Sajó László: Öt és feles

  • 2001. július 26.

Egotrip

Fogmosás megvolt, pisi - látván a vécét a görög-macedón határon - a szabadban; távol hegyek, fú forró szél, kóválygok álmosan a buszhoz; kávé, cigi, előttünk még vagy háromszáz kilométer, előttünk a nyaralás. Az én aktomra vár a tenger. Reggelire anyám sütte fasírt, bontogatom, aztán otthagyom. Mert nevemet hallom, szálljak le, valami gond van az útlevelemmel. Iszt problém.

Franz Kafka faxa

(Lenn délen édes)

Fogmosás megvolt, pisi - látván a vécét a görög-macedón határon - a szabadban; távol hegyek, fú forró szél, kóválygok álmosan a buszhoz; kávé, cigi, előttünk még vagy háromszáz kilométer, előttünk a nyaralás. Az én aktomra vár a tenger. Reggelire anyám sütte fasírt, bontogatom, aztán otthagyom. Mert nevemet hallom, szálljak le, valami gond van az útlevelemmel. Iszt problém.

Határ menti policájba be, nincs nagy gond, csupán köröznek Németországban, pirosat jelzett a számítógép. Név, szülhely, minden stimmel. Akkor most mi van. Várják a faxot Dojcslandból, négy-öt óra múlva tán megjön. Várjak. A buszon ötven ember, már érzik a tenger szagát, a csomagtartóban sót izzadnak a fürdőruhák, és akkor most, a cél előtt. Nem volt elég az a három óra a macedón oldalon. Mondom, menjetek. Majd eljutok valahogy én is, vagy nem. Pénz, prospektus (benne a célállomás, némi térkép), júniusi Holmi nálam, mi kell még. Az útlevelem. Visszaadják, vagy. Integetek a busznak, jó nyaralást!, gyerek sír, ne sírj, fiam, mert én is ott leszek. Policáj int, bemegyünk hátra, iroda. Kérdezik, milyen nyelven beszélek, magyarul se, németül, ájn vénig. Nem kellett volna bevallanom, a németek köröznek, most már mindegy. Nevem. Apámé. Anyámé. Magasságom. Kábé. Szemem színe. Mutatom. A bőrömé nem kéne? Nációm. Nézzék meg az útlevélben. Vallásom. Az meg minek? Kell. Kábé. Azon belül. Jó, akkor inkább ateista. Azon belül. Foglalkozásom. Ha én azt tudnám! Azon belül. Terepruhás katona, ő fogja a kezem, ő fogja a kezem valami kulimázba mártogatni, egyenként az ujjaimat, aztán kettesével, hármasával, végül bekeni a tenyeremet, mindkettőt, itt járt a Fekete Kéz. Levettek a tíz ujjamról, lenyomatot, mutatom, levegyem a cipőmet is?, nem kell. Kár, egy napja rajtam a zokni. Kérdem, kimehetek-e, oké, majd szólnak. Csak még a szignómat, ide. Dánke.

Elhatározom, nem ülök le, az a gyengeség jele. Állva is kibírom. Egy óra hosszat, aztán leülök. Megadom magam. Gondolkozzunk. Mit csináltam én Németországban. A csapattal Nürnbergben, két éve, bulimeccs. Ittam literes söröket, nem randalíroztam. A vursliban célba lőttem, aha. Nem volt fegyverviselési engedélyem. A motelból kiskanalat, törülközőt, villanykörtét, hamutartót nem loptam. Nem paráználkodtam. Kérem, én ártatlan vagyok. Jön az én policájom, fax?, kérdem ékes németséggel, vállat von. A karjait már nem tárja szét, az túl nagy erőfeszítés lenne. Szieszta ideje van, negyven fok, aludnék, nem merek, nem hallom, ha szólnak. Nem szólnak. Lecsukom, lecsukom, szemeimet, a határ menti policáj forró leheletben lebeg, déli báb, a zselében policájok, utasok, útlevelek úsznak, buszok süllyednek el a fortyogó aszfaltban, kezek az ablakokból segítségért integetnek, áll a sor, miattam, mindenki egy miatt, egyetlen kék helikopterre várunk, azon érkezik az Egyesült Európa kék angyala, Hans Dieter Faksz, és kimondja az utolsó ítéletet. Igen, nem.

