1945 karácsonyán a japán hadvezetés partit rendezett a győztes amerikai katonák tiszteletére. A megszálló tábornokoknak ajándékokat is készítettek. A japán módra, gyönyörű szépen becsomagolt, finom metszésű dobozokban egy nemes fából faragott kereszt volt, és a keresztre szegezve egy piros Télapó.
Nem tudom, igaz-e ez a történet. Bár több helyen is olvastam, egyik sem olyan hiteles történelmi munka, aminek alapján nyugodtan merném állítani, hogy minden bizonnyal így történt. Valószínűbbnek tartom, hogy ez a sztori is városi legendáink egyike. Azt is gyakran olvasom, hogy így karácsony táján a japán boltok tele vannak hasonló, keresztre feszített piros Télapókkal, ilyen kirakatokról képeket is láttam. A képek bizonyára nem hamisítványok, de akik jártak arrafelé, azt mondják, hogy semmiképpen sem jellemzőek.
A japánoknak a karácsony messze nem ugyanazt jelenti, mint nekünk, éppen ezért nem is olyan fontos számukra ez a szimbólum, hogy megtöltse a kirakatokat. Japánban is két ünnep van az év vége felé, ezek közül a karácsony ott is a nagy ajándékvásárlások idő-szaka, ezt a szokást átvették a nyugatiaktól. Ott azonban a karácsony vidám, bulizós ünnep, és az újév az, amit csendesen, szűk családi körben ünnepelnek.
Kis játékszoftver-fejlesztő cégünkben gyakran idéztem fel ezt a télapós történetet anélkül, hogy akár egy pillanatra is megemlítettem volna kételyeimet a hitelessége felől. A cégben szinte szállóigévé vált, hogy "na, ez is egy piros Télapó", és kellőképpen utálták is a kollégáim egy idő után, ha ezzel jöttem elő. Ez mindig olyankor történt, amikor a programozók vagy a grafikusok valami olyasmit tettek a programba, amely a megrendelő gondolatvilágának, szokásainak mélységes nem értéséről tanúskodott.
Producereink nem várták el, hogy az ő kultúrájukból minden apró részletet pontosan ismerjünk. Amikor például egy Garfield-játék egyik jelenetében a főszereplő görögdinnyemagokat köpködött ellenfeleire, az amerikai producer szép nyugodtan szólt, hogy ezt változtassuk meg, mert ez náluk egy rasszista szimbólum. Ez azonban semmit sem vont le a szemében a csapatunk értékéből, és amikor Garfield fénylő zöld csillagocskákat köpködött, már minden rendben volt.
A Garfield-játék készítésében teljesen jól beváltunk. De a következő magasságot már nem sikerült vennünk. Amikor egy velejéig high-tech környezetben játszódó játékra kaptunk megbízást, valahogy semmi sem volt elég jó tőlünk. Az űrhajó sehogy sem tudott úgy kinézni, hogy a producer tízéves fia és barátai azt mondják rá, hogy "cool", és az űrhajó irányítórendszerét, a gombok kiosztását és kezelését is nagyon nehézkesnek érezték.
Eleinte azt hittem, a producer valamiért személyesen utál bennünket, de egy idő után rájöttem, hogy nem velünk volt baja, hanem a produkciónkkal. Sem a formákban, sem a vezérlésben nem tudtunk ráérezni, mi az, ami az ő számukra otthonos és természetes. Akármilyen gondosan és finoman dolgoztuk is ki a részleteket, valahol a program mélyén mindig ott volt egy-két "piros Télapó". A producer azt nem értette, hogy lehet a legkülönbözőbb újabb és újabb változatokkal is mindig ugyanaz a rossz érzése, mi pedig azt nem értettük, mit akar tőlünk. Pedig semmi különöset nem akart, csak a "piros Télapók" okozta kényelmetlen érzéseitől megszabadulni.
A játék grafikáját végül nagyrészt amerikai grafikusok csinálták meg. A vezérléssel valahogy sikerült zöld ágra vergődnünk, bár igazán jó nem lett. Akkor értettem meg, mi volt a baj, amikor évekkel később orosz programozókkal dolgoztunk. Szuperértelmes emberek voltak, korábban űrhajókat irányítottak, csak amikor a Szovjetunió megszűnt, munka nélkül maradtak, és játékprogramok írására adták a fejüket. De a logikai teljességből nem engedtek: alapelvük volt, hogy minden lehetséges esetre fel kell készíteni a programot. Először is mondja meg a játékos, hogy mivel akar mozdulni, aztán hogy hová, majd végül intézkedjen a hogyanról. Mindezt egyértelmű klikkelésekkel tegye, nehogy már mi találjuk ki a játékos mozdulatából, hogy mit is akar.
A játék így logikailag tökéletes volt, de élvezhetetlen. Sehogy sem sikerült megmagyaráznunk nekik, hogy az általunk javasolt vezérlés mellett elvileg valóban lehetnek a játékosnak olyan szándékai, amelyeket nem tud megvalósítani, de gyakorlatilag nincsenek. Vagy ha netán mégis vannak, majd leszokik róluk, és egy idő után meg sem fog fordulni a fejében ilyesmi, ha amúgy élvezi a játékot. A logikai tökéletesség is "piros Télapó" egy játékban.
Még szerencse, hogy viszonylag jól bírom a vodkát. Néhány üveg elfogyasztása után ugyanis orosz partnereim a nyakamba borultak, megállapították, hogy egész rendes ember vagyok, és a kedvemért jobb meggyőződésük ellenére mégiscsak megcsinálták a programot nagyjából olyanra, amilyenre akartam. De utána nem folytattuk az együttműködést: hosszabb távon nem bírtam volna ezt a működésmódot.
Akik az EU régebbi tagállamaiból néznek minket, azok a mi viselkedésünkben is sok furcsaságot látnak. Például nagyon abszurdnak találják, ahogy demokratikusan megválasztott politikusok hazaárulózzák, illetve szélkakasoz-zák egymást. Onnan nézve ez nagyjából ugyanannyira abszurd, mint az amerikai tábornok számára az ajándékba kapott piros Télapó. Ráadásul az minden valószínűség szerint csak egy vicces városi legenda egy távoli országról, ez viszont kétségtelen tény, itt és most.
Természetes dolog, hogy a politikusok időnként durva dolgokat mondanak egymásnak, ez hozzátartozik a szabad véleménynyilvánításhoz és a demokratikus érdekérvényesítéshez. De a szélkakasozás, illetve a hazaárulózás nem erről szól: ezzel a politikusok valójában a választókat hülyézik le. Ez az, ami egy nyugat-európai számára teljesen elképzelhetetlen. Idetartozik az is, hogy egyperces néma felállással gyászünnepként kezeljük egy népszavazási eredmény évfordulóját, és templomi könyörgést tartunk az ügyben. Nézzünk magunkba: nem ugyanolyan abszurd félreértése ez a demokrácia lényegének, mint a keresztre feszített Télapó a kereszténységének?
