Vietnami évfolyamtársam jó néhány évvel az egyetem elvégzése után ismét Magyarországon töltött egy hosszabb időt. Fél évenként meg kellett hosszabbítania a tartózkodási engedélyét, ami mindig óriási lelki megterhelést jelentett számára. Egyik alkalommal elkísértem. Reggel hatkor beálltunk a Hivatal előtt kígyózó hosszú sorba, de egy idő után már látszott, hogy jó, ha még aznap sorra kerül. Elmentem hát a dolgomra, majd délután visszamentem.
Rossz előérzetem volt, amikor beléptem a Hivatal épületébe. Messziről láttam, hogy a srác ott áll a tisztviselőnő előtt. Odarohantam, és láttam, hogy ez a vagány, nagyon értelmes és magyarul kitűnően beszélő férfi remeg, mint a nyárfalevél, töri a magyart, és teljesen össze van zavarodva. A hivatalnoknő rám emelte a tekintetét, én pedig még ugyanabból a lendületből ezt mondtam: "Ez az ember a kollégám, barátom, és szeretném, hogy maradhasson még Magyarországon." A hivatalnoknő bólintott, és így szólt: "Ja, akkor jól van." Lassú mozdulattal felemelte a pecsétet, és beütötte az útlevélbe.
Napokkal később tudatosodott csak bennem a történet, és akkor én kezdtem el remegni, mint a nyárfalevél. Pedig semmi különös nem történt: amit mondtam, színigaz volt, nyilván a hivatalnoknő is hitelesnek érezte, és ennek alapján döntött. Mégis megrázott, hogy ennyire sokat jelent az, hogy itt otthon vagyok. Velem is előfordult már korábban, hogy egy idegen ország bevándorlási hivatalának tisztviselője előtt még azt is elfelejtettem, amit tudtam a nyelvükön, holott a bőröm színe vagy az arcberendezésem nem ütött el különösebben az ottani átlagtól. Mégis nagy hatalmú, ellenséges szörnyetegnek láttam a hivatalnokot, aki élet és halál ura, és éppen a sorsom felett ítélkezik. Idegenként nem tudtam őt annak látni, ami: egy embernek, akinek az a dolga, hogy a legjobb belátása szerint döntsön, és ehhez tőlem vár támpontokat.
Máig sem tudom, miért rázott meg ennyire a hazai pálya ilyen intenzív átérzése. Addigra már régen túl voltam életemnek azon a döntésén, amelynek következtében máig is itthon élek. 1987-ben, amikor a rendszerváltásnak még semmilyen előszelét nem éreztük, de ilyen-olyan formában már lehetett vállalkozásokat indítani, két barátommal megalapítottuk a cégünket. A kft. mint cégforma még messze nem létezett, az akkoriban divatos, mára elfelejtett "vállalati gazdasági munkaközösség" nekünk nem volt alkalmas, kisszövetkezet sem lehettünk. Végül is a Sülysápi Áfész Átalányelszámolásos Ipari Részlegeként alapítottuk meg szoftverfejlesztő vállalkozásunkat, amely azóta többször is váltott formát és nevet, de mindmáig él.
Mindhármunknak lett volna lehetősége külföldön élni, és igazából nem tudtuk pontosan, mi tartott minket itthon. A céget valami ilyesfajta felkiáltással indítottuk el: "Játsszuk azt, hogy itt van Amerika." Gondolom, szükségtelen kifejtenem, mennyi tapasztalatunk mutatta, hogy Amerika távolról sincs itt. Mégis, a cég életben maradt, nem tiporták el sem a konkurensek, sem az adóhivatal, sem a magyar valóság. Nem gazdagodtunk meg, de nem is keseredtünk meg. Kiderült, hogy a magyar viszonyok, ha nem is támogatják, de nem is büntetik különösebben ezt a mentalitást - sokszor még érezhető rokonszenv is kísérte a játékunkat. A cégnek voltak jobb és rosszabb évei, de végig élveztük a hazai pálya előnyét, noha szinte sohasem dolgoztunk közvetlenül a magyar piacra.
Egészen biztosan nem az tartott itthon bennünket, hogy "itt élned, halnod kell". Bő másfél évszázaddal ezelőtt, amikor a Szózat íródott, egészen más volt a helyzet, mint húsz éve, és megint más ma, amikor már az sem teljesen világos, hogy mit is jelentsen az "itt". A mai Magyarországot? Mindazt, ahol magyarok élnek? Az Európai Uniót, amelynek teljes területére érvényes a személyi igazolványunk? Lehet, hogy érdemes lenne egyszer már komolyan végig-gondolnunk, mit is jelent ma az, hogy "a nagy világon e kívül / nincs számodra hely" - hiszen napról napra világosan látjuk, hogy van. Biztos vagyok benne, hogy nem valami mára már teljesen értelmetlenné vált dolgot éneklünk ünnepélyes alkalmaink végén, de az is biztos, hogy nem szó szerint kell ezt ma értenünk.
Sok mindent megtanultunk átértelmezni az idők folyamán. Megtanultunk együtt élni azzal, hogy a Föld gömbölyű, azzal is, hogy mozog; mindez ma már egyetlen vallásos ember hitét sem ingatja meg. Az is csak kevés komolyan vallásos embert ráz meg, hogy a betlehemi csillag minden bizonnyal egy üstökös volt. Az evolúció gondolatával is egyre több hívő tud együtt élni, II. János Pál például 1996-ban összeegyeztethetőnek nyilvánította a katolikus dogmákkal. Változik a világ, változnak ismereteink, és ezzel az örök dolgok is új értelmezéseket nyernek, miközben a lényegüket megtartják - éppen ezért örök dolgok.
Van olyan lelkialkatú ember, aki kifejezetten szeret idegen pályán játszani. Sok oka lehet rá: zavarba hozza a hazai közönség szeretete és drukkolása, vagy inspirálja az idegenség kihívása. De az ilyen ember is, ha nyer, azt mondja, hogy hazavittük a három pontot - és a "haza" ilyenkor nem egyszerűen csak az idegenbeli otthonát jelenti. Lehet, hogy nem is azt a földet, ahol született, de mindenképpen valami olyan közeget, amihez sokkal mélyebb kapcsolat fűzi, mint az, hogy éppen hol él.
Amióta a hivatalnoknő egyetlen rövid mondatom alapján teljes természetességgel beütötte a pecsétet vietnami barátom útlevelébe, sokat gondolkodtam azon, vajon mivel értem ezt el. Biztosan nem az ékesszólásommal, nem is a fellépésemmel, kicsit még lihegtem is a futva megtett néhány métertől. Azóta sem találtam jobb megfejtést annál, mint hogy egyszerűen értette, mit akarok és miért, mivel mindketten ugyanazon a hazai pályán focizunk.
Talán éppen az tartott itthon minket cégalapító társaimmal, hogy mi történetesen olyan lelkialkatúak vagyunk, akik azt élvezik, ha egész életükben hazai pályán játszhatnak. Ez nem érdem, nem is kiváltság, hanem ugyanúgy egy adottság, mint ahogy egyikünk szőke, másikunk meg barna.