Felriadok, mégis elaludtam, két percet ha, talán szólítottak, keresem a policájom, eltűnt, tán örökre, légkondi hűvösében jegeskávét kortyol. Egyáltalán, van itten fax?! Kopogtatok, hogy megjött-e már, Franz Kafka Faxa. Nincs válasz, nem merek bemenni. Állok az ajtó előtt, valami bűn(öm) megtörtént, holott nem követtem el, s most megiszom a(z út)lev(el)ét. Üvöltenem és pisilnem kell, utóbbit választom, két takarítónő rohan utánam, takarodjak, ez policáji hugyozda. Na, ekkor felüvöltök, egyáltalán, két óra után végre megszólalok, tehát tudok beszélni, a kurva anyátokat, ide tartozom, vendég, a tiétek, ferstéhen?, még hugyozni se hagytok?, egy nagy hatalmas ÚR, az eÚRópai unió vendége vagyok, az előszobában várakoztat, nem enged be, rohadjak csak meg a saját verítékemben. Közben Európába indulót dúdolgatok: ó, unió, ó, unió, a zéletünk elunni jó. Avagy vagyok már magam is policáj, civilben, aki az olyan gyanús alakokat figyeli, mint én. Nem képzelődni, gondolkozni.

Öt éve feltörték a lakást, vitték, amit, az útlevelet is. Tehát. Valaki Németországban bűnözött, az útlevelemmel. Elkapták, vettek tőle ujjlenyomatot, remélem. Különben tőlem miért. És akkor hálás lehetek a németeknek, kik most (mondjuk) a Baden-württembergi Tartományi Rendőrség adattárát fésülik át, érettem.

Ámde. Mert minden megtörténhet, ami, visszatartanak. Akkor 1. Felhív(at)om a magyar konzulátust. 2. Kérek egy priccset, ahol végre kinyújthatom a lábam, alhatok. 3. Nem sírva fakadok. 4. Inkább káromkodok egy hatalmast, és benne szidalmazom a magyarok európai istenét.

Az Európára váróteremben rendőrök jönnek-mennek, nem szólnak hozzám. Nem kellek a kutyának se, ki fönn trónol gazdája mellett egy dobogón. A Gazda nagy úr, ő ütögeti a pecséteket, nagy néha. Inkább tévét néz, vakarózik, kimegy a kantinba (én nem merek, szomjan-éhen), kortyolja a jegeskávét, mely, úgy látszik, kötelező policáji kellék, mint a pisztoly és a mérhetetlen, blazírt unalom, örökszieszta, lassú halál. A sor nem mozdul, ne siessetek, emberek, mi az örökkévalóságban élünk, csak úgy mellékesen dolgozunk, görög félistenek, sok pici akropolicáj. A Gazda olykor kiüvölt az ablakon, fütyül, kirohan (értsd: lábait egymás mellé helyezve előre mozog), kutya utána, renitens, ki mert szaporábban lélegzeni, még félórát várhat az útlevelére.

De hol az enyém. Anyám. Az enyéim már biztosan megérkeztek, az anyám sütte fasírttal egyetemben. Olvasni nem tudok, semmit se tudok csinálni, a semmit se. Sehol a semmi. Gondolkodni, gondolkodni. Jön egy rendőr, nem az enyém, de az én útlevelemmel, van isten, mely görög. Ki fönn trónol, üti be a pecsétet, kutyája, a pokol őr döge vakkant, mehetek. A pokolba. Gút policáj!, nyitá száját szóra a Gazda, és elém vágja a dokumentet (mely én vagyok) a pulpitusra. Gút, mondom búcsúzóul, meg hogy kapjátok be az összes faszomat, interneten, de nem ám virtuálisan, hirtelen más nem jut eszembe. Pedig volt időm, négy óra, a zárókommüNiké (győzelem!) megfogalmazására.

Kilépek, megcsap a szabadság renyhe ámora. Az én faxomra várt a tenger. Európa, istennőm, megjöttem, itt vagyok, de te hol? Lég, autó, busz mozdulatlan; fönn a nap, forró levegőalufóliába csomagolt fasírt sistereg.

Előttem a(z autó)pálya. Anyámra gondolok, fiamra és Szilágyi balhátvédre, ki erre mondaná: ez a szívás, Lacikám, nem a három műszak a fonóban. Csöndben nem sírom el magam; káromkodok, minden policáj fütyörészhet; a tenger felől szellő támad; visz a huzat, megyek utána.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.