Sajó László: Öt és feles (Sa(r)ulus (Lenn délen édes 2.)

  • 2001. augusztus 23.

Egotrip

Személyautókon begördülő honfitársaimhoz somfordálok, kezemben kék bőrű útlevelem, mintha Fedél Nélkül újság lenne, magam hajléktalan, úgy reagálnak, szemükben rettenet, akár péntek kora délután az álló kocsisorban az Úttörő Áruház előtt, látván, közelgek, Rossz Arcú Indián. Hát még, amikor mesélni kezdek. Hogy a rendőrőrsről jövök, de nincsen ám probléma, csak azt hitték, a csoportom meg közben el. Hiszik is, nem. Nem arra megyünk, tekerik föl az ablakot sorban a magyarok, akkor lássalak benneteket, mikor hazaérek. Mikor. Még a tengert se láttam. Mászok fel egy lengyel buszra, POZNA„, a leállósávban megyünk, vagy hatvannal, a kijáratoknál leállunk, tanakodás térkép fölött. Úristen, hány hete jönnek ezek. Videót néznek, japán karatefilm, lengyel hangbemondással, nem látom, szinte a szélvédőben ülök, csak hallom, odabenn derültség, én is röhögök. Nem értik, ez a vengerka miért csapkodja a térdét, én sem. Imádkozom, hogy tévesszék már el a kijáratot, akkor elvinnének Thesszalonikibe, nem tévesztik. Akkor én most kiszállok. A busz, rajta sok kis vidám japánnal, kik lengyelül karatéznak, tovatűnik a fortyogó aszfaltban.

Legyetek derűsek (1Tessz 5,16)

Személyautókon begördülő honfitársaimhoz somfordálok, kezemben kék bőrű útlevelem, mintha Fedél Nélkül újság lenne, magam hajléktalan, úgy reagálnak, szemükben rettenet, akár péntek kora délután az álló kocsisorban az Úttörő Áruház előtt, látván, közelgek, Rossz Arcú Indián. Hát még, amikor mesélni kezdek. Hogy a rendőrőrsről jövök, de nincsen ám probléma, csak azt hitték, a csoportom meg közben el. Hiszik is, nem. Nem arra megyünk, tekerik föl az ablakot sorban a magyarok, akkor lássalak benneteket, mikor hazaérek. Mikor. Még a tengert se láttam. Mászok fel egy lengyel buszra, POZNA„, a leállósávban megyünk, vagy hatvannal, a kijáratoknál leállunk, tanakodás térkép fölött. Úristen, hány hete jönnek ezek. Videót néznek, japán karatefilm, lengyel hangbemondással, nem látom, szinte a szélvédőben ülök, csak hallom, odabenn derültség, én is röhögök. Nem értik, ez a vengerka miért csapkodja a térdét, én sem. Imádkozom, hogy tévesszék már el a kijáratot, akkor elvinnének Thesszalonikibe, nem tévesztik. Akkor én most kiszállok. A busz, rajta sok kis vidám japánnal, kik lengyelül karatéznak, tovatűnik a fortyogó aszfaltban.

Honnan jöttem. Hová megyek. Miért. Mi értelme. Miért elme. Miért az est, e lágyant akaró. Miért nő a fű, hogyha majd´ kiszáradok. Látja Isten, hogy állok a napon. (...) / Lélekzet nélkül látja állani / árnyékomat a levegőtlen présben. (P. J.) És akkor hangot hallok, megszólal egy szájharmonika, valahol a számban. Persze. Volt egyszer egy vadnyugat, annak is az első tíz perce. Jut eszembe, ahogy körülnézek. Minden pont úgy van, csak nincsen állomás, sínek, vonat. És nincsenek emberek. És víz. Autópályák szállnak, keringenek a magasban, az egyikre fölkapaszkodnék, de melyikre. Egy parkoló kéne, s íme, nagy P (mint Paulus) emelkedik a rezgő légben. Rozzant mikrobusz, valami gyanús. A fűben, kockás takarón nyolc gyerek hempereg, apjukkal, a mama a mikrobuszban főz. Piknik az árokparton, stalkerem mutatja: kettő, Thesszaloniki kettő kilométer. Akkor gyalog megyek. Kerülöm az autópályát, ösvény, ám a civilizáció, a szar emberiség ezt sem kerülte el: papírok mindenütt, mint győzelmi zászlók lengenek a szarkupacokon. ITT JÁRTUNK. Az autópályáról ide tértek le üríteni, papírok jelzik száz métereken át, újabb területet hódítottunk el a természettől. Vigyázva lépek, ne háborítsam a kupacok nyugalmát. Emberek!, hiányoznak az emberek.

