Egotrip

A déltengeri szigeteken utazó Herman Melville megfigyelte, hogy az ott élő primitív népeknek akár egy fél napját is lefoglalta a tűzgyújtás. Neki ugyanez egyetlen mozdulatába került. Õk viszont néhány napos erőpróba-sorozattal letudták azt, ami a civilizált világban hosszú évtizedekig tart (beavatás a felnőtt létbe).

Hogyan képzel el az olvasó egy öngyilkos merénylőt? Szegény, tizenéves és képzetlen? Ez közel sincs így. Efraim Benmelech és Claude Berrebi a 2000 és 2005 között Izraelben (és Palesztinában) öngyilkos merénylők jellegzetességeit vizsgálta a Journal of Economic Perspectives folyóiratban nemrég megjelent cikkében. Eszerint az öngyilkos merénylők jelentősen képzettebbek, mint az átlagos palesztin. A mintában szereplők 18 százaléka tanult tovább a középiskola után, ami jóval magasabb, mint a teljes lakosság 8 százalékos aránya. De nemcsak képzettebbek, hanem kevésbé szegények is, mint az átlagos palesztin. A tipikus öngyilkos merénylő ráadásul fiatal: az átlagéletkor 21 év. Mi magyarázza ezt az esztelen pocséklást, hogy éppen ezek a középosztálybeli fiatalok áldozzák fel magukat?

K. Ágival járt először Prágában, 1964-ben. Ági az utazást is úgy szervezte meg, ahogy a tudományos munkáját: semmit sem akart figyelmen kívül hagyni. Így sorra végiglátogatták az útikönyvben kiemelt nevezetességeket a "Kisoldaltól" az Altneuschulig, az U Flekútól a Svejk-vendéglőig, a végén még a fehérhegyi csata emlékhelyére is elzarándokoltak. Mindkettőjüket elbűvölte a csodálatos város, ahol az ember a barokk városrészből 19. századi polgárházak közé keveredik, majd nyomban egy középkori téren találja magát. K.-t azonban leginkább az utcák apró, faragott kockakövei lelkesítették. A pesti házban, ahol lakott, a tatarozás során feltörték az angol mozaikot, és otromba járólapokat raktak a helyére. - Nézd - mondta K. Áginak -, ezen a városon mintha nem ment volna át a szocializmus. Kőszeg Ferenc

Meglepő fordulatokat hozott az ellenzéki térfélen, s különösen a Fidesz politikusai körében a kormánykoalíció felbomlása, a labilis politikai helyzet kialakulása. A hatalom megszerzésének közelsége egyeseket nézeteik revíziójára, másokat egyértelmű üzeneteik kétértelműsítésére késztetett, a mellébeszélésben járatlanabb társaikat pedig úgy összezavarta a homlokegyenest ellentétes ötletek kavalkádja, hogy számukra a logikus beszéd is szinte leküzdhetetlen akadállyá vált. Ebben a zűrzavarban egyre nehezebb korábban megismert nézeteik alapján felismerni a politikai szereplőket. Mintha máris kezdetét vette volna a báli szezon, s pusztán a szavak öltözéke alapján kellene eligazodnunk az álarcosbál forgatagában.

Idén nyáron ne Keletre, hanem, három clownboy, elindul Nyugatra. Az Asztmás vezet, mellette a Tüdőbajos, hátul a Golyvás. Az első állomás a Balaton, Fűzfő. Az (osztrák cégnél) Alkalmazott Matematikus bográccsal várja őket, tűzhely fölött fólia, esik az eső. Csobbanás helyett csónakázás. Az Alkalmazott Matematikus, Matula bácsi, zöld nemezkalapban, viharkabátban lapátol a nádasban. A strandon senki, a büfé nyitva, kikötnek. Balatoni világost innának, az már nincs. Akkor Borsodi. Akárha keleten járnának, igen, igen, ott volna jó, dudorász a Golyvás, gondolatban Tunyogon jár a Nosztalgiában.

Amikor egy új gyógyszert tesztelnek, mindig végeznek placebovizsgálatokat is. A placebo ugyanúgy néz ki, mint az igazi gyógyszer, ugyanúgy is van csomagolva, csak épp hatóanyagot nem tartalmaz. Az ilyen vizsgálatokban nemcsak a beteg, de az orvos sem tudja, hogy a gyógyszernek kinéző tárgy valójában placebo, mert különben a placebónak semmilyen hatása nincs. Így viszont sokszor ugyanúgy vagy majdnem ugyanúgy gyógyulnak a betegek a placebótól, mint az igazi gyógyszertől.

Az orrát az átlagosnál magasabban hordó szakértő filmrajongó ugyanolyan gyanakvással tekint a színes filmre, mint a borszakértő az édes vörösborokra. Az élet szürkével telítettebb és fanyarabb annál, mint amit a múlt század második harmada óta tömegesen elterjedt színes filmek próbálnak elhitetni velünk. A régi fekete-fehér filmek tárgyilagosabbnak, élethűbbnek, természetesebbnek hatnak. A színtelenség mellett a mai szemnek végtelenül szikár és csupasz díszletek, hátterek is hozzájárulnak ahhoz, hogy még a legolcsóbb melodrámák és legsziruposabb szerelmi történetek fölött is ott lebegjen valami akaratlan, tárgyias, már-már realizmusba hajló józanság.

