Franz Kafka faxa
(Lenn délen édes)
Fogmosás megvolt, pisi - látván a vécét a görög-macedón határon - a szabadban; távol hegyek, fú forró szél, kóválygok álmosan a buszhoz; kávé, cigi, előttünk még vagy háromszáz kilométer, előttünk a nyaralás. Az én aktomra vár a tenger. Reggelire anyám sütte fasírt, bontogatom, aztán otthagyom. Mert nevemet hallom, szálljak le, valami gond van az útlevelemmel. Iszt problém.
Határ menti policájba be, nincs nagy gond, csupán köröznek Németországban, pirosat jelzett a számítógép. Név, szülhely, minden stimmel. Akkor most mi van. Várják a faxot Dojcslandból, négy-öt óra múlva tán megjön. Várjak. A buszon ötven ember, már érzik a tenger szagát, a csomagtartóban sót izzadnak a fürdőruhák, és akkor most, a cél előtt. Nem volt elég az a három óra a macedón oldalon. Mondom, menjetek. Majd eljutok valahogy én is, vagy nem. Pénz, prospektus (benne a célállomás, némi térkép), júniusi Holmi nálam, mi kell még. Az útlevelem. Visszaadják, vagy. Integetek a busznak, jó nyaralást!, gyerek sír, ne sírj, fiam, mert én is ott leszek. Policáj int, bemegyünk hátra, iroda. Kérdezik, milyen nyelven beszélek, magyarul se, németül, ájn vénig. Nem kellett volna bevallanom, a németek köröznek, most már mindegy. Nevem. Apámé. Anyámé. Magasságom. Kábé. Szemem színe. Mutatom. A bőrömé nem kéne? Nációm. Nézzék meg az útlevélben. Vallásom. Az meg minek? Kell. Kábé. Azon belül. Jó, akkor inkább ateista. Azon belül. Foglalkozásom. Ha én azt tudnám! Azon belül. Terepruhás katona, ő fogja a kezem, ő fogja a kezem valami kulimázba mártogatni, egyenként az ujjaimat, aztán kettesével, hármasával, végül bekeni a tenyeremet, mindkettőt, itt járt a Fekete Kéz. Levettek a tíz ujjamról, lenyomatot, mutatom, levegyem a cipőmet is?, nem kell. Kár, egy napja rajtam a zokni. Kérdem, kimehetek-e, oké, majd szólnak. Csak még a szignómat, ide. Dánke.
Elhatározom, nem ülök le, az a gyengeség jele. Állva is kibírom. Egy óra hosszat, aztán leülök. Megadom magam. Gondolkozzunk. Mit csináltam én Németországban. A csapattal Nürnbergben, két éve, bulimeccs. Ittam literes söröket, nem randalíroztam. A vursliban célba lőttem, aha. Nem volt fegyverviselési engedélyem. A motelból kiskanalat, törülközőt, villanykörtét, hamutartót nem loptam. Nem paráználkodtam. Kérem, én ártatlan vagyok. Jön az én policájom, fax?, kérdem ékes németséggel, vállat von. A karjait már nem tárja szét, az túl nagy erőfeszítés lenne. Szieszta ideje van, negyven fok, aludnék, nem merek, nem hallom, ha szólnak. Nem szólnak. Lecsukom, lecsukom, szemeimet, a határ menti policáj forró leheletben lebeg, déli báb, a zselében policájok, utasok, útlevelek úsznak, buszok süllyednek el a fortyogó aszfaltban, kezek az ablakokból segítségért integetnek, áll a sor, miattam, mindenki egy miatt, egyetlen kék helikopterre várunk, azon érkezik az Egyesült Európa kék angyala, Hans Dieter Faksz, és kimondja az utolsó ítéletet. Igen, nem.
