„Hát kérem szépen, először is: ez még nem végleges bizonyítvány – ez csak afféle lenyomat, amit ideiglenesen kiosztottak nekem (…) ez csak olyan okirat, aminek az adatai nem jelentenek semmit.” „…négyszer feleltem történelemből, egyszer aláhúzott kétharmadra, egyszer egyesre, kétszer háromnegyedkettesre, tessék ezt összeadni, számtani középarányost venni, kijön a háromnegyed egyes, aláhúzva.” Ehhez hasonló (Karinthy-)szövegekkel magyarázza a kormány az ország fizetőképességét értékelő „bizonyítványt”, amelyet a mérvadó nemzetközi hitelminősítők állítanak ki időről időre.
Szükség is van a magyarázkodásra, hiszen a minősítések szokásos őszi felülvizsgálata baljóslatúan indult. A Standard & Poor’s, amelynél két kategóriával vagyunk a befektetésre ajánlott szint alatt (igaz, március óta már legalább nem negatív, hanem stabil kilátással), szeptemberben nem javított a bizonyítványunkon. E skandalumra a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) dacos nyilatkozattal reagált: „A Magyarországot választó kötvénybefektetők kiállnak az ország mellett, és saját ítéletükre támaszkodnak.” Cséfalvay Zoltán államtitkár pedig kifejtette, hogy csak azért késik a felminősítés, mert még nem dőlt el a devizahitelek sorsa.
November elején a Moody’s megerősítette Magyarország hosszú lejáratú adósságainak befektetésre nem ajánlott (bóvli) besorolását. Ez azt fejezi ki, hogy az ország olyan mértékben kiszolgáltatott a kedvezőtlen gazdasági, pénzügyi vagy üzleti feltételeknek, ami a körülmények romlása esetén fizetőképtelenséghez vezethet. Öröm az ürömben, hogy az addigi negatív kilátást stabilra javította – ám ettől a karó karó maradt: olyan, mintha az egyes alá osztályzatunkat egyesre javították volna. Az NGM azonban már ebben is a kormány sikerének igazolását látja. Abbéli meggyőződését is kifejezte, hogy a gazdasági mutatók trendszerű javulását a hitelminősítők is értékelni fogják, miután a piaci szereplők döntéseikkel ezt folyamatosan visszaigazolják. (És akkor mit „igazol vissza” a forint folyamatos gyengülése, vagy a működő tőke kiáramlása?)
A harmadik nagy nemzetközi minősítő, a Fitch Ratings november végi felülvizsgálata viszont mégsem „igazolta vissza” a kormány reményét: a bóvli besoroláshoz adott stabil kilátást nem javította pozitívra, amivel azt üzeni, hogy egyhamar nem tartják időszerűnek a befektetésre ajánlott osztályzatot. Bár értékelésükben pozitívumként veszik számba a fizetési mérleg többletét, a költségvetés alacsony hiányát, az uniós források és a támogató monetáris politika hatására beindult növekedést, valamint a munkanélküliség csökkenését, a devizahiteles-probléma kezelését nem tekintik egyértelmű sikertörténetnek, mivel úgy erősíti meg a lakosság helyzetét, hogy közben tovább gyengíti a már törékeny bankszektort. Kockázatként említik a kormány újraválasztásával fennmaradt unortodox gazdaságpolitikát is, amely a külföldi vállalkozások kárára kedvezményezi a politikai bázist, és a befektetéseket elriasztó, kiszámíthatatlan üzleti környezetet teremt.