Kuporgó seggeket látok, végeláthatatlan az út mentén, félreállnak, kitörölik. Megpillantok egy hodályt vagy mit, előtte két autó. Ahol autó, ott ember. Bemegyek, a művezetőfülkében hárman. Semmi rendőrség, semmi útlevélproblém; ihletet kapván a szabadklozettól, azt mondom, ógörögül (mutogatva), hogy a busz, a grupp itthagyott, míg én a dolgomat végeztem. Ezt mutasd meg. Menni Thesszaloniki. Huszonkettő, mutogatnak, ennyi kilométer. Aha. Az egyik, nyilván a művezető, slusszkulcsot ragad, elvisz. Na nem Thesszalonikibe, Halastra, onnan indul busz. Kiszállok Halastra (nyaralás elhalastva, hah) főterén, ismét megszólal a szájharmonika, most a gyomromban. Bácsik a padon, nénik körben az erkélyeken, a templom óráján fél hat, semmi mozdul. Tekintetek, tekintgetek, megjött a félhatos kovboj. Ájuljak vagy lőjek. A (hűvös!) boltban (hideg!) sört keresek, nincs. Van viszont, megérdemli, hogy nevén nevezzem, életet mentett, FANTA, citromos. Hozzá húsz deka felvágott, fél kenyér. Istenem, mi baj lehet, falatozom talpig hőgutában, ujjong bennem a halasztrológus, HAL-ASTRA, jegyem Halak, IKHTÜSZ, e falu a csillagom, meg volt írva, ide kell vetődnöm; anyja? neve?, kérdé az Úr, és választottunk magunknak csillagot. Fél szendergésemből buszmotor ver föl, irány Szaloniki. Nyitva a két ajtó, ez a légkondi, a húsz kilométert egy óra alatt tesszük meg, bemegyünk minden faluba, tizennyolcszor megyünk el az autópálya alatt. Nem az egyenes út a célravezető. Állt meg egy kereszteződésben Paulus (i. sz. 50 körül) a thesszaloniki bekötőúton. A slágerrádióban buzuki hangja szól, mindenhez, hiába görög szöveg, felismerem: ez soltészrezső, ez demjén, ez későbikini. Rázkódik a busz, ütemre, a nyitott ajtók huzatokra szabdalják a fülledt levegőkárpitot (kép, zavar?), nevetés, két gyönyörű görög lány, ismerkedni kéne a hosszú útra, nem lenni görög diploma, problém?, lenni kicsi lengyeljapán dvabratanki, dinosaulus, földön futó kaland, beszél félre hőbuta, kámon the szalon, tu jú te ccel nekem. Végállomás, én busszal mennék tovább, ticket, gyanúsan olcsó, az emberek állnak, csomagtartó sincs, biztos, hogy ez megy Marmarasba?, sofőr nyugtat, majd szól. Buszban, újfent, derültség, tehát rólam van szó, sofőr a mikrofonba, Khalkidiki! Marmaras!, hogy megérkeztem, szálljak le. Thesszaloniki, külváros. Buszpályaudvar. Innen indul a buszom. Tudé? kérdez vissza az Information, naná, majd holnap. Tumóró. Igen, akkor indul. Jól hallottam. Vissza a városba, vasútállomás. Khalkidiki? Nem megy vonat. Holnap se, egyáltalán se. Föladom. Magam. Poggyászként, ha lehetne.

Tehát. Kilenc óra, jármű nincs. Illetve. Számolok. Kétszáz márkáig elmegyek. Istenem. Nem megyünk a Meteorákhoz, Athosz szigetére, csúszdázni Waterlandba. Viszont fakultatív programként harmadszor is végigmegyek Thesszalonikin. Taxi? Volt erőm elhágy, elvesztem. Jugoszláv? Nájn. Drachma? Nájn. Drájhundert. Nájn. Cváj. Indulhatunk.

A légkondicionált Mercedes éjjel fél tizenkettőkor gördült az Athéne Apartman bejáratához. Az egybegyűltek üdvözölték, cSao, Paulus, nevezett nem számolt be. Tumóró. Lemosta az út porát, vizespohárba pálinkát töltött, teli, hozzá hideg Mythos sört ivott. Ötöt. A teraszon, hol, végre, megpillantotta a tengert. Fölötte a csillagos ég. Ezért kellett idejönnöm?, kérdések mardosták, hullámok a partot. Hisz Saulusból is látszik a Göncölszekér.

Majd a hűtőszekrényből kivette, ezüstpapírjából kicsomagolta, mind betömte az anyja sütte fasírtot. Anyjával a szájában aludt el.

A teraszra néző tengeren a fény ezüstpapírja zizegett tovább.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.