Keresztury Tibor: Zártkörű fogadás

publikálva
2001/47. (11. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az a lényeg, szögeztem le megerősítésként, lám csak, megint bebizonyosodik: minden dolgok alfája és ómegája az akarat. Mert hát az könnyű megoldás, ugyebár, befeküdni egy kád kellemesen forró vízbe az alkalmi vétellel, az aktatáskás román cigánytól vett solingeni kenyérvágó késsel, s gyors húzómozdulattal elmetélni az ereket. Ha döntöttél, és készen vagy rá, könnyű - legalábbis sokkal könnyebb, mint behelyezni a kispárnát, teszem azt, nemcsak úgy ukmukfukk, átmenetileg, felületesen, mert úgy persze ez is könnyű, hanem hosszú távra szóló módon, véglegesen, tartós érvénnyel megoldván a helyzetet; úgy tehát, hogy ahhoz képest, ami most van, jobb legyen, ezáltal a feltételek a továbbiak kivitelezéséhez, esti tervünk végrehajtásához megteremtődjenek. Könnyű, noha nyilván nem túlzottan irigylésre méltó akkor sem a helyzetünk, amikor a mozdulattal már megvagyunk, de még működik minden dolgok elrontója, az agyunk, s ki kell várni azt az évszázadnyi pillanatot, míg a megváltó ájulat, a boldogító tudatvesztés bekövetkezik. Belátni, hogy vége most már, ténylegesen, visszafordíthatatlanul bevégeztetett, miközben fellélegezni, a legnagyobb bánatunkra, mégsem lehet teljesen, hisz odébb az eredmény, a fájdalom bezavar, késik a várva várt megkönnyebbülés, amikor felfordulhatunk, és a vízbe végre belefulladhatunk. Nézni, ahogy a vér a vizet átszínezi, várni, ameddig a lábunk már nem látható, s becsukhatjuk végre a boltajtót, megfordítva a százas szögön lógó Nyitva feliratot. Amikor még nem vagyunk bent, ott toporgunk a küszöbön, de egy lépésnyire van már csupán új színhelyünk, a paradicsom, ahol Görgei Csucsuval találkozhatunk, s megölelvén-megcsókolván elmondhatjuk neki, végzetesen rosszul helyezkedtél Karsai szögleténél, Csucsukám. Ordítottam, ahogy kifért a torkomon, hogy baj lesz, nem jó helyen tartózkodol, merthogy láttam, úgy áll oda, hogy teljességgel törvénytelen módon külsővel fogja rúgni a szögletet, s ha nem farolsz a kapufáig, képes rá és betekeri. Elaludtál? Elméláztál? Nem láttad, hogy jobblábasként jobbról fut neki? Becsavarja, ordítottam, vigyázz, Csucsu, istenemre, megteszi; tudom, érzem, látom a lábfején, ez az ember érintés nélkül betekeri. Tudtam, láttam, s szidtam a sorsomat, hogy miért kellett nekem ez a megvilágosodás közeli pillanat, amikor látom a közeledő véget, a fenyegető végzetet, a Vasgyár felett gyülekező súlyos viharfelhők tömegét, de már nem segíthetek - miért beszéltem rá sűrű könyörgések árán az öreget, hagyjon félbe csapot-papot, hogy engem Bükkszentkeresztről hazafelé a stadionnál egy kereplővel felvértezve kezdésre kitegyen. Gazoltunk volna szótlanul tovább. Gereblyéztem volna a leveleket. Miért kellett ez nekem?

A 66. perc

Az a lényeg, szögeztem le megerősítésként, lám csak, megint bebizonyosodik: minden dolgok alfája és ómegája az akarat. Mert hát az könnyű megoldás, ugyebár, befeküdni egy kád kellemesen forró vízbe az alkalmi vétellel, az aktatáskás román cigánytól vett solingeni kenyérvágó késsel, s gyors húzómozdulattal elmetélni az ereket. Ha döntöttél, és készen vagy rá, könnyű - legalábbis sokkal könnyebb, mint behelyezni a kispárnát, teszem azt, nemcsak úgy ukmukfukk, átmenetileg, felületesen, mert úgy persze ez is könnyű, hanem hosszú távra szóló módon, véglegesen, tartós érvénnyel megoldván a helyzetet; úgy tehát, hogy ahhoz képest, ami most van, jobb legyen, ezáltal a feltételek a továbbiak kivitelezéséhez, esti tervünk végrehajtásához megteremtődjenek. Könnyű, noha nyilván nem túlzottan irigylésre méltó akkor sem a helyzetünk, amikor a mozdulattal már megvagyunk, de még működik minden dolgok elrontója, az agyunk, s ki kell várni azt az évszázadnyi pillanatot, míg a megváltó ájulat, a boldogító tudatvesztés bekövetkezik. Belátni, hogy vége most már, ténylegesen, visszafordíthatatlanul bevégeztetett, miközben fellélegezni, a legnagyobb bánatunkra, mégsem lehet teljesen, hisz odébb az eredmény, a fájdalom bezavar, késik a várva várt megkönnyebbülés, amikor felfordulhatunk, és a vízbe végre belefulladhatunk. Nézni, ahogy a vér a vizet átszínezi, várni, ameddig a lábunk már nem látható, s becsukhatjuk végre a boltajtót, megfordítva a százas szögön lógó Nyitva feliratot. Amikor még nem vagyunk bent, ott toporgunk a küszöbön, de egy lépésnyire van már csupán új színhelyünk, a paradicsom, ahol Görgei Csucsuval találkozhatunk, s megölelvén-megcsókolván elmondhatjuk neki, végzetesen rosszul helyezkedtél Karsai szögleténél, Csucsukám. Ordítottam, ahogy kifért a torkomon, hogy baj lesz, nem jó helyen tartózkodol, merthogy láttam, úgy áll oda, hogy teljességgel törvénytelen módon külsővel fogja rúgni a szögletet, s ha nem farolsz a kapufáig, képes rá és betekeri. Elaludtál? Elméláztál? Nem láttad, hogy jobblábasként jobbról fut neki? Becsavarja, ordítottam, vigyázz, Csucsu, istenemre, megteszi; tudom, érzem, látom a lábfején, ez az ember érintés nélkül betekeri. Tudtam, láttam, s szidtam a sorsomat, hogy miért kellett nekem ez a megvilágosodás közeli pillanat, amikor látom a közeledő véget, a fenyegető végzetet, a Vasgyár felett gyülekező súlyos viharfelhők tömegét, de már nem segíthetek - miért beszéltem rá sűrű könyörgések árán az öreget, hagyjon félbe csapot-papot, hogy engem Bükkszentkeresztről hazafelé a stadionnál egy kereplővel felvértezve kezdésre kitegyen. Gazoltunk volna szótlanul tovább. Gereblyéztem volna a leveleket. Miért kellett ez nekem?

