Keresztury Tibor: Zártkörű fogadás

  • 2001. november 22.

Egotrip

Az a lényeg, szögeztem le megerősítésként, lám csak, megint bebizonyosodik: minden dolgok alfája és ómegája az akarat. Mert hát az könnyű megoldás, ugyebár, befeküdni egy kád kellemesen forró vízbe az alkalmi vétellel, az aktatáskás román cigánytól vett solingeni kenyérvágó késsel, s gyors húzómozdulattal elmetélni az ereket. Ha döntöttél, és készen vagy rá, könnyű - legalábbis sokkal könnyebb, mint behelyezni a kispárnát, teszem azt, nemcsak úgy ukmukfukk, átmenetileg, felületesen, mert úgy persze ez is könnyű, hanem hosszú távra szóló módon, véglegesen, tartós érvénnyel megoldván a helyzetet; úgy tehát, hogy ahhoz képest, ami most van, jobb legyen, ezáltal a feltételek a továbbiak kivitelezéséhez, esti tervünk végrehajtásához megteremtődjenek. Könnyű, noha nyilván nem túlzottan irigylésre méltó akkor sem a helyzetünk, amikor a mozdulattal már megvagyunk, de még működik minden dolgok elrontója, az agyunk, s ki kell várni azt az évszázadnyi pillanatot, míg a megváltó ájulat, a boldogító tudatvesztés bekövetkezik. Belátni, hogy vége most már, ténylegesen, visszafordíthatatlanul bevégeztetett, miközben fellélegezni, a legnagyobb bánatunkra, mégsem lehet teljesen, hisz odébb az eredmény, a fájdalom bezavar, késik a várva várt megkönnyebbülés, amikor felfordulhatunk, és a vízbe végre belefulladhatunk. Nézni, ahogy a vér a vizet átszínezi, várni, ameddig a lábunk már nem látható, s becsukhatjuk végre a boltajtót, megfordítva a százas szögön lógó Nyitva feliratot. Amikor még nem vagyunk bent, ott toporgunk a küszöbön, de egy lépésnyire van már csupán új színhelyünk, a paradicsom, ahol Görgei Csucsuval találkozhatunk, s megölelvén-megcsókolván elmondhatjuk neki, végzetesen rosszul helyezkedtél Karsai szögleténél, Csucsukám. Ordítottam, ahogy kifért a torkomon, hogy baj lesz, nem jó helyen tartózkodol, merthogy láttam, úgy áll oda, hogy teljességgel törvénytelen módon külsővel fogja rúgni a szögletet, s ha nem farolsz a kapufáig, képes rá és betekeri. Elaludtál? Elméláztál? Nem láttad, hogy jobblábasként jobbról fut neki? Becsavarja, ordítottam, vigyázz, Csucsu, istenemre, megteszi; tudom, érzem, látom a lábfején, ez az ember érintés nélkül betekeri. Tudtam, láttam, s szidtam a sorsomat, hogy miért kellett nekem ez a megvilágosodás közeli pillanat, amikor látom a közeledő véget, a fenyegető végzetet, a Vasgyár felett gyülekező súlyos viharfelhők tömegét, de már nem segíthetek - miért beszéltem rá sűrű könyörgések árán az öreget, hagyjon félbe csapot-papot, hogy engem Bükkszentkeresztről hazafelé a stadionnál egy kereplővel felvértezve kezdésre kitegyen. Gazoltunk volna szótlanul tovább. Gereblyéztem volna a leveleket. Miért kellett ez nekem?

A 66. perc

Az a lényeg, szögeztem le megerősítésként, lám csak, megint bebizonyosodik: minden dolgok alfája és ómegája az akarat. Mert hát az könnyű megoldás, ugyebár, befeküdni egy kád kellemesen forró vízbe az alkalmi vétellel, az aktatáskás román cigánytól vett solingeni kenyérvágó késsel, s gyors húzómozdulattal elmetélni az ereket. Ha döntöttél, és készen vagy rá, könnyű - legalábbis sokkal könnyebb, mint behelyezni a kispárnát, teszem azt, nemcsak úgy ukmukfukk, átmenetileg, felületesen, mert úgy persze ez is könnyű, hanem hosszú távra szóló módon, véglegesen, tartós érvénnyel megoldván a helyzetet; úgy tehát, hogy ahhoz képest, ami most van, jobb legyen, ezáltal a feltételek a továbbiak kivitelezéséhez, esti tervünk végrehajtásához megteremtődjenek. Könnyű, noha nyilván nem túlzottan irigylésre méltó akkor sem a helyzetünk, amikor a mozdulattal már megvagyunk, de még működik minden dolgok elrontója, az agyunk, s ki kell várni azt az évszázadnyi pillanatot, míg a megváltó ájulat, a boldogító tudatvesztés bekövetkezik. Belátni, hogy vége most már, ténylegesen, visszafordíthatatlanul bevégeztetett, miközben fellélegezni, a legnagyobb bánatunkra, mégsem lehet teljesen, hisz odébb az eredmény, a fájdalom bezavar, késik a várva várt megkönnyebbülés, amikor felfordulhatunk, és a vízbe végre belefulladhatunk. Nézni, ahogy a vér a vizet átszínezi, várni, ameddig a lábunk már nem látható, s becsukhatjuk végre a boltajtót, megfordítva a százas szögön lógó Nyitva feliratot. Amikor még nem vagyunk bent, ott toporgunk a küszöbön, de egy lépésnyire van már csupán új színhelyünk, a paradicsom, ahol Görgei Csucsuval találkozhatunk, s megölelvén-megcsókolván elmondhatjuk neki, végzetesen rosszul helyezkedtél Karsai szögleténél, Csucsukám. Ordítottam, ahogy kifért a torkomon, hogy baj lesz, nem jó helyen tartózkodol, merthogy láttam, úgy áll oda, hogy teljességgel törvénytelen módon külsővel fogja rúgni a szögletet, s ha nem farolsz a kapufáig, képes rá és betekeri. Elaludtál? Elméláztál? Nem láttad, hogy jobblábasként jobbról fut neki? Becsavarja, ordítottam, vigyázz, Csucsu, istenemre, megteszi; tudom, érzem, látom a lábfején, ez az ember érintés nélkül betekeri. Tudtam, láttam, s szidtam a sorsomat, hogy miért kellett nekem ez a megvilágosodás közeli pillanat, amikor látom a közeledő véget, a fenyegető végzetet, a Vasgyár felett gyülekező súlyos viharfelhők tömegét, de már nem segíthetek - miért beszéltem rá sűrű könyörgések árán az öreget, hagyjon félbe csapot-papot, hogy engem Bükkszentkeresztről hazafelé a stadionnál egy kereplővel felvértezve kezdésre kitegyen. Gazoltunk volna szótlanul tovább. Gereblyéztem volna a leveleket. Miért kellett ez nekem?

