"Kedves Tanár Úr! Azért írok, mert a barátommal összeszólalkoztunk egy nyelvhelyességi/használati kérdésen. Szerinte a lemegyek boltba szerkezet nem helyes az a névelő használata nélkül, azért, mert azt sem mondjuk, hogy lemegyek közértbe. Szerintem viszont teljesen elfogadható, ugyanúgy helyes, mint például a megyünk uszodába szószerkezet. Válaszát előre is köszönöm, üdvözlettel" - írja volt tanítványom, S. Eszter. Lám, társadalmunk mégiscsak jó irányban fejlődik, ha fiatal párok nyelvhelyességi kérdéseken izgatják föl magukat. (Remélem, az "összeszólalkozást" csak túlzásként használta a levélíró, mert az számomra igazi veszekedést jelentene. Bár az is lehet, hogy Eszter csípőre tett kézzel visította, hogy "tartsd meg magadnak a névelőidet!", a barátja erre azt üvöltötte, hogy "ebben a házban akkor is a névelő az úr!".)
Két tényezőt kell vizsgálnunk. Az egyik a névelő: boltba vagy a boltba? Ezt szakszerűen a főnév határozottságának nevezzük, tehát határozott-e a főnév? A másik, hogy van-e igekötő: megyek vagy lemegyek? Ez voltaképpen a cselekvés "befejezettségét" jelöli, tehát befejezett-e az ige? A "befejezett" név ne tévesszen meg senkit: a befejezettség a nyelvben nem azt jelenti, hogy a dolog már befejeződött (hiszen arra a múlt idő szolgál), hanem inkább a dolog szemléletének egy módja: lehet például jövő időben is beszélni befejezett cselekvésről, ha azt mint lezárt, kerek egészet nézem. Például Holnap matekot fogok tanulni (befejezetlen), viszont Holnap meg fogom tanulni a matekot (befejezett). A magyarban - mint sok más nyelvben - a befejezettséget többnyire az igekötő jelzi: tanulom - megtanulom.
A két tényezőből logikusan négy eset állítható elő: nem-nem, nem-igen, igen-nem, igen-igen:
(1) megyek boltba - (az ige nem befejezett, a főnév nem határozott)
(2) megyek a boltba - (az ige nem befejezett, a főnév határozott)
(3) lemegyek boltba - (az ige befejezett, a főnév nem határozott)
(4) lemegyek a boltba - (az ige befejezett, a főnév határozott).
Figyeljük meg, hogy a legtermészetesebb a két szélső eset: az (1) és a (4), amikor mindkét érték azonos: nem-nem, illetve igen-igen. Vagyis természetesen jár együtt a határozatlan főnév és a befejezetlen ige (megyek boltba, matekot fogok tanulni), és ugyanolyan természetes az ellenkezője: a határozott főnév és a befejezett ige (lemegyek a boltba, meg fogom tanulni a matekot). Ezek az alaptípusok.
A (2)-es típusnak sajátos funkciója van, úgy nevezzük: folyamatos szerkezet, mert a dolgot folyamatában, zajlás közben ábrázolja. Egy olyan cselekvést, amely egyébként befejezettnek tekintődne, most mégis egy pillanatnyi készültségi fokában, mondhatni: "in flagranti" (tetten érve) ragadok meg. Például Megyek a boltba = 'Íme, látod, éppen most megyek a boltba'. Ilyen (2)-es példák még: Várjál, hozom a fúrót. Írni kéne a neveket. Töltötték a tartályt. Veszi a kabátját.
A derék (bár talán kissé vaskalapos) boyfriend természetesen a (3)-as típust kifogásolta. Jól érzi ő, hogy ez a legfurcsább kategória: határozatlan főnév, befejezett igével. Az ember ilyenkor analógiákat keres: van-e még ilyen? Mondanak-e ilyet? Mert ha mondanak, akkor a nyelvész (mint megfigyelő tudós) a dolgot "helyesnek" minősíti. (Ez nem mindig ugyanaz a "helyes" minősítés, mint amit a nyelvművelő vagy a stilisztikatanár vagy az imidzsméker használ, mert ő a nyelvi etikettre gondol, az egyes nyelvi alakok társadalmi megítélésére - ami viszont a nyelvész szemében mellékes). Szóval: létezik-e a (3)-as típus, mond-e magyar beszélő ilyet? A válasz: igen. Ezt próbálta bizonygatni Eszter is, amikor - a botrányos jelenet során, amit a szomszédok a lakásajtóhoz settenkedve hallgattak - azzal torkolta le a fiút, hogy hiszen olyan is van, hogy megyünk uszodába.
Aha, csakhogy itt valami turpisság van! Női praktika! Eszter ugyanis az (1)-es típussal akart visszavágni, bizonyítandó, hogy a (3)-as elfogadható. Ez renonsz. A megyünk uszodába szerkesztés (1)-es típus, ami teljesen gyakori és normális, a jelen vitát tehát nem lehet vele eldönteni. Nézzünk még néhány példát az (1)-esre: megyek iskolába; jártak templomba; Gizus jobban van, de utcára még nem megy; Ha mész postára, vidd már le a csekket. Ezekben a főnév azért névelőtlen (= határozatlan), mert voltaképpen nem egy helyet, épületet jelöl, hanem az ott folyó tevékenységet, az intézményt, a szituációt. (Ilyen szempontból az utca is intézmény, ahol járás-kelés folyik!) Ezt az esetet "rendeltetésszerű használatnak" nevezzük. Figyeljük meg, hogy ha nem rendeltetésszerű a használat, akkor kötelező a névelő: "Dicsértessék, plébános úr! Hova szalad?" - "Megyek a templomba, otthagytam a mobilomat" (és nem *megyek templomba). Az orvos minden reggel a kórházba megy (nem *kórházba, hiszen ő nem rendeltetésszerűen használja). Az abroszról a morzsákat az utcára szórom (nem *utcára).
Nos, akkor mit mondhatunk a vitatott (3)-as típusról? Öszvér ez, melyben kombinálódik a befejezett szemlélet (a cselekvésnek mint egésznek a megragadása) és a rendeltetésszerű használat. Bizonyos főnevekkel (= intézményekkel) nagyon is természetes és gyakori: a kérdés az, hogy meddig terjed ki-ki beszédében, életében a rendeltetésszerű kör. Példák a (3)-asra (Eszter, legközelebb ilyenekkel vágjon vissza): Vasárnap végre elmentünk templomba; Ilyen szép időben ki kell menni erdőbe; Leszaladhatnál fodrászhoz; Itthonra jó ez a ruha, de így nem lehet kimenni utcára. Ezekben a helyjelölő főnév névelőtlen (mert intézményes használatú), az ige mégis befejezett (mert az egész odamenetelt egyben nézi). Amiben lehet vita, eltérés a beszélők között, az az, hogy mi intézmény, és mi nem. A közért talán nem az, a bolt igen; ez tájanként is változik, Pesten inkább a közért az intézmény, vidéken a bolt. A legtöbbünknek például az utca intézmény, a tér nem: olyat nem mondanak, hogy *Vegyél sálat, hideg van, így nem lehet kimenni térre.
A (3)-as tehát korlátozottan, de létezik. Családonként kell eldönteni (de lehetőleg békésen!), hogy meddig terjed az intézményesültség köre.
