A magyar politika legsúlyosabb komplexusát Gyurcsány Ferencnek hívják. Gyurcsány jelenléte, múltja, jövője, aktivitása annyi mindenkinek szúrja a szemét, oly sokakban kelt indulatokat, félelmeket vagy épp szorongást, mint valószínűleg senki más a jelenlegi magyarországi politikai színpadon. Egy, a népszerűségi listák legalján tanyázó bukott miniszterelnök esetében ez némiképp meglepő fejlemény: ugyan mivel képes maga körül folyamatosan indulatokat kavarni, félelmeket gerjeszteni, pártvezetését az őrületbe kergetni, és a közvéleményt izgalomban tartani, hogy Facebook-bejegyzéseiről úgyszólván élőben tudósít a napi sajtó? Mitől olyan izgalmas ez az ember, hogy liberális kritikusai - akik ország-világ előtt nevetségessé vált, megcsalt szerelmesekként talán a legszenvedélyesebben utálják - folyton azt róják a szemére, hogy úgymond elszívja a levegőt az igazi liberális újjászületés hírnökei elől? Mintha legalábbis valamilyen különleges képessége volna a számára adott tér kitöltésére, a közérdeklődés szabad vegyértékeinek lekötésére, a közönség kábulatban tartására. És közben - kétség nem fér hozzá - folyton csal, trükközik, mániákus igazmondásával saját táborát gyengíti, hatalmi intrikál és platformot épít, szétver és összetapaszt, mozgósít és lebénít, felemel és a mélybe taszít, a nem kívánt rész törlendő. Tamás Gáspár Miklós a múlt heti Narancsban közel négy oldalon át taglalta ennek a jelenségegyüttesnek az összetevőit és a Gyurcsány-mítosz mozgatórugóit, hogy végül, ha jól értem, oda jusson, hogy Gyurcsány ideálisan testesíti meg a kommunista-kapitalista archetípusát, amelyet ki-ki saját ízlésének és történelmi szocializációjának megfelelően a legkisebb intellektuális erőfeszítés árán a legnagyobb élvezettel utálhat. Gyurcsányt a felvilágosodás ellenfelei pusztítják el, mondja TGM, ami érző szívű embernek akkor is fáj, ha az általa folytatott álbaloldali-neoliberális politika végső soron maga is felvilágosodásellenes (hatásmechanizmusait nézve pedig voltaképp emberiség elleni bűntettnek tekinthető). De TGM vajon miért nem tartja mindezt a dolgozó nép vérén élősködő kapitalista piócaelit tágabb történelmi összefüggésben érdektelen egymás közti leszámolásának? Gyurcsány, úgy tűnik, mindenkinek megmozgatja a fantáziáját.
Gyurcsány bukása, és ebben Kis Jánossal értek egyet, a baloldal modernizációjára tett kísérlet bukása volt. Gyurcsány kormányzásának lényegét a súlyos kormányzati hibák és a kalandor politikai lépések tömegével együtt is a modernizáció- és rendszerváltás-párti, liberális, prokapitalista baloldali identitás megteremtése és működésbe hozása jelentette. Új baloldali mítoszt akart teremteni, és bizonyos értelemben teremtett is, igaz, nem mondhatni, hogy a kívánt eredménnyel. Párton belüli ellenfelei az őszödi beszéd kiszivárogtatásával a győztes választásokat követően kevesebb mint fél évvel defenzívába szorították, a liberálisoktól importált reformdühe pedig szembeállította saját szavazótábora nagy részével. 2008 tavaszára így létrejött a négyötödös jobboldali többség, a továbbiakban pedig nem a bal- és jobboldal közötti küzdelem, hanem a jobboldalon belüli erőviszonyok alakulása vált a magyar politika fő kérdésévé. Ennyiben, eltérő történelmi körülmények és társadalmi adottságok közepette ugyan, de nálunk is előállt a 2000-es évek közepétől jellemző lengyelországi helyzet.
