Sajó László: Öt és feles (Sa(r)ulus (Lenn délen édes 2.)

  • 2001. augusztus 23.

Egotrip

Személyautókon begördülő honfitársaimhoz somfordálok, kezemben kék bőrű útlevelem, mintha Fedél Nélkül újság lenne, magam hajléktalan, úgy reagálnak, szemükben rettenet, akár péntek kora délután az álló kocsisorban az Úttörő Áruház előtt, látván, közelgek, Rossz Arcú Indián. Hát még, amikor mesélni kezdek. Hogy a rendőrőrsről jövök, de nincsen ám probléma, csak azt hitték, a csoportom meg közben el. Hiszik is, nem. Nem arra megyünk, tekerik föl az ablakot sorban a magyarok, akkor lássalak benneteket, mikor hazaérek. Mikor. Még a tengert se láttam. Mászok fel egy lengyel buszra, POZNA„, a leállósávban megyünk, vagy hatvannal, a kijáratoknál leállunk, tanakodás térkép fölött. Úristen, hány hete jönnek ezek. Videót néznek, japán karatefilm, lengyel hangbemondással, nem látom, szinte a szélvédőben ülök, csak hallom, odabenn derültség, én is röhögök. Nem értik, ez a vengerka miért csapkodja a térdét, én sem. Imádkozom, hogy tévesszék már el a kijáratot, akkor elvinnének Thesszalonikibe, nem tévesztik. Akkor én most kiszállok. A busz, rajta sok kis vidám japánnal, kik lengyelül karatéznak, tovatűnik a fortyogó aszfaltban.

Legyetek derűsek (1Tessz 5,16)

Személyautókon begördülő honfitársaimhoz somfordálok, kezemben kék bőrű útlevelem, mintha Fedél Nélkül újság lenne, magam hajléktalan, úgy reagálnak, szemükben rettenet, akár péntek kora délután az álló kocsisorban az Úttörő Áruház előtt, látván, közelgek, Rossz Arcú Indián. Hát még, amikor mesélni kezdek. Hogy a rendőrőrsről jövök, de nincsen ám probléma, csak azt hitték, a csoportom meg közben el. Hiszik is, nem. Nem arra megyünk, tekerik föl az ablakot sorban a magyarok, akkor lássalak benneteket, mikor hazaérek. Mikor. Még a tengert se láttam. Mászok fel egy lengyel buszra, POZNA„, a leállósávban megyünk, vagy hatvannal, a kijáratoknál leállunk, tanakodás térkép fölött. Úristen, hány hete jönnek ezek. Videót néznek, japán karatefilm, lengyel hangbemondással, nem látom, szinte a szélvédőben ülök, csak hallom, odabenn derültség, én is röhögök. Nem értik, ez a vengerka miért csapkodja a térdét, én sem. Imádkozom, hogy tévesszék már el a kijáratot, akkor elvinnének Thesszalonikibe, nem tévesztik. Akkor én most kiszállok. A busz, rajta sok kis vidám japánnal, kik lengyelül karatéznak, tovatűnik a fortyogó aszfaltban.

Honnan jöttem. Hová megyek. Miért. Mi értelme. Miért elme. Miért az est, e lágyant akaró. Miért nő a fű, hogyha majd´ kiszáradok. Látja Isten, hogy állok a napon. (...) / Lélekzet nélkül látja állani / árnyékomat a levegőtlen présben. (P. J.) És akkor hangot hallok, megszólal egy szájharmonika, valahol a számban. Persze. Volt egyszer egy vadnyugat, annak is az első tíz perce. Jut eszembe, ahogy körülnézek. Minden pont úgy van, csak nincsen állomás, sínek, vonat. És nincsenek emberek. És víz. Autópályák szállnak, keringenek a magasban, az egyikre fölkapaszkodnék, de melyikre. Egy parkoló kéne, s íme, nagy P (mint Paulus) emelkedik a rezgő légben. Rozzant mikrobusz, valami gyanús. A fűben, kockás takarón nyolc gyerek hempereg, apjukkal, a mama a mikrobuszban főz. Piknik az árokparton, stalkerem mutatja: kettő, Thesszaloniki kettő kilométer. Akkor gyalog megyek. Kerülöm az autópályát, ösvény, ám a civilizáció, a szar emberiség ezt sem kerülte el: papírok mindenütt, mint győzelmi zászlók lengenek a szarkupacokon. ITT JÁRTUNK. Az autópályáról ide tértek le üríteni, papírok jelzik száz métereken át, újabb területet hódítottunk el a természettől. Vigyázva lépek, ne háborítsam a kupacok nyugalmát. Emberek!, hiányoznak az emberek.

