A zseni nehezen megragadható fogalom, általában a különlegesen kiemelkedő tehetséget értik alatta. Csakhogy már a tehetség is nagyon nehezen definiálható dolog. A legszellemesebb meghatározás, amit eddig láttam: "tehetséges az, aki többet tud, mint amennyit tanult". A tehetségekkel végzett pszichológiai kutatások talán szakszerűbben, de lényegében ugyanezt a megfogalmazást járják körül - tehetséges ember szerencsére viszonylag sok van, így ez már vizsgálható statisztikai eszközökkel.
A tehetség egyszerű mennyiségi kérdésként is kezelhető: minél többel tud valaki többet, mint amennyit tanult, annál nagyobb tehetség. Csakhogy a pszichológiai kutatások eredményei nemigen függtek attól, hogy a kutatók milyen magasan húzták meg a tehetség határát: akár osztályelsőket vizsgáltak, akár diákolimpikonokat, lényegében ugyanazokat az eredményeket kapták a tehetségekre jellemző pszichológiai mintázatokra. Ugyanakkor a különböző mértékben tehetséges emberek között óriási teljesítménybeli különbség van.
Nekem például viszonylag jól ment az iskolában a matek, és bekerültem abba az élvonalba, akikkel külön is foglalkoztak kiváló tanárok, például diákolimpiai előkészítőn. Itt viszont hamar ráéreztem ugyanarra, mint amire a sakkban már jó néhány évvel korábban: van a csapatban egy-két ember, aki sokkal tehetségesebb nálam. Világosan éreztem, sohasem leszek képes úgy látni a sakkot, mint akkori csapattársam, Sax Gyula (aki később nagymester lett), vagy a matematikát úgy, mint Lovász László.
A sakkot viszonylag egyszerűen elintéztem azzal, hogy hamar abbahagytam a versenyzést, de a matematika tanult szakmám lett. Az egyetemen végig komoly szorongást okozott az érzés, hogy hiába csinálok akármit is a matematikában, ha a Lovász egyszer komolyan nekifekszik, egy-két hónap alatt megcsinálja az életművemet. Annyival tehetségesebb. Talán ezért is kanyarodott másfelé az életpályám. De ma már, mint annyi mindent, ezt is másképp látom. Ma már megértem azokat a társaimat, akiknek a versenyeredményei gyengébbek voltak az enyémeknél, de kitartó munkával nívós, nemzetközi szintű matematikus lett belőlük.
Ha Lovász megcsinálja egy-két hónap alatt az életművemet, akkor egy-két hónapot elpazarolt az életéből, mivel ezek a problémák így is, úgy is meg lesznek oldva. Õ foglalkozzon olyan problémákkal, amelyeket a nála kisebb tehetségeknek esélyük sincs megoldani. Egy közgazdász ezt úgy fejezné ki, hogy Lovásznak komparatív hátránya van minden olyan probléma megoldásában, amit más is meg tud oldani.
Lovász László zseni? Nem tudom, de talán nem sértem meg vele, ha azt mondom: úgy érzem, nem. A világ legkiválóbb élő matematikusai közé tartozik, de valószínűleg ő is úgy tekint Neumann János (vagy mondjuk Gauss) néhány gondolatára, mint ahogy én tekintettem az övéire. A zseni határát talán érdemes olyan magasan meghúznunk, hogy csakis azok tartozzanak bele, akikkel ilyesmi nem fordul elő. Ha már van egy külön fogalmunk, a zseni, akkor miért mossuk össze azzal, aki egyszerűen csak kirobbanó tehetség?
A zseni egyedi és megismételhetetlen, más szavakkal: a zseni csoda. A csoda lényege, hogy nem következik semmilyen természeti törvényből, sem az ismertekből, sem az egyelőre ismeretlenekből; egyszerűen kívül esik azok hatályán. Nem lehet valakit zsenivé nevelni vagy tanítani.
Racionális korunkban hajlunk arra, hogy csodák pedig nincsenek, de időről időre mégis előfordulnak, például születik egy-egy Newton, Einstein vagy Neumann. Õk nem egyszerűen kiemelkedő tehetségek, nemcsak sokkal többet tudnak, mint amit valaha is tanultak, hanem olyasmit is tudnak, amit nemhogy tanítani nem lehet, de mások számára még csak sejteni sem.
Az iskolában megtanultuk Kölcsey szavait a Parainesisből: "Ne könnyen végy kezedbe oly művet, mely a zseni lángjegyét homlokán nem hordja, a nagy író művét pedig mély figyelemmel tanuld keresztül." Lám, Kölcsey is egyetlen mondatban összemosta a zsenit a nagy íróval. Nem bíbelődött túl sokat az egzakt definícióval, mégis diákkoromban nagyon megragadott ez a gondolat - és a mondat második fele nem is maradt meg bennem, ezt az összemosást csak most vettem észre, hogy saját kezűleg is leírtam.
Csakhogy ma már ezt is másként látom, tudományos művek esetében mindenképpen, de gyakran irodalmi művek esetében is. Ma már szívesebben veszek kezembe egy jól megírt, az adott tudományterületet színvonalasan és érthetően bemutató művet, mint a zseni eredeti munkáját. Ezt ugyanis legalább értem, sőt igazából ebből értem meg, mit talált ki a zseni.
Manapság már szűkebb szakterületem zsenijeinek a könyveit (mondjuk Neumann Jánoséit) is legfeljebb csak abból a célból veszem kezembe, hogy írjak belőlük egy távolról sem zseniális, de érthető és lehetőleg élvezhető könyvet, ha ezt más még nem tette meg. Miután a zseni kitalálta azt, amit nekem esélyem sem lett volna kitalálni, esélyem lehet arra, hogy elmagyarázzam olvasóimnak vagy hallgatóimnak, mi benne az alapvetően új, a zseniális.
Ami ma zseniális új eszme, az holnapra a legalapvetőbb tudásanyag részévé válik, és ehhez ugyanúgy kellenek a korántsem zseniális tanáremberek, mint a sohasem látott, a korábbi gondolatokból egyáltalán nem következő, mégis helytálló eszméket megalkotó zsenik. A zseni olyan új utakat tör, amelyeken azután a kiemelkedően tehetségesek, majd nyomukban a közepesen tehetségesek is tudnak járni. A zseniben az a legcsodálatosabb, hogy érthető. A zseni ugyan többé-kevésbé megelőzi a korát, éppen ezért zseni, de a véglegesen "meg nem értett zseni": mítosz. Ez többnyire csupán a zavarosság fedőneve.
