Maga itt a tánctanár?

Mit gondol a golyó?

  • Mérő László
  • 2010. szeptember 23.

Egotrip

A kísérletező pszichológusok mélyen irigylik a fizikusokat, mert nekik oly mindegy, mit gondol a golyó, miközben gurul lefelé a lejtőn. Aki emberekkel kísérletezik, az sohasem lehet biztos benne, hogy a vizsgálni kívánt jelenség helyett nem a kísérleti alanynak a kísérletről való elképzeléseit méri-e valójában. Ez a kérdés először az 1960-as években merült fel, amikor néhány pszichológiai kísérlet egészen hajmeresztő eredményekre vezetett.

A kísérletező pszichológusok mélyen irigylik a fizikusokat, mert nekik oly mindegy, mit gondol a golyó, miközben gurul lefelé a lejtőn. Aki emberekkel kísérletezik, az sohasem lehet biztos benne, hogy a vizsgálni kívánt jelenség helyett nem a kísérleti alanynak a kísérletről való elképzeléseit méri-e valójában. Ez a kérdés először az 1960-as években merült fel, amikor néhány pszichológiai kísérlet egészen hajmeresztő eredményekre vezetett.

Egy nagyon híressé vált kísérletben például azt mondták a kísérleti személynek, hogy a kísérletben azt mérik, milyen hatása van a büntetésnek a tanulásra. Egyszerre két kísérleti alanyt hívtak be, az egyik a kísérletezők beépített embere volt. Kisorsolták, melyikük játssza a tanárt és melyikük a tanulót, de mivel a szerencse irányítható, mindig a valódi kísérleti alanyra jutott a tanár szerepe. A tanárt leültették egy sor billentyű elé, és azt mondták neki, ha a tanuló hibázik a feladatban, mindig a következő billentyű megnyomásával büntesse. A billentyűk alá kiírták az áramütés erősségét számokkal és szavakkal is: 15 volttól 450 voltig, enyhe, közepes, erős, nagyon erős. Az utolsó, 450 voltos gomb alatt puritán módon csak egy halálfej díszelgett. A tanuló a 300 volt után már egyáltalán nem válaszolt a kérdésekre, csak üvöltött a fájdalomtól, ami persze helytelen válasz. Ha ezt a tényt az alany hajlamos lett volna figyelmen kívül hagyni, a kísérletvezető kedvesen, de határozottan felhívta rá a figyelmét. Az alanyok nyolcvan százaléka így elment egészen az utolsó gombig.

A kísérlet nagy port vert fel. Meghökkentette a világot, hogy az emberek nagy többsége ennyire hajlamos behódolni egy tekintély, a kísérletvezető enyhe nyomásának, és így ilyen könnyen gyilkossá tehető. Ugyanakkor igencsak megkérdőjelezhető, hogy a kísérleti alanyok mennyire hitték el a lelkük mélyén, hogy a kísérletben valóban megölhetnek egy embert. Nagyon abszurd, hogy a világ egyik leghíresebb egyetemén csak úgy, egy gombnyomással kivégezhetünk valakit. Inkább emlékeztet az egész helyzet egy videojátékra, ahol lelkifurdalás nélkül öldössük az emberkéket százszámra, és nincs emiatt semmi rossz érzésünk, miért is lenne?

Azóta ezt a fajta kísérletet etikátlannak minősítették a pszichológusszervezetek, így manapság ilyeneket nem végeznek. Máig kérdéses azonban: valóban ennyire bennünk lakik-e a gyilkos, és csak egy tekintélyes főnök bátorítása kell hozzá, hogy kihozza belőlünk? Lehet, hogy a kísérlet valójában egészen mást vizsgál, mint amit szándékozott? Ezért elkezdtek olyan kísérleteket tervezni, amelyek célja az volt, hogy megállapítsák, mit gondolnak a kísérleti alanyok általában egy pszichológiai kísérleti helyzetről, és mennyire viselkednek ilyenkor másképp, mint az életben.

