Perdöntő kísérlet
Antoine Laurent de Lavoisier nemcsak nagy tudós volt, de nemesember is, így aztán a nagy francia forradalom a guillotine alá sodorta. Amikor meghallotta az ítéletét, rájött, hogy elérkezett élete nagy lehetősége. Ugyan korábban főleg kémiával foglalkozott, de most eldöntheti az élettudományok egyik nagy kérdését: azt, hogy hol lakik az akarat, az agyban vagy a szívben?
Lavoisier elhatározta: a kivégzése alatt teljes erejéből arra fog koncentrálni, hogy pislogjon. Ha ez sikerül neki még azután is, amikor a feje különvált a testétől, az egyértelműen bizonyítja, hogy az akarat az agyban lakozik. Ha netán nem sikerül pislognia, az nem bizonyít semmit, mivel az adott helyzetben rengeteg más dolog is megakadályozhatja őt akkor is, ha az akarat tényleg az agyban lakik. De minél többször tud pislogni, annál erősebb a bizonyíték arra, hogy az erre vonatkozó akarat csakis a fejéből jöhet.
Ne a mai eszünkkel nézzük ezt a kérdést, ez mára már egyértelműen eldőlt. De korábban nagyon sok érv mutatott a másik megoldás helyességére is. Például ha valamit nagyon akarunk, az agyunkban soha nem érzünk semmit, a szívünk táján viszont nagyon is.
Lavoisier annyira izgalomba jött, hogy még imádkozni is elfelejtett a kivégzés előtt. Meg-parancsolta segédjének, hogy nagyon gondosan jegyzeteljen, és az eredményt feltétlenül publikálja az ő, mármint Lavoisier neve alatt. Boldogan ment a guillotine alá, hiszen fontos feladat várt rá. És valóban: miután a feje különvált a testétől, Lavoisier még tizenötször pislogott. Más források szerint hússzor.
Ezt a történetet több helyen is olvastam, ennek ellenére majdnem biztos vagyok abban, hogy egy szó sem igaz belőle. A segéd által írt publikáció nem maradt fenn, és a kivégzés szemtanúinak feljegyzései sem említik a pislogást. Az egyetemek tananyagaiban sem maradt nyoma, hogy valaha is tanították volna ezt a kísérletet. Ma sem tanítjuk, igaz, ma már sokkal egyértelműbb, tisztább és főleg: kevésbé morbid módon is demonstrálható bizonyítékaink vannak arra, hogy az akarat az agyban lakozik.
Ennek ellenére, ez a pislogásos legenda mindmáig fennmaradt. Ha nem is az élettan, de a módszertan című tantárgy keretében akár egyetemi katedráról is bármikor szívesen elmesélem. Noha Lavoisier minden bizonnyal nem hajtotta végre ezt a konkrét kísérletet, maga az elgondolás frappánsan mutatja a természettudomány mint módszer egyik legfontosabb jellemzőjét.
A tudományban gyakran merülnek fel egymással versengő elméletek, amelyek a pillanatnyilag rendelkezésünkre álló adatokat egyformán jól megmagyarázzák, miközben amúgy homlokegyenest ellentmondanak egymásnak. Ilyenkor arra törekszünk, hogy további kísérletek segítségével döntsük el, a tapasztalat és a tények melyik elméletet igazolják inkább. Igyekszünk olyan kísérleteket tervezni, amelyekből más eredmény várható akkor, ha az egyik elmélet igaz, és más akkor, ha a másik. Az ilyen kísérleteket nevezzük experimentum crucisnak, kicsit szabad fordításban: perdöntő kísérletnek.
Ahhoz, hogy egy experimentum crucis valóban perdöntő legyen, sok esetben szerencse is szükséges. Gyakori, hogy a kísérlet csak az egyik kimenetel esetében bizonyul tényleg döntő erejűnek, ez volt a helyzet Lavoisier esetében is. A fizika története hemzseg az ilyesfajta, csak éppen ténylegesen is elvégzett kísérletektől.
Tipikusan ilyen kísérlet volt Kolumbuszé is. Ha tévesnek bizonyul az elmélet, amely szerint a Föld gömbölyű, akkor hajózhatott volna, amíg csak éhen nem pusztul, vagy le nem pottyan a világ szélén - expedíciója semmit sem bizonyított volna. Még azt sem, hogy a Föld lapos. Az is előfordulhatott volna ugyanis, hogy a Föld ugyan gömbölyű, csak épp India túl messze van ahhoz, hogy el lehessen oda jutni nyugat felé hajózva. Kolumbusz példája azt is mutatja, hogy egy jó experimentum crucis alapvetően új, teljesen váratlan eredményeket is hozhat. Azóta már tudjuk: Kolumbusznak nem sikerült eljutnia Indiába, és így nem bizonyította be, hogy a Föld gömbölyű. Sőt, ha véletlenül nem kerül az útjába Amerika, akkor talán valami még érdekesebbet is felfedezhetett volna. A tudomány útjai kifürkészhetetlenek.
A társadalomtudományokban ritkábbak az ilyesfajta perdöntő kísérletek. A kísérletezés módszerei itt sokkal nehézkesebbek és a lehetőségek is korlátozottabbak. Egy klasszikus vicc az 1970-es évekből: Kik találták fel a kommunizmust: a közgazdászok vagy a biológusok? A válasz: csakis a közgazdászok. A biológusok előbb kipróbálták volna patkányokkal.
Nagy kérdés például, hogy a politikus ugyanolyan áru-e, mint bármi más, és az eladása ugyanúgy egyfajta hadviselés-e, mint minden más áru eladása, a mosóportól a tévéműsorig. A marketingszakma kurrens elméletei szerint minden ilyen esetben egyfajta hadviselésről van szó. Ugyanakkor egyre gyakrabban hallani olyan alternatív elméletekről, amelyek szerint egyáltalán nem biztos, hogy a több zajos csatát megnyerő marketingcsapat lesz a végső nyerő. Lehet, hogy bizonyos esetekben jobb eredményt lehet elérni békésebb, csendesebb módszerekkel, amelyek inkább engedik az embereket elgondolkodni a dolgok menetén.
Ezt a fontos társadalomtudományi kérdést sem lehet patkánykísérletekkel eldönteni. Úgyhogy nincs mese, emberekkel kell elvégezni a kísérleteket. Nálunk most, a 2006-os választások előtt nagyon jó helyzet alakult ki egy ilyen kísérletre: az egyik fél egyértelműen úgy érzi, négy éve azon vesztett, hogy "későn pipult be", az ő oldalukról tehát a tiszta háborús stratégiának nincs alternatívája. A másik fél gyakorlatilag biztos lehet abban, hogy amennyiben a "kurrens marketingelmélet" igaz, akkor nincs esélye: a nyers, durva háborúban az ellenfél erősebb. Az ő esélyük az, hogy hátha mégsem teljesen igaz a kurrens marketingelmélet, és bizonyos esetekben békésebb, inkább elgondolkodásra késztető módszerekkel jobb eredményt lehet elérni. Ezért könnyen lehet, hogy lesz a kampányban ilyen hang is. Ha így lesz, akkor akarva-akaratlanul, fél év múlva az experimentum crucis eredményéről is szavazni fogunk.
