, fölém hajolna, de annyira, hogy belátnék neki; enyhe testszagot árasztana, két kézzel átkulcsolná a derekamat, s miközben a másik - az óránkénti szakszerű mozgatáshoz oly szükséges gyógytornászi végzettséggel rendelkező vékonyabb - megfelelő módon összegyűrné a kispárnát, mély levegőt véve erőt gyűjtene. Háromra, mondaná, azután - egy-két-há´ - megemelné alulról a testemet, a kolléganő pedig biztos kézzel, mint a villám, betenné a gerincoszlop megfelelő pontja alá, amit be kell tennie. A bajuszos óvatosan visszaejtene, jaj, mondanám, aztán megint, még vagy négyszer, mint akit felhúztak, jaj, jaj, jaj, jaj, de kellemes. Kedveskéim, hát maguk varázslók, annyi szent. Az Aranykéz utcából tetszenek származni bizonyosan. Szívjanak el egy Helikont, az éjszakai fektetésig már elleszek. Nem kell semmi, kéznél a kacsa.

Mint ahogy a kispárnát sem fogja nekem behelyezni senki - az azt követő éjszakához hasonlóan e tekintetben is csak önnön képességeimre, saját humán erőforrásomra építhetek. Bérből, fizetésből ápolónőre nem telik. Ráadásul köztünk szólva nem is egy, hanem két darab házi gondozóra lenne szükség esetemben; így esténként egy összeszokott, kétfős kis brigádnak kéne a siker érdekében rajtam munkálkodnia. Egyikük, az izmosabbik, kis bajuszkával az orra alatt, fölém hajolna, de annyira, hogy belátnék neki; enyhe testszagot árasztana, két kézzel átkulcsolná a derekamat, s miközben a másik - az óránkénti szakszerű mozgatáshoz oly szükséges gyógytornászi végzettséggel rendelkező vékonyabb - megfelelő módon összegyűrné a kispárnát, mély levegőt véve erőt gyűjtene. Háromra, mondaná, azután - egy-két-há´ - megemelné alulról a testemet, a kolléganő pedig biztos kézzel, mint a villám, betenné a gerincoszlop megfelelő pontja alá, amit be kell tennie. A bajuszos óvatosan visszaejtene, jaj, mondanám, aztán megint, még vagy négyszer, mint akit felhúztak, jaj, jaj, jaj, jaj, de kellemes. Kedveskéim, hát maguk varázslók, annyi szent. Az Aranykéz utcából tetszenek származni bizonyosan. Szívjanak el egy Helikont, az éjszakai fektetésig már elleszek. Nem kell semmi, kéznél a kacsa.

Álmok, álmok, édes álmok, sújtott le rám az események ezen pontján maró gúnnyal, kritikával a valóság konkrét pörölye, de úgy, mint az istennyila: mindjárt az jön, hogy meg se kell mozdulnod, s jótevőid ki is elégítenek. A vasmarkú felállítja, a gyógytornász mélyvörösre kirúzsozott szájába veszi. Mi? Nem, barátom, térj magadhoz, a kegyetlen valóság, a tényállás mást mutat. Nem emel meg senki, nem gyűri be senki, nem fogja meg senki, nem szopja le senki, hacsak te magadnak meg nem emeled, be nem gyűröd, meg nem fogod, ki nem vered. Nem szanatórium ez, nem kupleráj: magánlakás! - világosítottam fel elszállt önmagam, miközben kínkeservvel belefogtam újra, hanyadszor már, édes istenem, hogy a teljes szívből akart-vágyott megkönnyebbülés rám mért kritériumainak eleget tegyek. Abban bíztam, úgy okoskodtam, ha már a Tényekről ma este is lemaradtam - lévén a fájdalomtól hallottam csak, de felfogni nem tudhattam Pálffy István szavait -, egy gyors etappal Németh Lajosig megleszek: ha már nem tudom, mi van a világban, legalább azt megtudom, milyen időjárásban reménykedhetek. Ez lesz a pókfonál, a kölcsönös kapcsolat vékony szála, melyen át a világ és én rezonálhatunk. Na, akkor gyerünk: talp betámaszt, nagy levegő, testsúly a nyakon, megy a balkéz a párnával, a hasizom megfeszül, a jobb könyök leszúrt, sóhaj röppen, majd bődülés, a hát rettenetes kínok árán pár centiméterrel megemelkedik.

