Profi publicista ismerőseim rendszeresen megkérdezték az utóbbi hónapokban, miért nem írok a választásokról? Egy idő után rákaptam, hogy egy régi viccel válaszoljak: Kohn hazamegy, és az ágyában találja a feleségét a barát-jával, Grünnel. Mire Kohn megszólal: "Nahát, Grün, ezt nem gondoltam volna rólad. Nekem kötelességem, de neked?"
Társaságban sokszor beszélgettem a választásról, de sosem éreztem, hogy bármi lényeges mondanivalóm van róla. A többieknek sem igen volt. Érdemi dolgot egyikünk sem mondott, mint ahogy a pártok sem: az egyiknek nem is volt ismerhető a programja ("nehogy ellopják" - mintha nem az lenne egy párt legnagyobb sikere, ha az ő programját akarja más is megvalósítani), a többié ismerhető volt ugyan, de kínosan semmitmondó. Ez a választás nem a programokról szólt.
Volt viszont egy nagy újdonság, amitől az elmúlt években teljesen elszoktunk. Nem utáltuk egymást pusztán attól, hogy valaki másik pártra adja a voksát, mint mi. Nem tudom, ez egyfajta rezignáció jele volt-e, vagy arra mutatott, hogy a politika kezdi végre megtalálni a helyét mifelénk is. Hajlok rá, hogy az utóbbi tendencia volt az erősebb, noha most is hallottam éles perpatvarokról, családok, barátok összeveszéséről, azaz olyasmiről, amit a politika biztosan nem ér meg. Miért is kellene ebben egyetérteni? A szavazás éppen arról szól, hogy nem értünk egyet, és négyévenként eldöntjük, hogy melyik politikai erőt éppen mennyien támogatják. Azután ha a következő négy évben elégedetlenek vagyunk velük, könnyedén megváltoztatjuk a korábbi véleményünket, és hazaküldjük őket. A legkevésbé sem becsületbeli ügy mindig ugyanarra szavazni.
Szeretni sem kell a pártokat. Nem is tilos, de egyáltalán nem érzelmi nyomorék, akinek egyik pártot sem sikerült megszeretnie. Ettől még komolyan végiggondolhatja, hogy az ő saját szempontjainak érvényesítését melyik párttól remélheti leginkább. Lehet, hogy legközelebb már egy másiktól, és mivel nem szeretet kérdése a dolog, a hűség problémája itt fel sem merül.
A jelenlegi pártokat nehéz is szeretni. Talán egyetlenegy párt volt a rendszerváltás óta, amelyiket tényleg szeretni lehetett: a korai Fidesz. Sokkal többen szerették, mint ahányan rá szavaztak. Szinte mindenkinek van valami olyan emléke róla, ami megmelengeti a szívét akkor is, ha sohasem szavazott rájuk. A Roxette-dal (Hallgass a szívedre), a csókolózós plakát (amelynek egyik felén Brezsnyev és Honecker smárolt, a másikon egy rokonszenves fiatal pár), a narancsok az első szabad Országgyűlés képviselőinek asztalán (mindenkién, pártállástól függetlenül), vagy amikor Trianon évfordulójának megemlékezéséről kivonultak (igen, ilyen is volt). Töredelmesen bevallom, hogy amikor első angol nyelvű könyvem megjelenése előtt a kiadó megkérdezte, milyen színű borítót szeretnék, azt mondtam, narancssárgát. Sosem szavaztam rájuk, mégis teljes természetességgel válaszoltam ezt.
A Fidesz kicsit olyan, mint a Fradi. Egy kocsmában nem lehet szidni a Fradit, az komoly sérülés kockázatával jár. Nyugodtan lehet szidni a Fradi kapusát, csatárát, elnökét, szertárosát, lehet szidni a legendás régieket, Albertet, Nyilasit, de nem lehet szidni a Fradit. Jó, Újpesten talán akad néhány olyan kocsma, ahol lehet, de általában nem ajánlatos, talán még Debrecenben sem, ahol pedig a helyi szurkolók rendszeresen összecsapnak a fradistákkal. Más a Fradi eszméje, és megint más a konkrét Fradi. Az utóbbi bármikor nyugodtan becsmérelhető, az előbbi nem. Talán erre érzett rá Gyurcsány, amikor az Orbánnal való vitában vehemensen nekiesett ellenfelének, de a Fideszt egyszer sem vette a szájára. Vagy ezt olvasták ki a tanácsadói (helyesen) a közvélemény-kutatásokból.
Nem tudom, mi lesz most, a másodszori vereség után a Fidesszel. Szívesen mondanám, hogy nem is érdekel, de ez egyáltalán nem lenne igaz, noha alaposan megtanultam utálni azt, amit az utóbbi időkben képviseltek, különösen az általuk meghonosított politikai stílust. Ez utóbbiról egyáltalán nem bánnám, ha eltűnne a süllyesztőben, de sajnálnám, ha vele együtt merülnének el szívmelengető emlékeim is.
Ilyen emlékem például, amikor Orbán Viktor először ejtette ki a száján a parlamentben azt, hogy "a miniszterelnök úr hazudik". Antall Józsefnek mondta ezt, már nem emlékszem, milyen ügyben. A mondat egyszerre volt felháborító és katartikus. Én akkor egyértelműen a katarzist éreztem, azt, hogy itt van egy bátor fiatalember, aki ilyen súlyos szavakat ki mer mondani akkor, amikor azok teljesen indokoltak.
Akkoriban ezek még valóban nagyon súlyos szavaknak számítottak. Volt néhány régivágású úriember és úriasszony ismerősöm, aki csóválta a fejét, hogy ilyet akkor sem mond az ember, ha színigaz. Kinevettem őket: már miért ne mondana, ha egyszer színigaz? Ma azonban már másképp látom a dolgot. Ma már ezek a szavak egyáltalán nem számítanak súlyosnak, mindennapivá váltak. Ennek következtében értelmét vesztette, hogy megvitassuk, mi minden indokolhat egy-egy kisebb vagy nagyobb hazugságot. És talán éppen ettől vadult el ennyire a politikai stílus.
Egy politikusnak a szakmájához tartozik, hogy időnként tartózkodjék az igazság kimondásától, és ennek érdekében szükség esetén akár az igazsággal ellentétes dolgot mondjon. Mivel teljesen hétköznapivá vált a legsúlyosabb szó erre a viselkedésre, az enyhébb kifejezések elvesztették értelmüket. Ezt érezhették előre régivágású ismerőseim, akik a fejüket csóválták Orbán durva szókimondására. Aligha látták mindezt pontosan előre, csak azt érezték, hogy ilyet úriember nem mond. Most, a következmények ismeretében már azt is tudjuk, miért nem.
Sajnálnám, ha a következő évek is a Fidesz utóvédharcának jegyében telnének - az elmúlt négy évben még talán volt értelme ennek, de most már biztosan nincs. A marketingesek pontosan tudják, milyen nehéz egy szerethető márkát felépíteni, és azt is tudják, hogy ha egyszer felépült, lerombolni sem könnyű. Rómát sem egy nap alatt rombolták le. Talán még nem késő megtartani azt, amit a Fidesz nevű márkában azok is szerettek, akik nem rá szavaztak.
