Nagyon hideg volt a játékok idején, és nemcsak a mínusz 18 fokos hőmérséklettel gyűlt meg a versenyzők baja, de ehhez még helyenként erős szél is társult. „A norvégeknek ez az idő, meg a jeges hó természetesen konveniált, az ilyesmihez ők már otthon hozzá vannak szokva, nem is szólva technikájuk tökéletességéről és tréningjük alaposságáról” – írta Chamonix-ból küldött beszámolójában a Sporthírlap tudósítója.
A legnehezebb versenyre, az 50 kilométeres sífutásra a Mont Blanc „hófödte oldalán” 1924. január 30-án került sor, s a téli olimpiák történetében először magyar versenyző, Németh Ferenc is rajthoz állt. Nagyon nehezen indult. Először is a 34 versenyző hiába érkezett meg már fél nyolcra a rajthoz, a versenybírók csak egy órával később kezdtek el szállingózni. Másodsorban problémát okozott a megfelelő ruházat megválasztása. Németh úgy döntött, hogy a csikorgó fagy ellenére flanelingben indul, „abban a hiszemben, hogy később enged a hideg”, s majd úgyis kimelegszik. 1800 méteres magasságban – ahová a pálya elején fel kellett kapaszkodni – azonban metsző szél fogadta, s hiába haladt az élmezőnyben, mindkét karja teljesen elzsibbadt. „Amikor áthaladt a csúcson, betért a csúcs alatt levő menedékkunyhóba, ahol a francia katonák háromnegyed óráig masszírozták, csak így tudott továbbindulni.” Mindezen nehézségek azonban eltörpültek az étkezés problémái mellett. A rendezők 8–10 kilométerenként állítottak fel standokat, ahol banánnal, datolyával, naranccsal kínálták a versenyzőket. A magyarok azonban csak a 25. kilométernél várták Némethet, akin addigra annyira úrrá lett az éhség, hogy a többiek által eldobált banándarabokat és narancshéjakat is megette.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
