Kálmán C. György: Magánvalóság

  • 2001. július 26.

Egotrip

Dörzsölt, rafinált nép a magyar, csak egy baja van: nem szereti eléggé a hazáját.

Magyar mese

Felkel reggel a magyar, ébreszti az a kurva magyar vekker, körülnéz, hol van? - hát igen, már megint, még mindig Magyarországon; keserű-savanyú íz tolul a szájba, kitámolyog a magyar ember fogat mosni, kávézni, rendbe tenni magát. Talán csak rosszat álmodott. Hát nem, ez Magyarország. Itt vagyunk, a fene enné meg. Mindez magyarul jut az eszébe, hiába próbálja izlandiul vagy perzsául elgondolni, az sehogy se megy: a magyar a legelterjedtebb helyi nyelv, itt, Magyarországon így beszélnek a legtöbben, a rohadt életbe. Kitámolyog aztán a magyar ember az utcára, csupa magyar ember közé, mindenki elég rosszkedvű, nem csoda: ők is átélik azt az iszonyatot, hogy magyarok, Magyarország a hazájuk. És nem, az istennek nem bírják szeretni. Az nem megy nekik.

Csakhogy nem lesz ez mindig így, és ez éppen a magyaroknak köszönhető.

A derék magyar ember, akinek nagyon elege van már ebből az országból, rendszert változtatott, hozott egy jó hülye médiatörvényt, amely a pártok alá rendelte a köztelevíziót, aztán úgy határozott, hogy választ néhány alaposan kormány közeli tévéelnököt, akiknek talán majd sikerül rendesen legatyásítani a céget. Nem is csalódott, az adósságok és köztartozások szépen híztak, abban hiba nem volt. Évek megfeszített munkájába tellett. Nem tűnt el az a rengeteg pénz nyomtalanul, az is magyar embereket gyarapított, tartós fogyasztási cikkekkel, utazással, jelentős értéket képviselő lakóingatlannal, a magas életszínvonalhoz szükséges élvezeti cikkekkel, miegymással - jól járt tehát a magyar ember. A magyar ember mindezt voltaképpen összesprórolta magának, úgy is felfoghatjuk, mert az adóját rendesen fizette, még azt is bevallotta, hogy háztartásában működtet televíziókészüléket, és ezért a rendszeres havi díjat becsülettel lerótta. Jól járt tehát a magyar ember, jutott neki mindenre.

Aztán úgy gondolta a magyar ember, hogy olyan kormányt választ, amely majd jól megszeretteti vele ezt a Magyarországot, mert az volt a fő baja szegénynek, hogy Magyarországot, a hazáját az istennek nem bírta szeretni, dejszen ezt mondtam is már. Amúgy meglett volna minden, de a szeretet, az nem jött neki sehogy sem. Ráadásul gondoskodni kellett volna arról is, hogy mégiscsak legyen valamennyi pénz abban a fránya köztelevízióban, mert hát "üres kancsóból bort tö-höl-teni nem lehet", ahogyan a nóta mondaná, ha volna ilyen nóta. Furfangos ember a magyar, tüstént talált megoldást. Nem egyszerűt, de bonyolultat, nem nehezet, de könnyűt.

Nosza létesítsünk - úgymond a magyar ember - az én pénzemből, bánja a fene, olyan testületet, amely hazánk, a napfényes Magyarország megszerettetéséről gondoskodik, készüljenek szóróanyagok, vásároljunk nagy hirdetési felületeket, forgassunk reklám- és kisfilmeket, legyen intenzív médiajelenlét; akármibe, hogy a magyar hamarosan zabálni fogja Magyarországot. Ennyit megreszkírozok, olyan nincs, hogy ne jöjjön be. Majd akkor megszereti magát az ország, napjában többször is (ahogyan ivarérett férfi- és nőemberek szokták, amikor nincs kit vagy nincs hol szeretgetni).

A magyar ember továbbra is adózott, ebből jól megfizette ezt a testületet, az meg jól megfizetett más magyar embereket, akik odaadó művészi és médiaszakemberi munkával előállítottak mindenféle végterméket. Szépen gyarapodott a magyar ember (a testületi meg a művészi-médiaszakemberi, tehát per extensionem a magyar, az ország, a Magyarország), mintha csak összespórolta volna magának azt a tenger kincset. És láss csudát: a magyar ember egyre jobban kezdte megszeretni az országot.

Igen ám, de csak ekkor jött a java. Mert hát mi van akkor a televízióval? Ott is magyar ember dolgozik, annak is gyarapodnia kell. Adjunk-e neki az adóból, amit fizettünk? Igen, azt is lehet, meg is teszi ezt a magyar ember, de akkor a tévének semmi része nem lesz a munka javában, a megszerettetési akcióban. Ám ha drága reklámidőt fizetünk neki, és ő ezért a magyar ember épülésére magyarmegszerettető reklámfilmet sugároz, akkor már magam sem tudom, hány legyet ütünk egy csapásra. Az ország úgy meg lesz szeretve, mint a huzat, a filmesek felette népszerűvé és gazdaggá válnak, a megszerettető testület hasznos munkát végez, a tévé zsebre teszi a jogos járandóságot.

És így esett, hogy lassan a magyar ember már valami elmondhatatlanul, hihetetlenül szereti ezt az országot (ti. Magyarországot), nap mint nap látja, hogy itt például lehet esküvőket rendezni, még zsidónak és romának is, az esküvő vidám és bensőséges esemény, te csak házasodj, boldog Magyarország. Hegyen-völgyön lakodalom, vigad a magyar, fejlődik az ország, egyre többeknek lesz tartós fogyasztási cikke, utazása, jelentős értéket képviselő lakóingatlana, a magas életszínvonalhoz szükséges élvezeti cikke, miegymása, dejszen ezt mondtam is már. Lesz temetéses film, keresztelős (körülmetélős, alámerítkezős) klip, szülős és válóperes. Akkor majd már nem is lehet jobban szeretni az országot.

Magyar történetet olvastál, kedves olvasó, magyar vagyok magam is, minden bizonnyal magyar vagy te is. Mi voltunk ilyen találékonyak és ügyesek, te meg én, mi tettük ezt, magyarok. Hát ezért büszke nép a magyar.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.