Egotrip

"Az emberek kétféle módon tehetik hivatásukká a politikát. Vagy úgy, hogy 'érte' élnek, vagy úgy, hogy 'belőle'." (Max Weber)

Kevés igazán spontán dolog van az emberi együttélésben. Még a legspontánabb reflexeinket, mint a nevetést is imitáljuk, mint a tévéstúdiókban, a végeláthatatlan sitcomokban; így a képernyő előtt is gyakran van az embernek olyan érzése, hogy a spontán viselkedés végső soron illúzió. Legintimebb pillanataink és érzéseink is kondicionáltak, legföljebb nem olyan nyilvánvalóan, mint a színpadon. Az élet színház - vonhatná le a következtetést a lépcsőházi bölcs, okosan bólogató szociológussal a háttérben, akinek forradalmi meggyőződései a spontaneitás szükséges voltáról és tudományos nézetei a spontaneitás lehetetlenségéről rendszerint kiábrándítóan megjósolható anarchiában egyesülnek.

Douglas R. Hofstadter Gödel, Escher, Bach című könyve alapvetően változtatta meg a gondolkodásmódomat, mindmáig egyik legnagyobb olvasmányélményem, miközben az alapgondolatának éppen az ellenkezőjében hiszek. A könyv amellett érvel 777 oldalon keresztül, hogy a logika Gödel által felfedezett mechanizmusa tökéletesen alkalmas arra, hogy segítségével teljes értékű mesterséges intelligenciákat hozzunk létre. Hofstadter ráadásul van annyira krakéler, hogy könyve bevezetőjében világosan kimondja: "Ez a könyv bizonyos értelemben a vallásom kifejezése." Nos, ha úgy tetszik, én "más vallású" vagyok, miközben amit a dologról tudok, annak nagy részét éppen Hofstadtertől tudom. ' tudta nekem úgy elmondani, hogy végig lekössön, végig halálosan izgalmasnak találjam, nem úgy, mint az általa feldolgozott rengeteg szakcikket.

Nem tudom, hogy így képzelték-e el a rendet azok, akik (fülke)forradalmi szavazatukkal hatalomra segítették az új kormányt. Tudták-e például, hogy a nemzeti tulajdon megerősítésének jelszavával az állam lopódzik majd vissza a gazdaság mind több szegmensébe? Sejtették-e, hogy az igazságos közteherviselés jegyében a kormány rablótámadást indít a magyar gazdaság nagy részét működtető külföldi cégek ellen, veszélybe sodorva sokak munkahelyét és a fejlődést segítő beruházásokat?

Ha van a fejlett világot sújtó recessziónak mindenki számára nyilvánvaló fájdalma, az a munkanélküliségi ráta világszerte megfigyelhető emelkedése. A munkanélküliség réme a rugalmas munkapiacára amúgy igen büszke Egyesült Államokat is elérte, a dolgozni akaró amerikaiak közül minden tizediknek nincs állása, ezzel a foglalkoztatásban hagyományosan sikeresebb kontinens felzárkózott az eddig elrettentő példaként emlegetett Európához. A magyar arányok is meredeken emelkedtek, lassan a rendszerváltás környékén regisztrált csúcsot ostromolják. Nem csoda, hogy a munkanélküliség felszámolásáért vívandó harc jelszavával választásokat lehet nyerni, és a kapitalizmust elutasító régebbi és újabb keletű mozgalmak is ezt tekintik a megtagadott társadalmi rend egyik legfőbb bűnének.

Robin szomorúan néz Little John szemébe. Vége a szép időknek. Egy-két éve még elpuhult kereskedők, szerzetesek és pénzkölcsönzők utaztak gyanútlanul Sherwoodban, akiket úgy lehetett kirabolni, hogy annak szinte nem is volt sportértéke. De mostanában valahogy üres az erdő, csendjét nem veri fel a kapatos utazók kornyikálása, amiről már mérföldekről meg lehetett hallani, merre érdemes portyázni. Egy-két csontsovány, felfegyverzett lovag vágtat néha végig az erdőn, de abban sincs sok köszönet. Ráadásul a környéken lakó falusiak is mintha ellenségesebbek lennének, mióta az aggkorukra szánt megtakarításaikat gondjaiba vette Robin, és sajnos elverte egy különösen jól sikerült lakomára, melyen a környék összes lakója részt vehetett, bár nem mindenki ugyanazokat az étkeket kapta. Az idős lakosok nem túl hálásan fogadják a havi egy darab üregi nyulat, amit az Erdei Együttműködés Rendszere ki tud izzadni magából. További baj, hogy Robin barátai - akik átvették a kereskedők helyét - elég hitvány portékákat kínálnak, ráadásul meglepően borsos áron. Hiába emlékezteti őket Robin az elmúlt szép időkre, mindig meg tudják magyarázni: drága a só, és kölcsön sem ad nekik senki...

