A múlt heti Narancs idézte - a nyilvánosság figyelmét a globális felmelegedés problémájára először felhívó - James Hansen professzor véleményét, aki a búcsúcédulák árusításához hasonlította a kvótakereskedelmet. Hanson alapvetően etikai kérdésnek látja a globális felmelegedés elleni küzdelmet. A szén-dioxid-kibocsátás problémája szerinte olyan, mint a rabszolgaság: a rabszolgaságot nem lehet 40 százalékkal csökkenteni. Magyarul a széntüzelésű erőműveket például le kell állítani, vagy legalábbis globális szén-dioxid-adót kellene kivetni rájuk.
Ha viszont azt gondoljuk, hogy a globális felmelegedés elleni harc az emberiségnek csak az egyik célja, akkor - az amúgy a GDP-hez szükséges - szén-dioxid-kibocsátást nem nullára, hanem olyan "kompromisszumos" mértékre érdemes csökkenteni, ahol a magasabb jövedelemből származó előnyök kiegyensúlyozzák a globális felmelegedés veszélyeiből származó kárt. Ha így gondolkodunk, akkor van értelme a szén-dioxid-kibocsátás 10 vagy 50 százalékos csökkentéséről beszélni, és fontos megérteni, hogy ezt milyen módszerrel célszerű megtenni.
Tegyük fel, hogy a tárgyalások során egy ország bevállalt valamekkora (mondjuk 10 százalékos) kibocsátáscsökkentést. Ilyenkor négy eszköz áll a rendelkezésére: a szabályozás (minden vállalatnak 10 százalékkal csökkentenie kell a kibocsátását), a környezetkímélő technológiák állami támogatása, a szén-dioxid-adó (például 10 cent/ tonna) és a kvótakereskedelem.
Az első három lehetőség világos - de mit jelent a kvótakereskedelem? Tegyük fel, hogy eddig országunk 100 egység szén-dioxidot bocsátott ki, de ezután csak 90-et eregethet a levegőbe. Az állam tehát 90 egységre szóló szennyezési jogot oszt ki mondjuk arányosan a szennyezőknek. Ezután a vállalatok választhatnak, hogy csökkentik a szennyezésüket, vagy a piacon vesznek jogokat olyanoktól, akik 10 százaléknál jobban csökkentik a kibocsátásukat. Ez nem irreális lehetőség: az európai szennyezési jogok 2005-ben beindult piacán például 2005-ben 25-30 dollár körül alakult egy tonna szén-dioxid kibocsátásának az ára, ami már érezhető mértékű ár.
A kvótakereskedelemben tehát az olyan vállalatok, melyek viszonylag olcsón tudják csökkenteni szén-dioxid-kibocsátásukat, eladják jogaikat az olyan termelőknek, akik ezt csak drágábban képesek megtenni. A szennyezési jogok egyensúlyi ára úgy alakul, hogy a vállalatok összesen 90 egységet bocsássanak ki, viszont ezt önkéntes cserék segítségével átcsoportosíthatják maguk között. Mivel erre az átcsoportosításra a szabályozás esetében nincs lehetőség, a kvótakereskedelem egyértelműen jobb, mint a szabályozás.
A megújuló erőforrások állami támogatása természetesen sok esetben hasznos lehet. A kísérletezés támogatása a még fejlesztési fázisban lévő technológiákkal például hasznos, hiszen az egész társadalomnak jó, ha kiderül, hogy melyik technológia alkalmazható nagy tételben. Rendkívül költséges viszont az állami támogatást a már jól ismert technológiák nagy léptékű megvalósítására fordítani. Ha a technológia már nem kísérleti fázisban van, akkor a szén-dioxidra kivetett adó vagy a kvóta ára eléggé versenyképtelenné teszi a szénerőműveket ahhoz, hogy a megújuló energiát alkalmazó beruházások állami segítség nélkül is megtérüljenek. A jól ismert technológiák nagymértékű támogatása helyett az adófizetők pénzét célszerűbben is el lehet költeni: például újabb technológiák kifejlesztésére vagy a klímaváltozás veszteseinek segítésére.