Az elvesztett népszavazás után Gyurcsány még tett ugyan egy jelentékeny és nem is egészen eredménytelen kísérletet megingott kormányzati pozíciói stabilizálására, ám a világgazdasági válság egy nála kedvezőbb helyzetű miniszterelnököt is lemondásra kényszerített volna. 2009 tavaszán távozott a hatalomból, modernizációs kísérlete pedig - ma már látszik - annak ellenére is összeomlott, hogy a Bajnai-kormány gyakorlatilag valamennyi lényeges közpolitikai kérdésben az általa kijelölt nyomvonalon haladt, miközben modernizációs retorikája az övénél is erősebb volt. Persze könnyű volt Bajnainak: a kormányzására feltett politikai tétek nélkül a feladata az ország működőképességének fenntartására korlátozódott. Az MSZP eközben a választásokig hátralévő egy évben nekilátott saját modernizációellenes fordulatának: a piacpárti hangütés visszavételének, a liberalizmus kárhoztatásának és a kormányképtelen populizmus újrahangolásának.
Ez az a magyar (és az európai) baloldal történetében nagyon is jelentős hagyományokkal rendelkező politikai platform, amivel Gyurcsánynak nincs kedve még egyszer közösséget vállalni. A kiskirályok, pártpénztárnokok és lábon alapszervezetet vásárlók kultúrájával szemben is nyilván vannak fenntartásai, politikailag azonban ennek kezelésénél is nehezebb feladat volna számára egy, a saját múltjába forduló pártot újra versenyképes helyzetbe pozicionálni. Versenyképes helyzetbe abban az értelemben, hogy az ismét modernizációs alternatívává váljon. Mindezt felmérve Gyurcsány mára valószínűleg elszánta magát a szakításra. Ennek természetesen komoly kockázatai és mellékhatásai vannak. Elsősorban az, hogy belátható időn belül sem a megmaradó MSZP, sem az új Gyurcsány-párt nem kerül a kormányzás esélyének közelébe. Egy populista-antiliberális MSZP esetében azonban ez nem feltétlenül baj, az új Gyurcsány-párt esetében pedig nagyon is fontos kooperációs stratégiákat eredményezhet egy új, még meg nem született liberális jobboldal felé.
Ahogyan Lengyelországban a liberális konzervatívok váltották le a populista-antiliberális jobboldalt, ehhez a fordulathoz valószínűleg Magyarországon is szükség lesz egy ilyen alakulatra. Ez utóbbi pedig - szemben a Gyurcsány elleni büntetőeljárás kezdeményezésének szégyenét magán viselő, gazdaságpolitikailag antiliberális LMP-vel - igenis együttműködhet majd a modernizáció baloldali híveivel. Egy ilyen kooperáció jelentheti majd a magyar demokrácia konszolidálásának legígéretesebb esélyét, a bal- és jobboldal közötti konszenzusépítés lehetőségének újrateremtését.
Hogy Gyurcsány erre széles körű személyes elutasítottsága miatt eleve alkalmatlan? Lehet. Ám egyrészt okkal feltételezhetjük, hogy a démonizált Gyurcsány az őt démonizálók politikai tekintélyének hanyatlásával párhuzamosan nyeri majd vissza a megbecsültségét, körülbelül úgy, ahogy az annak idején Bokrossal és Orbánnal történt. Másfelől új pártja élén Gyurcsány nem egy váltópárt vezetője lesz, hanem legjobb esetben egy, a kormányzás átvételére aspiráló pártszövetség tagja. Ezt felismerve idejekorán nyilvánvalóvá teheti, hogy elsődleges célja nem a miniszterelnöki poszt visszaszerzése, hanem a hatalomváltás elősegítése, enyhítve a személyével kapcsolatos komplexusokat és mellékhatásokat. Van mit - és ezt neki kell tudnia a legjobban.