Legutóbb egy Chelsea-Arsenal-meccs alatt töprengtem el azon, ki volt az első színes bőrű ember, akit életemben láttam, de még most sem tudnám biztosan megmondani. Pelé kézenfekvő lenne, ő meg Jairzinho nyilván megelőzi Angela Davist és Rhoda Scottot, nem elfeledkezve Sidney Poitier-ról, ahogy szalad a mezőn Tony Curtisszel a Megbilincseltekben. Az viszont, hogy ki volt az első európai "néger" - igen, akkoriban még persze sic! -, akit láttam, az teljesen bizonyos. Eusebio, a mozambiki bika, a kettes számú Fekete Gyöngyszem, Guttmann Béla felfedezettje, a portugálok büszkesége.

A 168 Óra 1990. március 13-i és a Beszélő március 15-i számában fénykép jelent meg, amely baráti kettesben ábrázolja a két hetilap főszerkesztőjét: Mester Ákost és K.-t. Ez a felvétel sem két évvel korábban, sem néhány évvel később nem jöhetett volna létre. Korábban azért nem, mert a Magyar Rádió vezető szerkesztője nem mutatkozhatott volna együtt egy olyan ellenzéki-ellenséges elemmel, amilyennek K. számított, mondjuk 1988 augusztusáig. Néhány évvel később pedig azért nem, mert a 168 Óra úgy közölte K. Orbán Viktort bíráló írását, hogy - terjedelmi okokból - a hozzájárulása nélkül kihúzták belőle az Orbánra nézve pozitív megjegyzéseket. Bár hibáját a lap utóbb elismerte és korrigálta, a barátias viszony a két közszereplő között, amely amúgy sem volt különösebben intenzív, elenyészett.

"S a karvalyképű vámszedők tovább folytatják kis játékaikat, megbújva a kacskaringós paragrafusok mögött. A gettó volt rongyosai: Fodor, Faragó, Herzog és a többiek luxusvillákban laknak, autón járnak, egyszóval gondtalanul élnek. Élik a labdarúgó-cézárok, játékos-rabtartók és egyesületi paraziták vidám életét. Mindezt a futballból, a magyar sport legnépszerűbb és legnagyobb ágából; a magyar ifjúságból, akiknek nevelését varázslatos furfanggal megkaparintották; a sportért rajongó magyar közönség filléreiből, akiknek áruként szállítják hétről-hétre a cég: a profi alszövetség attrakcióit.

A műalkotást a néző vagy olvasó (mindegyik) valamiképpen értelmezni akarja és fogja is. Azon kezdve, hogy elfogadja: ez műalkotás. Igazán érdekesnek, izgalmasnak, jónak azt a művet szoktuk tartani, amelyik minden új találkozáskor más arcát mutatja, kicsit más értelmezésre hív fel; vagy a találkozás során létrejövő értelmezés összetett, rétegzett, nem egyértelműsíthető.

A szegény ember és a filozófus egyformán örül a nyárnak. Mindkettő azért, mert ilyenkor könnyebb az élet, de míg az egyik egyszerűen ezért, a másik azért is, mert érdeklődésének tárgya, az élet mint olyan, ebben az évszakban a legközvetlenebbül hozzáférhető: a létről magáról való elmélkedés akkor a legkönnyebb, amikor a legkevesebb fáradságba kerül a fenntartása.

Nem mindig vágytuk ennyire az államot, mint manapság. Volt idő, amikor éppen hogy szabadulni szerettünk volna tőle. A rendszerváltás hajnalán többségünknek herótja volt mindenféle közösből, lett légyen az állami-szövetkezeti tulajdon vagy bármiféle feneketlen, fekete közös kalap, amelyből az állami kegyurak osztogattak, miután fosztogattak. Bár a "közös lónak túros a háta" mondás nem éppen szocialista találmány, igazságát szinte mindenkinek volt szerencséje megtapasztalni abban a bizonyos 40 évben. Ha komolyan belegondoltunk (segítettek ebben olyan szociológusaink is, mint Szelényi Iván), arra is rájöhettünk, hogy a kiterjedt ártámogatásokkal borzasztóan igazságtalan volt a szocialista állam; gyakran annak juttatott többet, akinek eleve többje volt: akinek jobb, nagyobb lakása volt, aki többet fűtött, többet használta a tömegközlekedést, többet járt a szakszervezeti üdülőkbe.

Az iskolában megtanultuk, hogy a népdal természeti képpel kezdődik, ezzel is kifejezi az ember és a természet mély egységét. Később azonban olvastam Freud néhány írását, amelyekből kiderült, hogy ezeket a természeti képeket erotikus képekként is lehet értelmezni. Ugyanez a gyermekmesékre is érvényes, például Bruno Bettelheim könyve, A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek szinte minden klasszikus meséről kimutatja, milyen gazdag erotikus szimbólumokban. Mit is jelenthet mondjuk az égig érő fa?...