Az állami támogatás persze nem azért olyan elterjedt, mert kiváló közgazdasági tulajdonságai vannak, hanem mert hatalmas járadékot vághatnak zsebre a támogatásban részesülő vállalkozások. Spanyolország például olyan napenergia-támogatást vezetett be, hogy az egész EU-s napelemgyártó ipar alig bírja kapacitással a hatalmas profitot termelő erőművek építését. Hazánkban a megújuló energia támogatását úgy állapították meg, hogy több mint kétszer annyian jelentkeztek be szélerőmű-építésre, mint amekkora a keret volt. Ráadásul azóta a távhőt és áramot egyszerre előállító erőművek is elérték, hogy támogatásban részesüljenek, miközben ez a technológia elvileg olcsóbb, mint a két energia külön előállítása. És - hogy senki se maradjon ki - mindez úgynevezett kötelező átvétel keretében történik. Ezért a támogatott erőművek nem is jelennek meg a piacon, ami jelentősen csökkenti a versenyt. Mondanunk sem kell, hogy a verseny csökkenésének legfőbb haszonélvezője a rendkívül szennyező szénerőművet is birtokló, de a politikai elittel szoros kapcsolatokat ápoló MVM. Egyszóval mindenki jól jár, kivéve a fogyasztókat.
De akkor mi a jobb megoldás: az adó vagy a kvótakereskedelem? A két módszer elvileg nagyon hasonló: a kvóta ára gyakorlatilag adóként funkcionál. Van azonban két fontos különbség: az információigény és az állami bevételekre gyakorolt hatás. Az államnak a kvótakereskedelemnél az optimális mennyiséget kell megmondania (például 90 egység), az adónál viszont azt, hogy mekkora adó hatására csökkentik a vállalatok éppen 10 egységgel a kibocsátásukat. Az állami támogatások példája világossá teszi, hogy a helyes támogatás vagy adó megállapítása közel sem egyszerű feladat, különösen, ha ilyen erős lobbik vannak jelen a döntés során. Összességében tehát az információigény a kvóta mellett szól.
A másik lényeges szempont az állami bevételek alakulása. Az adó nyilvánvalóan növeli az állam bevételeit, ami lehetővé teszi például az új technológiai kísérletek támogatását. De mi a helyzet a kvótákkal? Amikor az állam kibocsátja a kvótákat, akkor elárverezheti őket, és az ebből származó bevétel - megfelelő kvótapiac mellett - közel lesz a helyesen megállapított adóból származó bevételhez. Már ha valóban elárverezik a kvótákat, és nincsenek olyan vállalatok vagy egyéb barátok, akik ingyen megkapják. Nos, a tapasztalatok szerint minden országban számos barát és ismerős tolong kvótaosztáskor. Európában szinte mindenhol jelentős mennyiségű kvótát juttattak a bennfentes erőműveknek; az Egyesült Államokban tervezett rendszerben a kvóták harmadát osztanák ki ingyen. Az adó tehát valószínűleg nagyobb bevételhez vezet, és kevésbé kedvez a járadékvadászatnak.
A kvótakereskedelem tehát nem ördögtől való, és - ellentétben a búcsúcédulákkal - valóban hasznos a bűnökkel szemben. Bizonyos szempontból jobb, mint az adó, más szempontból rosszabb. Az országok közötti kvótakereskedelem is több-kevesebb sikerrel járt, de a probléma ott is ugyanaz, mint az országon belüli megvalósításnál: ki mennyi kvótát kapjon? Például igazságos-e, hogy a fejlett országok magasabb kvótát kapjanak? Látni kell azonban azt is, hogy nemzetközi szinten sem csodaszer a Hansen professzor által javasolt egységes szén-dioxid-adó, hiszen ugyanolyan mértékű adó sokkal jobban sújtja a szén-dioxid-intenzíven termelő fejlődő országokat.
Tehát immár csak a tárgyalók bölcsességében bízhatunk.