Kuporgó seggeket látok, végeláthatatlan az út mentén, félreállnak, kitörölik. Megpillantok egy hodályt vagy mit, előtte két autó. Ahol autó, ott ember. Bemegyek, a művezetőfülkében hárman. Semmi rendőrség, semmi útlevélproblém; ihletet kapván a szabadklozettól, azt mondom, ógörögül (mutogatva), hogy a busz, a grupp itthagyott, míg én a dolgomat végeztem. Ezt mutasd meg. Menni Thesszaloniki. Huszonkettő, mutogatnak, ennyi kilométer. Aha. Az egyik, nyilván a művezető, slusszkulcsot ragad, elvisz. Na nem Thesszalonikibe, Halastra, onnan indul busz. Kiszállok Halastra (nyaralás elhalastva, hah) főterén, ismét megszólal a szájharmonika, most a gyomromban. Bácsik a padon, nénik körben az erkélyeken, a templom óráján fél hat, semmi mozdul. Tekintetek, tekintgetek, megjött a félhatos kovboj. Ájuljak vagy lőjek. A (hűvös!) boltban (hideg!) sört keresek, nincs. Van viszont, megérdemli, hogy nevén nevezzem, életet mentett, FANTA, citromos. Hozzá húsz deka felvágott, fél kenyér. Istenem, mi baj lehet, falatozom talpig hőgutában, ujjong bennem a halasztrológus, HAL-ASTRA, jegyem Halak, IKHTÜSZ, e falu a csillagom, meg volt írva, ide kell vetődnöm; anyja? neve?, kérdé az Úr, és választottunk magunknak csillagot. Fél szendergésemből buszmotor ver föl, irány Szaloniki. Nyitva a két ajtó, ez a légkondi, a húsz kilométert egy óra alatt tesszük meg, bemegyünk minden faluba, tizennyolcszor megyünk el az autópálya alatt. Nem az egyenes út a célravezető. Állt meg egy kereszteződésben Paulus (i. sz. 50 körül) a thesszaloniki bekötőúton. A slágerrádióban buzuki hangja szól, mindenhez, hiába görög szöveg, felismerem: ez soltészrezső, ez demjén, ez későbikini. Rázkódik a busz, ütemre, a nyitott ajtók huzatokra szabdalják a fülledt levegőkárpitot (kép, zavar?), nevetés, két gyönyörű görög lány, ismerkedni kéne a hosszú útra, nem lenni görög diploma, problém?, lenni kicsi lengyeljapán dvabratanki, dinosaulus, földön futó kaland, beszél félre hőbuta, kámon the szalon, tu jú te ccel nekem. Végállomás, én busszal mennék tovább, ticket, gyanúsan olcsó, az emberek állnak, csomagtartó sincs, biztos, hogy ez megy Marmarasba?, sofőr nyugtat, majd szól. Buszban, újfent, derültség, tehát rólam van szó, sofőr a mikrofonba, Khalkidiki! Marmaras!, hogy megérkeztem, szálljak le. Thesszaloniki, külváros. Buszpályaudvar. Innen indul a buszom. Tudé? kérdez vissza az Information, naná, majd holnap. Tumóró. Igen, akkor indul. Jól hallottam. Vissza a városba, vasútállomás. Khalkidiki? Nem megy vonat. Holnap se, egyáltalán se. Föladom. Magam. Poggyászként, ha lehetne.

Tehát. Kilenc óra, jármű nincs. Illetve. Számolok. Kétszáz márkáig elmegyek. Istenem. Nem megyünk a Meteorákhoz, Athosz szigetére, csúszdázni Waterlandba. Viszont fakultatív programként harmadszor is végigmegyek Thesszalonikin. Taxi? Volt erőm elhágy, elvesztem. Jugoszláv? Nájn. Drachma? Nájn. Drájhundert. Nájn. Cváj. Indulhatunk.

A légkondicionált Mercedes éjjel fél tizenkettőkor gördült az Athéne Apartman bejáratához. Az egybegyűltek üdvözölték, cSao, Paulus, nevezett nem számolt be. Tumóró. Lemosta az út porát, vizespohárba pálinkát töltött, teli, hozzá hideg Mythos sört ivott. Ötöt. A teraszon, hol, végre, megpillantotta a tengert. Fölötte a csillagos ég. Ezért kellett idejönnöm?, kérdések mardosták, hullámok a partot. Hisz Saulusból is látszik a Göncölszekér.

Majd a hűtőszekrényből kivette, ezüstpapírjából kicsomagolta, mind betömte az anyja sütte fasírtot. Anyjával a szájában aludt el.

A teraszra néző tengeren a fény ezüstpapírja zizegett tovább.

Figyelmébe ajánljuk

Az Amerika–EU-vámalku tovább nyomhatja a magyar gazdaságot

Noha sikerült megfelezni az EU-t fenyegető amerikai vám mértékét, a 15 százalékos általános teher meglehetősen súlyos csapást mérhet az európai gazdaságokra, így a magyarra is. A magyar kormány szerint Orbán Viktor persze jobb megállapodást kötött volna, de a megegyezés az orosz gázimportra is hatással lehet. 

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.