Mayer Mihály pécsi püspök a pécsi Remény Rádióban felszólította a híveket, hogy ne tekintsék meg Pozsgai Zsolt Boldog Asztrik küldetése című darabját a pécsváradi várban; vagy ha már megvették jegyüket, akkor az első felvonás után menjenek haza. A színművet a város és a megye önkormányzata rendelte meg abból a célból, hogy ezzel zárja le a helyi millenniumi ünnepségeket.
Mayer úr azzal indokolja fellépését, hogy az előadás téves nézeteket hirdet. A darabot tiltott gyümölcshöz hasonlítja, melynek tán jó az íze, mégis hamisságot terjeszt. Minthogy a tudás fájának gyümölcséből a Biblia tanúbizonysága szerint evett már az ember, Mayer úr minden bizonnyal a halhatatlanság gyümölcsének feltálalásával vádolja Pozsgait. Ez azonban nem vád, hanem nagy elismerés, nincs drámaíró, aki ne erre vágyna a leginkább.
Ha Mayer úr szerint az író hamisan ábrázolja hőseit, akkor ő tudja, milyennek kellene lennie a helyes ábrázolásnak. Csakhogy - mint a kor kiváló kutatója, Győrffy György írja - nagyon kevés egykorú feljegyzés maradt fenn István királyról és koráról. E feljegyzések is ellentmondanak egymásnak, és a belőlük kihüvelyezhető értékelések sem megbízhatóak, mert az ezredforduló a gyökeres változások kora, és a korabeli értékrend viharos válsága megnehezíti ma, hogy az alakokból és eseményekből egyértelmű következtetéseket vonhassunk le. Ezért aztán nagy bajba kerülne Mayer úr, ha el kellene magyaráznia, miért volt jobb ember István király a valóságban, mint a darabban. "István, az uralkodó egyéniségét és tetteit a források egymásnak ellentmondó vonásokkal örökítették meg. Az ellentétes vonások két végletes pólus közé sarkíthatók: szentség és kegyetlenség", írja Győrffy György (István király és műve, Gondolat, 1977, 122. o.). E két végletes pólus között tehát a drámaíró történelmi felfogásától, koncepciójától, drámai víziójától függően elvben minden ábrázolás jogosult. A színpadi Szent István szentként és kegyetlen akarnokként, az esztétikai megvalósulástól függően, egyformán szolgálhat vagy hibázhat el jogos drámai célt. Nem ismerem Pozsgai Zsolt munkáját, de mulatságosnak találom, hogy Mayer úr utólag közli vele, a különféle jogosult drámai koncepciókból melyiket kellett volna megvalósítania.
Mayer úr azt is az író szemére veti, hogy Asztrikot, a címadó hőst, aki a koronát hozta Istvánnak, rossz színben tünteti fel. De vajon honnan tudja Mayer úr, hogy valójában milyen volt ez az Asztrik? Győrffy György mindenesetre kudarcos térítőnek mondja (i. m., 80. o.), és megemlíti, hogy nem írható javára "a missziót olykor adminisztratív eszközökkel helyettesítő egyházszervezése, így pl. >>némelyek megvakíttatásai. m., 123-124. o.). Nehéz helyzetbe kerülne Mayer úr, ha meg kellene indokolnia, hogy milyen alapon tekinti saját Asztrik-értékelését érvényesebbnek, mint egy történészét vagy egy-egy íróét.
Különösen súlyos vádnak tetszik Mayer úr szájából, hogy "a darab rossz színben tünteti fel a vallást". Először ilyen vádat Révai Józseftől hallottam, aki 1952-ben azt rótta fel Déry Tibornak, hogy a Horthy-korszak munkásosztályának ábrázolása közben rossz színben tüntette fel a pártot. Miért kötelessége egy írónak, hogy valamely vallást vagy pártot jó színben tüntessen fel? Vagy hogy valamiféle eseménytörténetet rekonstruáljon? Egy drámaírónak igaz jellemeket és igaz konfliktusokat kell ábrázolnia, és ennek érdekében - mint ezt Shakespeare királydrámái bizonyítják - eltérhet még a történelmi tényektől is. Hatalmi intézmények magasztalása viszont nem írói feladat. Nemcsak Pozsgai Zsolt, hanem Moliére is meglehetősen rossz színben tüntette fel a katolikus egyházat, és ez nem ártott, hanem használt zseniális darabjainak.
Ha Mayer úr azt mondta volna, hogy ünnepi műsorra tűztek egy darabot, amely szerinte valótlanságokat hirdet, és arra kérte volna a hívőket, hogy nézzék meg, gondolkodjanak rajta, és vitassák meg vele, akkor tisztelettel meghajtanám előtte a fejem. Ehelyett azonban azt mondta, hogy ne tegyék ki magukat a gondolkodás gyötrelmének és kockázatának, mert akkor a végén még ráébrednek valamire, amire nem helyes ráébredni. Ne gondolkodjanak, hanem vakon higgyenek neki, és kövessék bojkottfelhívását.
Aki bármilyen műalkotást tiltott gyümölcsnek nevez, az nemcsak a halhatatlanság fájától idegenkedik, hanem tanúbizonyságot tesz arról is, hogy soha életében nem harapott bele az Ádám által szerencsére már megkóstolt tiltott gyümölcsbe, a Tudás Fáján termett almába. A "tiltott" szó, mely a pártállam évtizedeiben a kultúrpolitika három "T"-je közül az elsőnek volt fenntartva, immár nem a gyümölcshöz társul, hanem a csökönyös papi sötétség eszköztárába tartozik. Ezt csak a még csökönyösebb papi étvágy múlja felül. Nő az egyházak vagyona, politikai befolyása, terjeszkedik a világi rovására is az egyházi oktatás. Erdélyben nemsokára tán még azt is a papok dönthetik el, hogy ki magyar. A művészi alkotások megítélésében is szerepet követelnek maguknak. Döbbenten olvasom, hogy az önkormányzat által megrendelt darabot elküldték a püspökségnek véleményezésre. Az egyház tisztségviselői, köztük Mayer úr színházszakértő ezek szerint. Vajon a többi egyháznak is elküldték, vagy csak a katolikusnak? Mivel indokolható, hogy elküldték? És mivel indokolható, ha csak a katolikusnak küldték el? Az állam és az önkormányzatok cenzori szerepet ajánlanak fel a katolikus egyháznak, olyan pályázat esetében, amelynek költségeihez ez nem járul hozzá. Mayer úr szerencsére egy éven át nem olvasta el Pozsgai Zsolt művét, így csak megkésve ágálhat ellene. Ez az egyetlen örvendetes epizód ebben a gyászos történetben. Püspökök és börtönőrök közül - tisztelet a kivételeknek - a lustákat jobban kedvelem, mint a szorgalmasakat.