Teljesen megértem, ha ezen a ponton némely olvasóim már hajukat tépve vonyítanak, s az ég felé rázván összekulcsolt ujjaikat könyörögve kérik a fennvalót, tegye már be azt a kibaszott kispárnát, a keserves úristenit, haladjunk már, történjen valami, jussunk már túl ezen végre valahogy; mióta tökölünk már, oszt´ még sehol sem vagyunk. Nem segíthetek. Türelemért esedezem. Láthatják, csinálom, magam is ezen dolgozom. De amíg a valóságban el nem dől a dolgok kifejlete, hogy tudhatnám kitalálni szövegileg, már engedelmet kérek, hogy mi következik? Siettessem a megoldást, csak hogy jobban szórakozzanak? Honnan tudjam, hogy mi lesz? Hazudjak netalán? Találjam ki a végkifejletet? Írói fantázia, képzelet, az kéne? Fikció, az legyen? Írjam, hogy sikerült neki? És akkor hogy számolok el avval, ha bele fog az akcióba hősöm dögleni? Akkor majd kérjek bocsánatot, a bőr meg a képemről lesül? Mondjam, hogy azt hittem, az Önök érdekében, hogy meg fogja tudni nehéz helyzetét oldani? Megelőlegeztem, csupán hogy haladjunk, hősömnek a bizalmamat? Na ugye. Azt mondanák, ez is csak egy afféle hazudós, mint a többi író, beszél összevissza, bele a vakvilágba, felelőtlenül. Azt írta, hogy behelyezte, ennélfogva megkönynyebbült, hogy most meg a hasán virággal a ravatalon láthassuk viszont.

Úgyhogy szépen kérem, ne tessenek siettetni engemet: tovább fogok lépni, ha evvel a jelenettel az életben is megleszek. Higgyék el, nekem is elemi érdekem, hisz csalogatja, vonzza, hívja, várja hősömet a döntés szivárványos, boldog reggele, amikortól avval fog majd foglalkozni, kizárólagosan, hogy neki innentől jó legyen. Addig viszont, nem tehetek róla, lefolyik még némi víz a debreceni Tócó-patakon, hisz egyelőre ott tartunk, maximális bánatomra, hogy visszahull a kanapéra újra a test, dolgavégezetlenül, és ettől a pali minden eddiginél jobban elkeseredik. Önmagát leszerencsétlenezi. Szemébe könny szökik, a fátyolon át nézi, ahogy Németh Lajos a térkép előtt röpköd, s feldobottan, hevült állapotban eldarálja prognózisát. Minden erejét megfeszítve kapaszkodik ebbe az emberbe, hogy ne csak lássa, ahogy tátog: értse is a szavait, s ezáltal - e gyors beszédű, megbízható, hű időjós révén - a kapocs a világhoz meglegyen. ´ is a külvilág tagja, része, részese, a meteorológiai jelentés jelenléte, részvétele megdönthetetlen bizonyítéka legyen. Köd, sűrű köd, kedves nézők, az útra fagyó ködszitálás, a rosszabbnál is rosszabb látási viszonyok. Jégborda, hódara, sarkvidéki eredetű áramlatok. "nos eső, fronthatás. Nemkülönben viharos szél, hófúvás és hótorlaszok, keleten, nyugaton, északon és délen, mindenütt. És ekkor megszólal, megtöri a csendet a mai estén első ízben az újabb kudarc által rendkívül lesújtott, végsőkig megrendült, maga alatt lévő emberünk - fektében bólint a tévének, s tisztán, érthetően, különösebb meglepődés nélkül, mint akinek épp a várt hírt hozták, azt mondja egy csöppnyi kárörvendő éllel, mégis belátva, ebben a helyzetben aligha lehetne máshogyan: az autentikus állapot, igen.

publikálva
2002/1. (01. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk