Bár nincsen ott az égvilágon semmi, ami vonzana, van, hogy valamilyen nyomósnak vélt okból Pestre kell utazzak, pontosabban szólva: a felutazás megpróbáltatásait egyszerûen nem halogathatom tovább. Szerencsésebb esetekben csak az ajtóig tart a lendület, magamhoz térek még idõben, elszégyellem magam a merész terv miatt, lekerül a nevetséges oldaltáska a vállról már a küszöbön. Máskor az elszántság úgy-ahogy megvolna, ám a MÁV részérõl fogy el közben az erõ, és közlekedõ vonatok hiányában csak az állomásig jutok, de sajnos elõfordul néha, hogy nincs hó, s a kísérlet sikerül. Nyitójelenetként ilyen alkalmakkor hajnalok hajnalán egy oszlop mögött bújva az elsõ vágány mellett állok, s lángoló fülekkel hajdani magamra gondolok: milyen kóros önbizalommal vártam a vonatot havonta úgy kétszer e helyt egykoron, hogy mehessek végre a fõvárost meghódítani, titkon azt remélve, egy-két élõ klasszikussal is kezet rázhatok, vagy legalább egy nevesebb pályatársnak benyalhatok. Kigúvadt a szemem, annyira sasoltam, jön-e már végre a gyors - ember még nem nézett olyan sóvár vággyal Nyíregyháza messzi tornyai felé. Akkor még többnyire kézirat rejtõzött az Alföldi papuccsal egyszerre vásárolt oldaltáska mélyén, nem én lapultam az oszlop mögött - jeges rémülettel pásztázva végig a peront, fel ne fedezzen valami ismerõs, önjelölt útitárs, aki odajön, hogy hátba vágjon, s akivel legalább Szolnokig beszélgetni kell. Kis város ez, nagyon kell figyelni, van ott mindig négy-öt cimbi, kolléga vagy csak egy-egy régi motoros, akik révén már Szoboszlónál állt a bál a büfékocsiban. Szerencse a bajban, hogy idõközben rajtuk is rágott már az idõ vasfoga, többségükben elhamvadt a társalgási ambíció, s az azt kísérõ mulatási együttható, beálltak szépen a szabad oszlopok mögé. Õk a betont nézik figyelmesen, én a helyjegyembe mélyedek, mintha nem tudnám kívülrõl már régen, hol ülök, s a szemsarokból egymást konstatálva közös erõvel, sokéves rutinnal azon dolgozunk, nehogy véletlenül találkozzon a tekintetünk.