Az eredmények mellbevágóak voltak. A kísérleti személyek szinte minden abszurditást elvégeztek, és nem tették fel azokat a nyilvánvaló kérdéseket, amiket máskor egészen biztosan feltennének. Ha hirtelen megkérném az Olvasót, hogy "és most csináljon tíz fekvőtámaszt", biztosan megkérdezné, "minek?" - egy kísérleti helyzetben viszont legfeljebb azt kérdezné, "hol?" A kísérleti személyek, ha tudományos kísérletről volt szó, zokszó nélkül megették a sült sáskát, elviseltek tíz vérvételt. Ha a nővér ügyetlenkedett, akkor fellázadtak, de ha flottul, profi módon ment a dolog, akkor természetes férfiassággal tűrték (a nők is).

Máskor egy nagyon unalmas feladatot kellett megoldani, bizonyos formákat kiikszelni egy halom összefolyó, kis ábra közül. Amikor egy lappal végeztek, húzni kellett egyet egy szerencsekártya-pakliból. Minden kártyán ez állt: "Tépd félbe a lapot, amit kitöltöttél, aztán megint félbe, és így tovább 32 darabra, majd szórd be a darabokat a melletted álló papírkosárba, és folytasd a következő feladatlappal." A kísérleti alanyok órákon át kitartóan dolgoztak. A kísérletezők egyszer egy beépített embert is betettek a csoportba, aki három-négy lap után, amikor világossá vált, hogy minden szerencsekártyán ugyanez szerepel, fellázadt, abbahagyta a munkát, látványosan felrakta a lábát az asztalra, újságot kezdett olvasni, és fennhangon becsmérelte, birkáknak nevezte a kísérleti alanyokat. Azok teljesítménye ettől még javult is, és zokszó nélkül tovább csinálták a feladatot, akár nyolc órán át.

A kísérletvezető nem akart hinni a szemének, pedig sejtette, hogy ez lesz az eredmény - éppen ezért vágott bele ebbe az amúgy teljesen értelmetlen vizsgálatba. Egy este, amikor az alanyok a nyolcórai munka után végre elmentek, legépeltetett egy levelet a titkárnőjével, majd azt kérte tőle, húzzon egyet a szerencsekártyák közül, és tegye azt, ami rá van írva. A titkárnő elolvasta a kártyát, és keresetlen szavakkal küldte el a francba a főnökét.

Egyáltalán nem biztos, hogy a pszichológiai kísérletek eredménye mindig érvényes a való életre is. Amikor ez után a tépkedős kísérlet után kikérdezték az alanyokat, hogy szerintük mire ment ki ez a kísérlet, mindenki adott valami logikus magyarázatot, például hogy a szorgalmukat vagy az állóképességüket vizsgálták. Nem akartak lustának vagy állhatatlannak bizonyulni, segíteni akarták a tudomány haladását a legjobb tudásuk szerint.

A pszichológusok többsége a tanáros kísérletet úgy értelmezi, hogy az emberek ennyire hajlamosak akár szörnyűségeket is elkövetni a tekintély nyomására. Ezzel magyarázzák a különböző háborúkban, főleg a második világháborúban látott embertelenségeket. De lehet, hogy arra elég magyarázatot adnak az extrém körülmények. A titkárnő viselkedése és az "értelmetlen" kísérletek eredményei talán okot adnak valamivel több optimizmusra - a pszichológiában a laboratóriumi kísérletek eredményei nem mindig vihetők át tökéletesen a való életre.

Jó okkal irigylik a pszichológusok a fizikusokat: ha egy golyó a laboratóriumban meglepő módon viselkedik, akkor csapágygolyóként vagy ágyúgolyóként is úgy fog viselkedni. Mi, emberek szerencsére többnyire egészen másként viselkedünk, ha alkatrésznek használnak bennünket egy olajozottan, jó célokért működő gépezetben, mint ha ágyútölteléknek.

Neked ajánljuk