Persze, megriadtam orrvérzésemkor, persze, belegondoltam, mi az "és ha...". Amikor visznek. Mert nincs más. Vagy ahogy a tűzoltóautóval volt, végképp visznek, ha. Csak egy orrvérzés. Jó. De belegondoltamÉ mint mondtam.
Nem, dehogy "dolgoztam orrvérzésig". Dolgok vannak orrvérzésig. Persze, hogy nem bírom ki egész nap se a füzetes regény fordításával, se a két éven belül a 14-ik nagyon rangos mű fordításával; hanem hát hallom ("visznek"): Tandorikám, maga eleve elzárkózott... azért nem ül irányító testületben, azért nem fizetik magát azért, mert mérvadó (lenne), így maga egy XXI. századi (még csak nem is) Kafka, nem mérvadó, vacak nyugdíjával még exközhivatalnok se, nem kapott és nem is kap végkielégítést (nem is kéne TD), mert nincs olyan pozíciója, amelyből kilépne. Maga nem jár el se a mások kiállításaira, se a magáéira, maga nem utazik rangos szereplésekre, ünnepi alkalmakra, hát ne csodálkozzon, ha 100 (vagy az elajándékozottak után is, már ha maradt a 100-ból bármi, partos vidékeken) rajzából a visszajárókat 4 érdeklődés után sem küldik magának vissza. Ha a kicsiny, de rangos kiállításának anyagát sem küldik vissza, tessék, nem ment el megnézni, magára vessen.
Ez az egyik változat, mondja valaki erre, védelmemben (ah, dédelgetésre szorulnék, de ez ritka, és már el is vadultam), a másik változat, hogy igenis baszomra vissza kéne küldeni, ami cikóriáig visszajár; igenis a tandorikámat értesíteni kéne, tandorikám, nagyon sajnáljuk, de könyve nem jelent meg a Lótuszhársfa Ünnepre, fordítása késik (ugyanígy), és nem mérvadó, hogy tandorikám így és úgy, eleve ő vonult vissza. A szerző visszavonulhat, a szerzőt picsán lehet rúgni végérvénnyel... kafkaian oda lehet neki baszni, hogy elmegy maga, szerzőkém. Rendben. De ha szerzőkémmel valami viszonyba kerültünk már, annak megfelelően kell vi-selkedni.
Megyek az utcán, eszembe jutnak ezek a dolgok. Naná, az utcán megyek, naná, nem füzetesezek, naná, nem elitfordítózok olyankor, amikor effélék az eszembe juthatnak. Hét (7) alapvető dolgom függ. Az úgynevezett Digitális Akadémiai (nem díj, nem életjáradék, nem, az áldott egykori miniszter által jól kitalált üzlet, de csak üzlet bizonyos díjasoknak, na, erről írtam, hogy manapság ekkora összeggel "attóllehetafalnakmenni", mégis egy összeg) újra majdnem fél évet halasztódik a kifizetéssel; már levonatos könyv nem jön, könyörgés... ér-e valamit? Véletlen balszerencsék: extra érdekes kéziratot szerzőkém eladott volna, pont elfogy a pénz. S nem beszéltem akkor más személyek velem kapcsolatos terveinek "hivatalos" lebegtetéséről.
Eszembe jut, naná, örülök, hogy az óbudai kocsmárosom legalább kedves, eszembe jut: ah, az elfogadott, kirúgott, újra elfogadott, végképp (?) kirúgott kéziratomat szerkesztőkém 3. hete nem küldi vissza. Én már el is feledkeztem. Pedig a becsületes titkárság is megígérte.
És akkor erre meghalt a Totyi, a rend egyetlen valamije, valakije, maradtunk itthon a kártyabajnoksággal, nem semmi, Főmedvémék, és maradtunk a meglétezés (néha a házrajáró pénz) nehézségeivel.
Persze, hogy van egy sor csodás folyóirat, kiadó, vannak remekül alakuló kicsiny (csak kicsiny!) dolgok. De az, hogy 7 alapvető fronton veszít egy "hadsereg", az már az elveszített háborút jelenti.
Csakhogy az irodalom nem háborúskodás lett volna. Mégis az. J. A. a bankóval, mely bombarobbanás, fillérként (nincs is) száll szét a szilánkja. Persze, hogy nem "élezem, elvtársak" (a német szocik egymásnak egyébként igenis elvtársak, na, mindegy), hagyom. Hogy egyszerűen mintha folyami kavics lennék, áramlik a víz felettem, lapuljak. Kavicsnyúl, tandorikám, az legyél, zen kavics, nyuszi. Ami nem vagyok. De még mindig vannak érdekeltségeim, és ezért, tömérdek nyers átverés, neveletlenség után és mellett (amikre nem ellenérvelés, hogy tandorikám is bizonyult olykor neveletlennek!) továbbra is a radikalizmus és a folyamágyban lapuló kavicsnyúlványság között kell ingáznom, ami nem egy éhezőművészi tett, de kissé még várni lehet a ketrecalji kisöprésével (a mesternek).
Aki mester, mindazonáltal szép sikereket könyvelhet el. Nem akar indiszkrét lenni, de valaki azt írta neki, az ő hőbörgéseinek alaposságát belátva mondott le, mert tényleg disznóság, amilyen kegyelemkenyéren és éhbéren az írók tartva vannak (kivételektől eltekintve), s egy másik valaki, aki tiszteletpéldányaiért sapkátlan-kalaptalan ment, meglátta a tandoribácsit sapkában, elváltak, újra találkoztak, s ez az író barátom hazafelé tartott. Felveszem a piros sapkámat, mondta, nem megyek kispolgárként, ha te is sapkában vagy. Nem leszek gyáva. Írd is meg ezt, hatalmazott fel. Megírtam. S én sem lehetek gyáva: teljesen hétfelé kilengetett iránytű a tizenöt éves kapitányi íróélet, ha hétféle alapdologban gallyra van menve a dolog, mit gallyra... szarban van tartva. Fogalmam sincs saját dolgaim helyzetéről, hogy a francba ne mondjam ezt: távol tőlem... elég volt... hagyjuk, ami hagyható?!
(Folyt. köv.)
