Sajó László: Öt és feles (Sa(r)ulus (Lenn délen édes 2.)

  • 2001. augusztus 23.

Egotrip

Személyautókon begördülő honfitársaimhoz somfordálok, kezemben kék bőrű útlevelem, mintha Fedél Nélkül újság lenne, magam hajléktalan, úgy reagálnak, szemükben rettenet, akár péntek kora délután az álló kocsisorban az Úttörő Áruház előtt, látván, közelgek, Rossz Arcú Indián. Hát még, amikor mesélni kezdek. Hogy a rendőrőrsről jövök, de nincsen ám probléma, csak azt hitték, a csoportom meg közben el. Hiszik is, nem. Nem arra megyünk, tekerik föl az ablakot sorban a magyarok, akkor lássalak benneteket, mikor hazaérek. Mikor. Még a tengert se láttam. Mászok fel egy lengyel buszra, POZNA„, a leállósávban megyünk, vagy hatvannal, a kijáratoknál leállunk, tanakodás térkép fölött. Úristen, hány hete jönnek ezek. Videót néznek, japán karatefilm, lengyel hangbemondással, nem látom, szinte a szélvédőben ülök, csak hallom, odabenn derültség, én is röhögök. Nem értik, ez a vengerka miért csapkodja a térdét, én sem. Imádkozom, hogy tévesszék már el a kijáratot, akkor elvinnének Thesszalonikibe, nem tévesztik. Akkor én most kiszállok. A busz, rajta sok kis vidám japánnal, kik lengyelül karatéznak, tovatűnik a fortyogó aszfaltban.

Legyetek derűsek (1Tessz 5,16)

Személyautókon begördülő honfitársaimhoz somfordálok, kezemben kék bőrű útlevelem, mintha Fedél Nélkül újság lenne, magam hajléktalan, úgy reagálnak, szemükben rettenet, akár péntek kora délután az álló kocsisorban az Úttörő Áruház előtt, látván, közelgek, Rossz Arcú Indián. Hát még, amikor mesélni kezdek. Hogy a rendőrőrsről jövök, de nincsen ám probléma, csak azt hitték, a csoportom meg közben el. Hiszik is, nem. Nem arra megyünk, tekerik föl az ablakot sorban a magyarok, akkor lássalak benneteket, mikor hazaérek. Mikor. Még a tengert se láttam. Mászok fel egy lengyel buszra, POZNA„, a leállósávban megyünk, vagy hatvannal, a kijáratoknál leállunk, tanakodás térkép fölött. Úristen, hány hete jönnek ezek. Videót néznek, japán karatefilm, lengyel hangbemondással, nem látom, szinte a szélvédőben ülök, csak hallom, odabenn derültség, én is röhögök. Nem értik, ez a vengerka miért csapkodja a térdét, én sem. Imádkozom, hogy tévesszék már el a kijáratot, akkor elvinnének Thesszalonikibe, nem tévesztik. Akkor én most kiszállok. A busz, rajta sok kis vidám japánnal, kik lengyelül karatéznak, tovatűnik a fortyogó aszfaltban.

Honnan jöttem. Hová megyek. Miért. Mi értelme. Miért elme. Miért az est, e lágyant akaró. Miért nő a fű, hogyha majd´ kiszáradok. Látja Isten, hogy állok a napon. (...) / Lélekzet nélkül látja állani / árnyékomat a levegőtlen présben. (P. J.) És akkor hangot hallok, megszólal egy szájharmonika, valahol a számban. Persze. Volt egyszer egy vadnyugat, annak is az első tíz perce. Jut eszembe, ahogy körülnézek. Minden pont úgy van, csak nincsen állomás, sínek, vonat. És nincsenek emberek. És víz. Autópályák szállnak, keringenek a magasban, az egyikre fölkapaszkodnék, de melyikre. Egy parkoló kéne, s íme, nagy P (mint Paulus) emelkedik a rezgő légben. Rozzant mikrobusz, valami gyanús. A fűben, kockás takarón nyolc gyerek hempereg, apjukkal, a mama a mikrobuszban főz. Piknik az árokparton, stalkerem mutatja: kettő, Thesszaloniki kettő kilométer. Akkor gyalog megyek. Kerülöm az autópályát, ösvény, ám a civilizáció, a szar emberiség ezt sem kerülte el: papírok mindenütt, mint győzelmi zászlók lengenek a szarkupacokon. ITT JÁRTUNK. Az autópályáról ide tértek le üríteni, papírok jelzik száz métereken át, újabb területet hódítottunk el a természettől. Vigyázva lépek, ne háborítsam a kupacok nyugalmát. Emberek!, hiányoznak az emberek.