Nagytétény, az jó messze van, talán sokan nem jönnek. Igaz, este fél hétkor van a meccs, villanyfény, de talán éppen ezért nem indulnak el, munka után és vacsora előtt, a többiek. Így okoskodott K.övesi Dezső tartalék, most talán kezdő leszek. Eljött az ő ideje. Legközelebb majd novemberben, korai kezdés, fél háromkor a Gránit-pályán, ködben és sárban, ki ér rá, ki jön ki ilyenkor? K.övesi Dezső, rokkantnyugdíjas tartalék.

Vigasztalásra a vesztesek, a veszteséget szenvedők szorulnak. Vagyis kisebb-nagyobb mértékben mindannyian. Mert kisebb-nagyobb vereséget, veszteséget időnként mindenkinek el kell viselnie. A dolgok csak elvétve alakulnak úgy, ahogy szeretnénk: mint a veszteségek nagy analitikusa, Marcel Proust mondja, "vágyaink anynyit kereszteződnek, s az élet oly zűrzavaros, hogy a boldogság ritkán száll arra a vágyra, amely hívta". A vágyak, mondhatni, ugyanúgy hívják a boldogságot, mint frusztrációjuk a vigasztalást, és persze a vigasz is ritkán száll arra a frusztrációra, amely hívta. Ez külön frusztráló.

Remek hírek szivárogtak ki a gazdasági kormányzat köreiből. A közösségi közlekedés régóta fokozódó problémáját is meg fogja oldani kormányunk. A részletekről egyelőre annyit tudni, hogy a megoldás részét képezi a MÁV Start és a Volánok összevonása. Az is kiderült, hogy a BKV, sőt a Malév beolvasztása is felmerült, de ezeket egyelőre elvetették. A kiszivárgott információk között két érv szerepelt az összevonás, a nemzeti közlekedési holding létrehozása mellett: a nagy költségmegtakarítás és az egységes viteldíjak.

Sokaknak feltűnt, hogy Roberto Saviano híres könyvében, a Gomorrában a mind globálisabbá váló olaszországi gengsztervilág főszereplői között még véletlenül sem tűnnek fel az országba egyébként minden más etnikumnál nagyobb arányban bevándorló muszlim vagy szubszaharai menekültek. Ez persze nem jelenti azt, hogy sokukat a kilátástalan helyzet ne csábítaná vagy kényszerítené bűnözésre, de épp úgy, ahogy közülük eddig senki sem csinált látványos karriert, és harmadgenerációs utódaik ma is ugyanott tartanak, mint évtizedekkel korábban bevándorolt elődeik, a maffiahálózatokban sem sikerült nélkülözhetetlenné tenniük magukat. Ennél az Amerikába egykoron kivándorolt olaszok jóval életrevalóbbaknak bizonyultak, miként azok a kínaiak is, akik most csendben "megszállják" Olaszországot.

Nyolc pontot lengetett be két képviselő a bankok megregulázására, úgymond a devizahitelesek kínjainak enyhítésére. A közelgő önkormányzati választások tükrében igazán jó az ötlet: mibe kerül tovább keménykedni a mindenki által utált bankokkal? Lám, végül a bankadót is lenyelték, nemhogy az idén, de még jövőre is hajlandók fizetni, csak hagyják már őket békén.

A híres Delacroix-képen, figyeltünk fel rá múltkor, meztelen a Szabadság, tisztes öltözék helyett forradalmi accessoire-okat, frígiai sapkát és trikolórt visel. Mint ahogy az allegorikus figura leszármazottai, a Munkás és a Nép is, immár férfialakban: az anyaszült meztelen Kalapácsos Ember (Bíró Mihály grafikája) vagy a szintén pucér Népfelkelő (Telcs Ede kecskeméti Kossuth-szobrának mellékalakja). Az előbbi kalapácsot emel, az utóbbi kiegyenesített kaszát tart készenlétben: szerszámból fegyverré avatott harci kiegészítőket, egyben - kasza és kalapács (vö.: sarló és kalapács) - jelképeket. Ruha nincs rajtuk.

A kísérletező pszichológusok mélyen irigylik a fizikusokat, mert nekik oly mindegy, mit gondol a golyó, miközben gurul lefelé a lejtőn. Aki emberekkel kísérletezik, az sohasem lehet biztos benne, hogy a vizsgálni kívánt jelenség helyett nem a kísérleti alanynak a kísérletről való elképzeléseit méri-e valójában. Ez a kérdés először az 1960-as években merült fel, amikor néhány pszichológiai kísérlet egészen hajmeresztő eredményekre vezetett.