Három lépést futott neki, s ahogy kell, megnyeste rendesen. Váradi Ottó az ötösön sunnyogó Tiebert fogta, Salamon Nagy II. Jánosra, Kutasi a felfutó Csongrádira helyezkedett. Minek, gondoltam, minek. Nem lesz itt beadás, nem lesz kipattanó, gyerekek. A labda szállt, Csucsu ugrott, Veréb repült, az idő megállt, a pillanat megmerevedett. Nekem bevégeztetett. Először itt éreztem meg, kilencévesen, hogy a kádban felvágott erekkel milyen lehet. Látszott, teljesen hiábavaló minden igyekezet. Már amikor letette a labdát, eldőlt a dolog, meghozták az ítéletet. Átnyiszálták az ereket. Ezt a képet - nincs az a harminc év - azóta bármikor előhívhatom. Ha úgy nagyon bízni kezdek véletlenül valamiben. A labda száll, Csucsu ugrik az alapon, teljesen hiába, Veréb repül, amúgy jó irányba, a hosszúról a rövid felé, teljesen fölöslegesen. Én pedig meghaltam ott, az óra alatt, ahogy kell, rendesen. Rádöbbentem, konyec, kampec, vége van: lezárult most az a korszak, hogy csak úgy hozomra reménykedjek bármiben. Hogy majd talán kapufa lesz. A 66. perc sorsomnak új irányt szabott. Egy jobboldali szöglet nyomán dőlt el a hátralévő életem. Nem is az, hogy gól lett, hanem az, hogy jó előre tudtam ezt. Megijedtem, elemien megrettentettem, mert én itt most előre megéreztem a végzetet. Láttam, hogy katasztrófa lesz. Álltam meredten, megdermedve, némán, míg odafönt, a hátam mögött nagy kattogással megjelent a módosított felirat: DVTK-Videoton 0-3, Karsai. Igen, bólintottam: balvégzetem ezennel kihirdettetett. Álltam lehajtott fejjel, miközben fürge kezek százezernyi apró tűszúrással beégették odabent a megelőző jelenetet. Rápontozták, mint egy tetkót, rásütötték a pszichére, hogy reménytelen. Hogy te itt most, kicsi szívem, súlyosan megértettél valamit. A lényeget, alighanem. És most akkor más lesz minden: innentől más tónusban látod a színeket. Máshogy ropogtatod a makukát. Magadnak kell hogy szurkolj, elsődlegesen.

Lehet, Csucsukám, te is megsejtetted mindazt, ami a felszín mögött ekkor történt, ezért kellett meghalnod negyvenévesen. Rád is lesújtott kifent pallosával a 66. perc megvilágosító üzenete. Felfogtad, miközben a kórus, nem is mintha köze lenne hozzá, inkább csak úgy megszokásból, mivel bíró, zúgott - Hartmann, Hartmann, bazdmegazanyádat -, egy rossz döntésnek esetenként mi az ára, egy hibás helyezkedésből kellő nyomottság esetén, a fogékony psziché talaján mi következik, s pár év múlva levontad a konzekvenciát. Csucsu drága, teljességgel megértelek, de magam még nem megyek, noha harminc éve tudván tudom: küldött volt Karsai, meghozta az üzenetet, szögletével kihirdette az ítéletet. Nem megyek még egyelőre, nem merült ki - amint azt már fentebb mondtam - a vésztartalék, az akarat. Átlibbenni, ismétlem meg, Csucsu, könnyű, ellenben itt üzemelni, védekezni kint a pályán: na, az feladat! Jelenleg például egy valódi, emberpróbáló, összetetten többtényezős projekten dolgozom heroikusan: azon, in concreto, hogy ma estére végre elfelejtselek, továbbá hogy a kispárnát a hátam szempontjából kívánt állagúra gyűrjem, és minél előbb sikerüljön behelyeznem, kihozván belőle a maximumot, valamint hogy ebből a mondatból kikeveredjek valahogy. Nincs sok időm, már a sporthíreket darálja a Pista, pillanatok múlva elköszön - onnantól nem lesz már porhintés, felmentés, móka és kacagás: beköszönt a kőkemény, a retusálhatatlan, a fehér-fekete, önmagukért beszélő tények napszaka. Befon az éjszaka, nem fogja a figyelmemet ingyen és bérmentve, merő jószándékból elterelni senki - onnantól, üzenem tenéked, jó Görgei János, csak magamra számíthatok.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.