Amikor november 19-én Szergej Lavrov orosz és Szijjártó Péter magyar külügyminiszter megtárgyalta a két ország együttműködésének perspektíváit, a Kremlben már tudták: ennek az együttműködésnek az egyik legfontosabb eleme, a Déli Áramlat megépítése lekerül a napirendről. Ám erről elfelejtettek szólni a magyaroknak. Az orosz titkolózás mögött sejthetően nem taktikai óvatosság húzódott meg, hanem az állandó bizalmi hiány, mely a nyilatkozatok dacára a tettekben mindig is utolérhető volt. A magyar kormányzat képességeit jól illusztrálja, hogy kész volt elhitetni magával: ha a NATO ügyében buzgó nyugatosnak mutatkozik, minden egyébben pedig az oroszok kegyeit keresi, ez elég lesz ahhoz, hogy elaltassa a Nyugat éberségét, s egyben kielégítse Moszkva Nyugat-ellenes elvárásait. Ám gyorsan megmutatkozott: itt már nem bíznak benne, amott pedig sohasem bíztak, és már ezután sem fognak.
A Kreml egy ideje tisztában volt a Déli Áramlat kivitelezhetetlenségével, azzal, hogy nem áll rendelkezésére az építkezés finanszírozásához szükséges összeg. Sőt azzal is, hogy beláthatatlanná váltak a beruházás hosszú távú megtérülésének perspektívái. Menteni próbálta a menthetetlent, s egy kisebb volumenű, de legalább biztos gáztranzakciós projektet összehozni Törökországgal. Ám ezt december 1., a Recep Tayyip Erdoğan elnökkel tető alá hozott megállapodás előtt okkal igyekezett eltitkolni. Olyanok előtt mindenképp, akiknek a megbízhatóságában kételkedett.
Az orosz gazdaság teljesítőképességéből ma már nem futja efféle nagyberuházásokra. Ebből pedig az következik, hogy Budapest tarthat attól: Moszkva akár a Paks 2-re kilátásba helyezett hitelkeretet sem tudja garantálni. Amint Sz. Bíró Zoltán számos elemzéséből tudjuk: Moszkva jövőre 0,8 százalékos recesszióval kénytelen szembenézni, a külső tartozásai meghaladják a jegybanki tartalékokat, s a rubel egy év alatt elvesztette értéke egyharmadát. Hol van már az az idő, amikor Moszkva a szénhidrogén-jövedelmekből több mint 600 milliárdos tartalékkal rendelkezett! Megfizethető nyugati hitelekre nem számíthat, sőt, kalandorság lenne a mai olajárak mellett efféléket felvennie. (2008-ban a gázárakat is meghatározó olaj hordónkénti ára még 147 dollár volt, most júniusban 122, ma 70 alá süllyedt, s az előrejelzések szerint rövidesen 50 dollár alá esik.)
Sokan úgy vélik, Moszkva korábban sem bízott a Déli Áramlat megvalósíthatóságában. Amióta kiderült, hogy az Európai Unió nem terjeszti ki erre a projektre is ama mentességeket, amelyek megvalósíthatóvá tették a német–orosz Északi Áramlatot, a beruházás forszírozása csak arra volt jó, hogy végképp ellehetetlenítsék a Nabucco-projektet. Ma, amikor az orosz gázforrások alternatívájának szánt Nabucco-vezeték terve végképp a múlté, a Déli Áramlatot sincs már sok értelme életben tartani, különösen, hogy annak építése számos uniós irányelvvel ellentétes.
Ám ennek az elméletnek ellentmond, hogy az oroszok óriási pénzeket ruháztak be a szibériai gázmezőket a Szocsi melletti hídfővel összekötő hálózatba. Ráadásul nemcsak megkötötték a németekkel a szükséges, a Fekete-tenger mélyén átvezetni tervezett csőrendszerre a szerződéseket, de a németek a csöveket azóta már le is szállították. Az sem reális alternatíva, hogy egy Szocsi mellett gyorsan megépülő, folyékonygáz-töltőállomással váltsák ki a Déli Áramlatot: a gazdaságos szállításhoz akkora tankhajók szükségesek, amelyek nem tudnak átkelni a Boszporuszon. Az oroszok komoly csapdahelyzetbe kerültek, amiből veszteségcsökkentő kiutat egyedül az alternatív törökországi útvonal és egy potenciális görögországi végállomás kínálhat majd.
E lehetőségek egy része megvalósíthatónak tűnik, elvégre a török iparnak is jelentős mennyiségű földgázra van szüksége, az iraki térség biztonsági problémái pedig még jó ideig kockázatossá teszik a kurd forrásokra hagyatkozást. Másrészt – tekintettel az Oroszországgal szembeni uniós embargóra – Moszkvának egyre nagyobb gondjai lehetnek a jövőben a megfelelő minőségű és kapacitású csőrendszer beszerzésével. Ennek egyedüli szállítója ugyanis eddig Németország volt; az orosz acélipar ilyenek gyártására egyelőre nem képes, és bár Kínában jelentős nagyipari beruházások történtek, Peking importforrásai a nyersanyag tekintetében limitáltak. És akkor még nem beszéltünk a szövetségesi rendszerből fakadó biztonsági szempontokról. A 2012 nyara óta tartó hidegháborús környezet nemcsak Magyarországra van drámai hatással, de Ankara sem térhet ki. Az orosz–török gazdasági – és főként: energetikai – kapcsolatok tekintetében a két országnak ugyan nem kell az uniós elvárásokhoz igazodniuk, de mint NATO-tag, Ankara mégsem hagyhatja figyelmen kívül, hogy katonapolitikailag milyen érdekeket követhet, s milyeneket nem.
Arra nem számíthatunk, hogy az ukrán konfliktus máról holnapra megoldódik. Moszkva egyértelmű célja a válság, így a hidegháborús feszültség fenntartása. Vlagyimir Putyin politikai elszántságát mutatja, hogy az orosz társadalom felkészítése a megszorításokra, a hiánygazdaság újólagos megjelenésére már megkezdődött, miként az erőforrások átcsoportosítása is a védelmi fejlesztésekre. (A jövő évi büdzsé fejezeteinek egyharmada titkos célokat foglal magában, tartalmukról a duma képviselőinek sincs tudomásuk.) A NATO szempontjából tehát nem mindegy, miként alakul az orosz–török viszony. Meglehet, Erdoğan antiszekuláris, iszlamista forradalma inkább beleillik a moszkvai kalkulációkba, mint a Nyugatéba. A Déli Áramlat immáron a múlt, belőle csak orosz biztonsági fenyegetés maradt, melyet Washington és Brüsszel láthatóan stratégiainak tekint. Nem jó hír ez azoknak, akik eddig a nagyhatalmak közötti senki földjén próbálták érvényre juttatni nem épp demokratikus hatalmi törekvéseiket. Vagyis: Erdoğannak és Orbánnak.
