Azért én ezt nagyon is megértem, valahol.
Én is így voltam ezzel. Csapatot alakítottam, benne voltak természetesen a testvéreim és a szüleim, aztán több felnőttet is belevettem. Örültek neki. Volt zászló, napló, és én voltam a parancsnok. De azért mindig úgy gondoltam, hogy ez nem is olyan csapat, mint a többi, mert itt a parancsnok (én) kifejezetten jóindulatú a csapat tagjaival, a tagok pedig valamennyien ismerik és szeretik egymást. Ha ismertem volna ezt a szót, bizonyára közösségnek neveztem volna. Számon tartjuk egymást, sokat beszélgetünk, el lehet mondani, hogy mi történt a héten, milyen kocsikat látott az ember. Odafigyelünk egymásra, például ha kirándulás közben valaki lemarad, esetleg éppen a parancsnok, mert meleg van, megcsípte a combját a csalán, és szorítja az új tornacipő, akkor a csapat tagjai megállnak és megvárják, sőt vissza is megy érte valaki. De ha nem a parancsnok marad le, akkor is. Nem kell megszidni. És meg kell védeni egymást.
Olyan is volt, hogy a parancsnok megbeszélést tartott a helyettesével (aki a parancsnok öccse volt), e célból lementek a kertbe, bebújtak egy bokor mögé, és a megbeszélés abból állt, hogy a parancsnok elmondta a Tervet. A helyettes nem mindig értette. Volt ellenség is, talán éppen a fasiszták, azok elől jól el kellett dugni a naplót.
Gyűlésen ki lehetett osztani az elvégzendő harci dolgokat, és ez olyan jó volt. A felnőttek általában csak úgy mentek előre, legfeljebb arra lehetett felszólítani őket, hogy halkan. A hadi ösvény biztosítását, az indulózást és a ráijesztést azért mégiscsak inkább a parancsnokság csinálta. Bizony, nehéz volt csapatgyűléseket tartani, mert a felnőttek mindig egymás között beszéltek, és nem figyeltek oda eléggé. De azért általában így is tudták, hogy mit a dolguk. A felfedező utakon (ahol többnyire maga a parancsnok vállalta a kém szerepét, előrerohant, és elrejtőzött a szikla mögött) olykor megálltunk, és megbeszéltük, kinek mi a feladata. Azt mondták, jó. Mindenki tudta, mi a dolga. Ezt a főparancsnokság meg is hálálta, amikor hazaértünk, tartottunk nekik színházat.
Vereséget soha nem szenvedtünk. Hiszen voltak titkos tervek.
A kertben ágakból nagyon szép sátrat készítettünk, volt benne spárga, csillogó, fényes rézdrótból készült tekercs, kölnisüveg titkos folyadékkal, sőt még gyufa is. Egy baba karját tűztük rá a kiálló faágra, mert vezérkari sátor volt. Itt készítettük a terveket, de a nagyobb testvéreim már nem jól fértek bele, ezért csak a helyettesemmel dolgoztunk. El kellett dönteni, hogy kit veszünk be a csapatba, és bizony volt, hogy valakit ki is zártunk. A Rózsi nagymamánk például soha nem jött velünk kirándulni, még ha csapatháború vagy felfedezés volt is, nem lehetett csapattag. A nagypapánk viszont teniszezett, és voltak nagyon hosszú kiluggatott papírszalagjai, ő maradhatott. Szóval ismerős nekem a vezérkari sátor is, ahol lázas munka, tervezgetés, titokzatos naplók megírása folyik.
Nehéz is nekem felidézni ezeket az időket. Mert szépek voltak; és mert régen voltak. De talán érthető, hogy azért én ezt nagyon is megértem, valahol. Nincsen az én szívem sem kőből, megmozdulnak azok a régi emlékek a tudatom mélyén, kicsit pityergek.