Felriadok, mégis elaludtam, két percet ha, talán szólítottak, keresem a policájom, eltűnt, tán örökre, légkondi hűvösében jegeskávét kortyol. Egyáltalán, van itten fax?! Kopogtatok, hogy megjött-e már, Franz Kafka Faxa. Nincs válasz, nem merek bemenni. Állok az ajtó előtt, valami bűn(öm) megtörtént, holott nem követtem el, s most megiszom a(z út)lev(el)ét. Üvöltenem és pisilnem kell, utóbbit választom, két takarítónő rohan utánam, takarodjak, ez policáji hugyozda. Na, ekkor felüvöltök, egyáltalán, két óra után végre megszólalok, tehát tudok beszélni, a kurva anyátokat, ide tartozom, vendég, a tiétek, ferstéhen?, még hugyozni se hagytok?, egy nagy hatalmas ÚR, az eÚRópai unió vendége vagyok, az előszobában várakoztat, nem enged be, rohadjak csak meg a saját verítékemben. Közben Európába indulót dúdolgatok: ó, unió, ó, unió, a zéletünk elunni jó. Avagy vagyok már magam is policáj, civilben, aki az olyan gyanús alakokat figyeli, mint én. Nem képzelődni, gondolkozni.
Öt éve feltörték a lakást, vitték, amit, az útlevelet is. Tehát. Valaki Németországban bűnözött, az útlevelemmel. Elkapták, vettek tőle ujjlenyomatot, remélem. Különben tőlem miért. És akkor hálás lehetek a németeknek, kik most (mondjuk) a Baden-württembergi Tartományi Rendőrség adattárát fésülik át, érettem.
Ámde. Mert minden megtörténhet, ami, visszatartanak. Akkor 1. Felhív(at)om a magyar konzulátust. 2. Kérek egy priccset, ahol végre kinyújthatom a lábam, alhatok. 3. Nem sírva fakadok. 4. Inkább káromkodok egy hatalmast, és benne szidalmazom a magyarok európai istenét.
Az Európára váróteremben rendőrök jönnek-mennek, nem szólnak hozzám. Nem kellek a kutyának se, ki fönn trónol gazdája mellett egy dobogón. A Gazda nagy úr, ő ütögeti a pecséteket, nagy néha. Inkább tévét néz, vakarózik, kimegy a kantinba (én nem merek, szomjan-éhen), kortyolja a jegeskávét, mely, úgy látszik, kötelező policáji kellék, mint a pisztoly és a mérhetetlen, blazírt unalom, örökszieszta, lassú halál. A sor nem mozdul, ne siessetek, emberek, mi az örökkévalóságban élünk, csak úgy mellékesen dolgozunk, görög félistenek, sok pici akropolicáj. A Gazda olykor kiüvölt az ablakon, fütyül, kirohan (értsd: lábait egymás mellé helyezve előre mozog), kutya utána, renitens, ki mert szaporábban lélegzeni, még félórát várhat az útlevelére.
De hol az enyém. Anyám. Az enyéim már biztosan megérkeztek, az anyám sütte fasírttal egyetemben. Olvasni nem tudok, semmit se tudok csinálni, a semmit se. Sehol a semmi. Gondolkodni, gondolkodni. Jön egy rendőr, nem az enyém, de az én útlevelemmel, van isten, mely görög. Ki fönn trónol, üti be a pecsétet, kutyája, a pokol őr döge vakkant, mehetek. A pokolba. Gút policáj!, nyitá száját szóra a Gazda, és elém vágja a dokumentet (mely én vagyok) a pulpitusra. Gút, mondom búcsúzóul, meg hogy kapjátok be az összes faszomat, interneten, de nem ám virtuálisan, hirtelen más nem jut eszembe. Pedig volt időm, négy óra, a zárókommüNiké (győzelem!) megfogalmazására.
Kilépek, megcsap a szabadság renyhe ámora. Az én faxomra várt a tenger. Európa, istennőm, megjöttem, itt vagyok, de te hol? Lég, autó, busz mozdulatlan; fönn a nap, forró levegőalufóliába csomagolt fasírt sistereg.
Előttem a(z autó)pálya. Anyámra gondolok, fiamra és Szilágyi balhátvédre, ki erre mondaná: ez a szívás, Lacikám, nem a három műszak a fonóban. Csöndben nem sírom el magam; káromkodok, minden policáj fütyörészhet; a tenger felől szellő támad; visz a huzat, megyek utána.