Három lépést futott neki, s ahogy kell, megnyeste rendesen. Váradi Ottó az ötösön sunnyogó Tiebert fogta, Salamon Nagy II. Jánosra, Kutasi a felfutó Csongrádira helyezkedett. Minek, gondoltam, minek. Nem lesz itt beadás, nem lesz kipattanó, gyerekek. A labda szállt, Csucsu ugrott, Veréb repült, az idő megállt, a pillanat megmerevedett. Nekem bevégeztetett. Először itt éreztem meg, kilencévesen, hogy a kádban felvágott erekkel milyen lehet. Látszott, teljesen hiábavaló minden igyekezet. Már amikor letette a labdát, eldőlt a dolog, meghozták az ítéletet. Átnyiszálták az ereket. Ezt a képet - nincs az a harminc év - azóta bármikor előhívhatom. Ha úgy nagyon bízni kezdek véletlenül valamiben. A labda száll, Csucsu ugrik az alapon, teljesen hiába, Veréb repül, amúgy jó irányba, a hosszúról a rövid felé, teljesen fölöslegesen. Én pedig meghaltam ott, az óra alatt, ahogy kell, rendesen. Rádöbbentem, konyec, kampec, vége van: lezárult most az a korszak, hogy csak úgy hozomra reménykedjek bármiben. Hogy majd talán kapufa lesz. A 66. perc sorsomnak új irányt szabott. Egy jobboldali szöglet nyomán dőlt el a hátralévő életem. Nem is az, hogy gól lett, hanem az, hogy jó előre tudtam ezt. Megijedtem, elemien megrettentettem, mert én itt most előre megéreztem a végzetet. Láttam, hogy katasztrófa lesz. Álltam meredten, megdermedve, némán, míg odafönt, a hátam mögött nagy kattogással megjelent a módosított felirat: DVTK-Videoton 0-3, Karsai. Igen, bólintottam: balvégzetem ezennel kihirdettetett. Álltam lehajtott fejjel, miközben fürge kezek százezernyi apró tűszúrással beégették odabent a megelőző jelenetet. Rápontozták, mint egy tetkót, rásütötték a pszichére, hogy reménytelen. Hogy te itt most, kicsi szívem, súlyosan megértettél valamit. A lényeget, alighanem. És most akkor más lesz minden: innentől más tónusban látod a színeket. Máshogy ropogtatod a makukát. Magadnak kell hogy szurkolj, elsődlegesen.

Lehet, Csucsukám, te is megsejtetted mindazt, ami a felszín mögött ekkor történt, ezért kellett meghalnod negyvenévesen. Rád is lesújtott kifent pallosával a 66. perc megvilágosító üzenete. Felfogtad, miközben a kórus, nem is mintha köze lenne hozzá, inkább csak úgy megszokásból, mivel bíró, zúgott - Hartmann, Hartmann, bazdmegazanyádat -, egy rossz döntésnek esetenként mi az ára, egy hibás helyezkedésből kellő nyomottság esetén, a fogékony psziché talaján mi következik, s pár év múlva levontad a konzekvenciát. Csucsu drága, teljességgel megértelek, de magam még nem megyek, noha harminc éve tudván tudom: küldött volt Karsai, meghozta az üzenetet, szögletével kihirdette az ítéletet. Nem megyek még egyelőre, nem merült ki - amint azt már fentebb mondtam - a vésztartalék, az akarat. Átlibbenni, ismétlem meg, Csucsu, könnyű, ellenben itt üzemelni, védekezni kint a pályán: na, az feladat! Jelenleg például egy valódi, emberpróbáló, összetetten többtényezős projekten dolgozom heroikusan: azon, in concreto, hogy ma estére végre elfelejtselek, továbbá hogy a kispárnát a hátam szempontjából kívánt állagúra gyűrjem, és minél előbb sikerüljön behelyeznem, kihozván belőle a maximumot, valamint hogy ebből a mondatból kikeveredjek valahogy. Nincs sok időm, már a sporthíreket darálja a Pista, pillanatok múlva elköszön - onnantól nem lesz már porhintés, felmentés, móka és kacagás: beköszönt a kőkemény, a retusálhatatlan, a fehér-fekete, önmagukért beszélő tények napszaka. Befon az éjszaka, nem fogja a figyelmemet ingyen és bérmentve, merő jószándékból elterelni senki - onnantól, üzenem tenéked, jó Görgei János, csak magamra számíthatok.

publikálva
2001/47. (11. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk