Anyák napalmja 4.
Akkor hirtelen sötétség robban a moziteremre, a fekete por lassú áramban szálldos a végtelen légtérben. Megkapaszkodom a karfában, talpam alatt a hideg kövezet, a háttámla, az ülőke, egyszerre minden. Megpróbálom visszaképzelni a hirtelent, amikor még láttam, de már ment el a látásom. A székem megroppan, mintha az egész széksor szakadozna; számban rézkilincs íze.
"Miért félsz, kisfiam? Mitől félsz?" - hallom egyszerre a terem minden irányából csöndesen, de mélyen rám törő ismerős női hangot. Azt hiszem, mondanom kellene valamit. Kérdeztek, de nem kérdeznek tovább. Lehet, hogy nem is félek, gondolom magamban, de azért nem nagyon mozgok, ha lehet.
A székem újra reccsen, egyre lejjebb és lejjebb szakadok.
Fémlemezek, fémlapok súrlódását hallom, aztán csobogást. Csobogás balról, csobogás jobbról. Fémlemez súrlódik mögöttem, csobogás. Tökéletes hanghatás, gondolom, dolbi, minden dolbival megy, semmi alapzaj. Most már a szagát is érzem, szagolom, édeskés hideg pára száll fel. Egy toppanás balról, egy középről, szürcsölés, és, és nyávogás.
Megemelem a lábam, leejtem, tocsog. Lehajolok a székek közé, a kezemmel tapogatok lent: ezek tejjel árasztják el az egész termet! Lehet, hogy tejnap van, nem néztem meg a jegyet.
Várom, megmozdul-e az első sorban ülő, akinek csak a fejárnyát láttam vagy valami hasonlót. Csak a macskák szaladgálnak, az egyik beleszaltózik az ölembe, megrázza magát, csupa tej és macskaszőr vagyok. A macskát elhajítom a hátam mögé, félig behajlított térddel, előre rogyva osonok a széksorok között, mint aki gyomorgörcsből vizsgázik; kapaszkodom a háttámlákba. Minden újabb széknél arra gondolok, belebotlom valakibe, vagy megfogom a fejét a támla fölött, és a hajába markolok. Rémes napom van.
És ami a legrosszabb: elfogynak a székek. Mozog velem az egész mozi. A falból dugó süvít a levegőbe, mögötte még erősebb sugárban megindul a tej, a macskák már csak véletlenül isznak, nekem térdig ér a körülbelül 10-20 százalékos zsírtartalmú tej.
A túlsó falon zárlatot kap egy vészfény, berobban, a robbanás fényénél meglátom a falat, a tejben hömpölygő macskaáradatot. Néhány biztosabb lépés után elérem a kijárati oldalajtó függönyét, az alja vaskosan megszívta magát tejjel, széthajtani is alig bírom, inkább átlépek a függönyzáron, de lábam beleakad, és teli pofával zuhanok a tejbe, a fejem az ajtónak vágódik, ami az ütéstől kinyílik.
Fény zúg be, a tej kifelé ömlik, mintha apró vércseppeket látnék az örvényben elmerülni. Fogom a fejem. Egy erősebb tejroham átsöpör az ajtórésen, a korlátnak vágódom, majdnem átlendülök rajta, a kezem csúszik, éppen megkapaszkodom. A tej vagy húsz métert zúg alá a korlát mögött, iszonyú meleg van, folyamatos rezgés rázza a korlátot.
A moziteremnél tízszer nagyobb gépházban vagyok, dugattyúk zakatolnak, turbina pörög. A vaskorláton egyensúlyozva fölmászok, igazából egy rácsra kapaszkodom, alattam húsz méter. A tériszonyom velem van, de átnyúlok a másik korlát irányába, amit már nem ér el a tejár. A zuhanástól való félelem minden pillanatban más-más alakban rohan rám: hol szét tudnám roppantani a vasat, hol annyira elgyengülök, hogy kinyílik a szorításom a vascsövön.
A teremből kihallom, hogy benyit a jegyszedőnő: "A rohadt életbe, kellett nekünk azt a kölköt beengedni! Hogy néz ki az egész terem. A rohadt életbe, ide többet be nem teszi a lábát, az a kis sátánfajzat-fattyú."
Aztán Hazel O´Connor hangját hallom a pénztárból: "Hajtsa ki a macskákat! Ha ezt meglátja a vezérigazgató, visszaminősíti mit tudom én minek! Rábaszik, Gulyás néni, ha még egyszer a tejiparral szponzoráltatja a Clint Eastwood filmmúzeumot, csak azért, hogy az állatmenhelyének menjen a percent!"
Épp elég volt ennyi, hogy elvegye a figyelmemet a tériszonyról, átmásztam a másik lépcsőkorlátra, szedtem a lábam, ahogy bírtam: a vaslépcső döngött-csattogott alattam, a gépház apró ablakain át fénytömbök keresztezték egymást, mintha ide minden oldalról besütne a nap.
Még le sem értem a lépcső aljába, mikor a terem egyik sarkában megláttam egy iszonyatosan koszos embert. Koszos trikót, koszos nadrágot viselt, s minderre hosszú, selyem nyakkendő lógott rá, amibe keresztbe sorozatban ugyanazt a mintát hímezték. A koszos férfi egy kempingszékben ült, a haja égnek állt, jobb keze alatt egy ernyős fém sörasztal feküdt, a piros festék lemezekben pattogott le róla. A koszos férfi hosszú tőrkést tartott a kezében, a másikban fél kenyeret, disznócsülköt és sárga-zöld erezetű spanyol primőr paprikát.
Lépésenként vettem már a lépcsőfokokat, de még mindig nem emelte fel a fejét felém. Ahogy közelebb ereszkedtem, leolvastam a nyakkendőjét, amit távolról sormintának láttam, egy név volt: Umberto Eco. A koszos férfi föl sem nézett, tömte magába a csülköt meg a többit, úgy magyarázta: "Fiatalember, maga és én egy hajóban evezünk. Úgy hívják, Umberto Eco csatahajó. Szicília felé tartunk, a parttól mintegy ötszáz méterre megállunk, és szét fogjuk lőni az olasz maffiát."
Mondanom se kellett, hogy én csak a kis és nagy bakelitlemezért indultam el otthonról.
A férfi lepakolt az asztalra, zsebébe kotort, egy cédulát nyújtott felém: "Nesze, egy buszjegy!"