A „hanyatló Nyugat” ütéseitől megedzett kormányunknak azonban már ennyi is elég az örömhöz. „A Fitch hitelminősítő intézet elismerte az elmúlt évek pozitív folyamatait azzal, hogy stabil kilátással erősítette meg Magyarország eddigi adósbesorolását” – fogalmaz az NGM, holott már két éve annak, hogy a Fitch negatívról stabilra változtatta a kilátást, azóta jottányit sem javított az értékelésén. Az MNB sem késlekedett bizonyítványmagyarázatával: Mindhárom kiemelt hitelminősítőnél stabil Magyarország adósságbesorolásának kilátása című elemzése szerint a Moody’s kilátásjavító lépése „fordulópontot jelent a magyar hitelminősítések elmúlt éves történetében”. A jegybanki elemzők elismerik, hogy az állományi mutatóink továbbra is kedvezőtlenek, azonban leszögezik: „a legtöbb flow jellegű indikátor alapján Magyarország már most is a befektetésre ajánlott országok csoportjába tartozik”, aminek fényében „van rá esély, hogy a közeljövőben újabb pozitív irányú lépésről döntenek a hitelminősítő intézetek”.
Az örvendezés okát talán megvilágítja, ha felidézzük, hogy a „bóvli” kategóriába nem az „elmúltnyolcévben” csúszott le az ország, és még csak nem is a 2008-as hitelválság idején, hanem az Orbán-kormány regnálásának második évében, 2011–2012 emlékezetes fordulóján. Akkor, a csapongóan eklektikus gazdaságpolitika hatására úgy megroggyant a befektetők bizalma (és ennek nyomán a forint), hogy a korábban már kipaterolt IMF-et is szégyenszemre vissza kellett hívni. Az azóta eltelt három év során a befektetésre ajánlott sáv legalsó kategóriájába sem sikerült visszakapaszkodni, attól is még legalább két lépés választ el minket.
A kormány és az MNB abban bízik, hogy amit ők már ma fordulópontnak látnak, az előbb-utóbb azzá is válik. Minden erejükkel azon vannak, hogy a piaci elemzők által „fundamentumoknak” tekintett makrogazdasági mutatószámok javuljanak – vagy legalábbis javulónak látsszanak. Jól kitanulták a kozmetikázás csínját-bínját: ha átlátszóak is a trükkjeik, megvannak rá a módszereik, hogy az állam eladósodottságát a mérési napon kisebbnek mutassák a valóságosnál, a gazdasági növekedést monetáris lazítással (növekedési hitelprogram) pörgessék fel időlegesen, drága és sehová nem vezető közmunkával nyomják le a munkanélküliségi rátát, központi ármegállapítással (rezsicsökkentés) szorítsák le ideiglenesen az inflációt – és a sor folytatható.
Ám arra kevéssé apellálhatnak, amire reményeiket alapozzák, hogy a hitelminősítők belátják végre: az ország befektetői megítélése már ma is sokkal jobb, mint amit az ő értékeléseik jeleznek. A pénzüket rövid távra befektetők ugyanis másként gondolkodnak, mint a hosszú lejáratú adósságok kockázatát értékelő hitelminősítők. Ahhoz, hogy pár hétre, hónapra magyar állampapírba fektessem a pénzem, elég abban bíznom, hogy erre a kis időre még nagy valószínűséggel fizetőképes marad a kormány, és közben jobb kamatot fizet, mint a megbízhatóbb államok. Ha viszont több évre kívánom biztonságban látni a befektetésemet, akkor hosszabb távra kell megítélnem az adós fizetőképességét: nem elég az ideig-óráig széppé varázsolt mutatókat nézni, hanem a folyamatok fenntarthatóságát is vizsgálni kell.
Éppen ezt teszik a hitelminősítők. Néha alaposan melléfognak – a 2008-as válság óta ezt joggal felhánytorgatják nekik. Magyarország esetében azonban nem ildomos „melléfogásra” hivatkozva lesöpörni azt a tényt, hogy az illékony eredményeket felmutató, ám rombolásával maradandó károkat okozó orbáni politika nem csupán az itt lakók életét, de a befektetőket is veszélyezteti.
Bizakodni persze mindig lehet. A kormánynak is – meg talán nekünk is.