Kuporgó seggeket látok, végeláthatatlan az út mentén, félreállnak, kitörölik. Megpillantok egy hodályt vagy mit, előtte két autó. Ahol autó, ott ember. Bemegyek, a művezetőfülkében hárman. Semmi rendőrség, semmi útlevélproblém; ihletet kapván a szabadklozettól, azt mondom, ógörögül (mutogatva), hogy a busz, a grupp itthagyott, míg én a dolgomat végeztem. Ezt mutasd meg. Menni Thesszaloniki. Huszonkettő, mutogatnak, ennyi kilométer. Aha. Az egyik, nyilván a művezető, slusszkulcsot ragad, elvisz. Na nem Thesszalonikibe, Halastra, onnan indul busz. Kiszállok Halastra (nyaralás elhalastva, hah) főterén, ismét megszólal a szájharmonika, most a gyomromban. Bácsik a padon, nénik körben az erkélyeken, a templom óráján fél hat, semmi mozdul. Tekintetek, tekintgetek, megjött a félhatos kovboj. Ájuljak vagy lőjek. A (hűvös!) boltban (hideg!) sört keresek, nincs. Van viszont, megérdemli, hogy nevén nevezzem, életet mentett, FANTA, citromos. Hozzá húsz deka felvágott, fél kenyér. Istenem, mi baj lehet, falatozom talpig hőgutában, ujjong bennem a halasztrológus, HAL-ASTRA, jegyem Halak, IKHTÜSZ, e falu a csillagom, meg volt írva, ide kell vetődnöm; anyja? neve?, kérdé az Úr, és választottunk magunknak csillagot. Fél szendergésemből buszmotor ver föl, irány Szaloniki. Nyitva a két ajtó, ez a légkondi, a húsz kilométert egy óra alatt tesszük meg, bemegyünk minden faluba, tizennyolcszor megyünk el az autópálya alatt. Nem az egyenes út a célravezető. Állt meg egy kereszteződésben Paulus (i. sz. 50 körül) a thesszaloniki bekötőúton. A slágerrádióban buzuki hangja szól, mindenhez, hiába görög szöveg, felismerem: ez soltészrezső, ez demjén, ez későbikini. Rázkódik a busz, ütemre, a nyitott ajtók huzatokra szabdalják a fülledt levegőkárpitot (kép, zavar?), nevetés, két gyönyörű görög lány, ismerkedni kéne a hosszú útra, nem lenni görög diploma, problém?, lenni kicsi lengyeljapán dvabratanki, dinosaulus, földön futó kaland, beszél félre hőbuta, kámon the szalon, tu jú te ccel nekem. Végállomás, én busszal mennék tovább, ticket, gyanúsan olcsó, az emberek állnak, csomagtartó sincs, biztos, hogy ez megy Marmarasba?, sofőr nyugtat, majd szól. Buszban, újfent, derültség, tehát rólam van szó, sofőr a mikrofonba, Khalkidiki! Marmaras!, hogy megérkeztem, szálljak le. Thesszaloniki, külváros. Buszpályaudvar. Innen indul a buszom. Tudé? kérdez vissza az Information, naná, majd holnap. Tumóró. Igen, akkor indul. Jól hallottam. Vissza a városba, vasútállomás. Khalkidiki? Nem megy vonat. Holnap se, egyáltalán se. Föladom. Magam. Poggyászként, ha lehetne.

Tehát. Kilenc óra, jármű nincs. Illetve. Számolok. Kétszáz márkáig elmegyek. Istenem. Nem megyünk a Meteorákhoz, Athosz szigetére, csúszdázni Waterlandba. Viszont fakultatív programként harmadszor is végigmegyek Thesszalonikin. Taxi? Volt erőm elhágy, elvesztem. Jugoszláv? Nájn. Drachma? Nájn. Drájhundert. Nájn. Cváj. Indulhatunk.

A légkondicionált Mercedes éjjel fél tizenkettőkor gördült az Athéne Apartman bejáratához. Az egybegyűltek üdvözölték, cSao, Paulus, nevezett nem számolt be. Tumóró. Lemosta az út porát, vizespohárba pálinkát töltött, teli, hozzá hideg Mythos sört ivott. Ötöt. A teraszon, hol, végre, megpillantotta a tengert. Fölötte a csillagos ég. Ezért kellett idejönnöm?, kérdések mardosták, hullámok a partot. Hisz Saulusból is látszik a Göncölszekér.

Majd a hűtőszekrényből kivette, ezüstpapírjából kicsomagolta, mind betömte az anyja sütte fasírtot. Anyjával a szájában aludt el.

A teraszra néző tengeren a fény ezüstpapírja zizegett tovább.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.