A mezőny dicsérete
Minden versenyben vannak győztesek és vesztesek. Amióta versenytársadalomban élünk, ez az egyszerű tény sok ember számára vált nyomasztó élménnyé. Bármelyik nap egyszerre csak a vesztesek, a lecsúszottak között találhatjuk magunkat. Hajtani kell napról napra, erőnket megfeszítve, sőt túlfeszítve, nehogy a vesztesek közé kerüljünk. Közben észre sem vesszük, hogy nem marad időnk és erőnk élni.
Ez a nyomasztó élmény nem a társadalmi rendszerből fakad, hanem egy logikai hibából. Mint oly sokszor, az ilyesfajta logikai hibák kibökéséhez a gyermeki szem segíthet. - Apu, miért fut ott az a sok ember? - Tudod, fiam, az első kap egy szép díszes kupát. - És a többi miért fut?
Ez a vicc azért csattan, mert nyilvánvaló a válasz: mindenki azért fut, mert abban reménykedik, hogy győzhet. Pedig ez tévedés. Szinte minden versenyen legfeljebb 5-10 versenyző reménykedhet komolyan abban, hogy első lehet. A többi versenyző valójában nem azért fut, hogy nyerjen. Hanem azért, mert verseny van. Verseny van a futók számára, és mivel én futó vagyok, ott a helyem. Futok a legjobb tudásom szerint, mintha akár győzhetnék is, de valahol mélyen nem veszem igazán komolyan ezt az álmot, bele is rokkannék.
Minden versenyen valakinek utolsónak is kell lennie - de még a legutolsó is elmondhatja magáról, hogy ott volt a pályán. Továbbra is futónak tekintheti magát. A verseny igazi vesztesei azok, akik ki sem jutottak a pályára.
Most pedig lássuk a logikai hibát. Abból, hogy vannak győztesek és vesztesek, nem következik, hogy csakis győztesek és vesztesek vannak. Vannak olyanok is, akik egyszerűen csak hozták a formájukat, és ott végeztek, ahol az tőlük elvárható volt. Nem győztesek, nem kerülnek a lapok címoldalaira, de nem is vesztesek.
A versenyhez mezőny kell, különben unatkozik a közönség. Aki egyáltalán belefér a mezőnybe, az elmondhatja magáról, hogy ő egy profi futó, akkor is, ha esélye sincs arra, hogy ő legyen a győztes.
Ha egyszer egy versenyhez mezőny kell, akkor a közönség, mely versenyt akar látni, el kell hogy tartsa a teljes mezőnyt. Persze nem egyforma szinten. Az elsőt sokkal jobban díjazza, mint a másodikat, azt mint a harmadikat, de még a legutolsót is díjazza annyira, hogy legközelebb is ott legyen a pályán, és legközelebb is legyen mezőny a versenyhez.
Sokszor nem is olyan egyszerű megmondani, ki nyertes és ki vesztes. Lehet, hogy a második helyezett egyáltalán nem érzi magát vesztesnek. Például úgy számol el magának az eredménnyel, hogy "jobbtól kikapni nem szégyen". És valóban: ha a második helyezett a papírforma szerint csak az ötödik helyre volt esélyes, akkor joggal érzi magát nyertesnek. Anyagilag tekintve is: több pénzzel távozik, mint amennyit reálisan remélhetett. És ez akár a századik helyezettre is érvényes lehet.
Az az ötödik helyezett pedig, akit a papírforma a második helyre taksált, majd a legközelebbi versenyen bizonyíthat, vagy előbb-utóbb számot vet azzal, hogy ezentúl már csak az ötödik hely körülre jó, és így versenyez tovább. Akkor is futó marad, méghozzá nagyon is jó futó. Eszébe sem jut, hogy valamelyik másik sporttal próbálkozzon, ahol jó, ha századik lesz.
De az is lehet, hogy mégis eszébe jut. A közgazdaságtanban a komparatív előnyök elvének nevezik azt, ami miatt mégis eszébe juthat. Ezt a matematikai jelenséget most csak egy hétköznapi példával szemléltetem, amiből a lényeg megérthető.
Képzeljük el, hogy egy ügyvéd hobbija a gépírás. Ezt a hobbiját olyan szintre fejlesztette, hogy megnyeri a gépírók világbajnokságát. Kérdés, hogy ez az ügyvéd maga gépelje-e a beadványait. Első ránézésre a válasz az lenne, hogy persze, hiszen pillanatok alatt leveri. De ha elég jó ügyvéd (mondjuk a századik legjobb), akkor nem csodálkozunk azon sem, ha a főnöke, amikor látja, hogy gépel, szigorúan rászól, hogy ezt csinálja otthon, hobbiból, de ne itt, kiemelt ügyvédi fizetésért.
Ugyanakkor azon sem lepődünk meg, hogy ez az ügyvéd a megélhetésének versenypályájaként az ügyvédkedést választotta, és nem a gépírást. Abban van a komparatív előnye akkor is, ha abban csak századik, míg a gépírásban első. Így ítéli meg a piac, vagy sportpéldánkkal: a közönség igénye.
Ez az ember ügyvédként sokkal kevésbé fogja a bőrén érezni a versenyt, mint gépíróként. Ha mondjuk három olyan ügyvéd elébe kerül, akinél a korábbi papírforma szerint jobb volt, legfeljebb ezentúl százharmadik lesz. Sok különbséget ez nem fog okozni az életében.
Ez nem jelenti azt, hogy emberünk ügyvédként akár csak kicsit is lazíthat. Ha néhányszor nem hozza azt az ügyvédi teljesítményt, ami a századik legjobb ügyvédtől elvárható, hamarosan már csak az ezredik ügyvédként fogják díjazni, és a főnöke sem fogja bánni, ha maga gépeli a beadványait boszorkányos sebességgel. Ha pedig még tovább süllyed az ügyvédkedésben, akkor gépelheti a mások beadványait, kiemelt gépírói fizetésért. Akkor már abban lesz a komparatív előnye.
Ügyvédünk igyekezni fog, hogy megmaradjon nagyjából a századik legjobb ügyvédnek. Ezt a teljesítményt azonban úgy is tudja hozni, ha egyszerűen csak hajt, de nem hajtja magát agyon. Miért is hajtaná magát agyon, amikor úgyis legfeljebb csak az ötvenedik helyre tudná felküzdeni magát. Az élmezőny sokkal tehetségesebb nála az ügyvédkedésben. Viszont: azt a teljesítményt, amit az ő ügyvédi tehetsége megenged, és ami a századik körüli helyhez elég, napról napra hoznia kell - és ha ezt hozza, továbbra is megkapja a jól megérdemelt fizetését. Emellett még marad ereje és ideje a kedvenc hobbijára is.
Miért vagyunk akár az önsorsrontásig fogékonyak a korábban említett logikai hibára? Azért, mert félreértjük a versenytársadalom lényegét. A versenytársadalomban a verseny csak az élet kereteit adja. A lényeg nem maga a verseny, hanem a versenyben megmérődő teljesítmény. Világbajnoki teljesítményre csak kevesen képesek, de relatíve színvonalas produkcióra sokan. A tőlünk telhető teljesítményt mindig hozni kell. És ha megtaláljuk azt a területet, ahol a mi személyes komparatív előnyünk van, akkor ez elég is.
