Jogok és díjak
Javaslom, hogy mostantól vezessenek be "vagyon- és életvédelmi jogdíjat" a késekre, motoros fűrészekre, harisnyákra és egyéb fegyvernek látszó tárgyakra (az almára is). Ezek a tárgyak ugyanis alkalmasak lehetnek fegyveres támadás vagy bankrablás végrehajtására. Az ilyen termékeket vásárlók egy része talán ebből a célból szerzi be ezeket a termékeket, másoknak csupán az eszükbe jut - amennyiben hoszszabb ideig tanulmányoznak egy harisnyát -, hogy a fejükre húzzák, és elinduljanak a legközelebbi bankfiók felé. Mivel az ilyen bűncselekmények által okozott kár egy része nem térül meg, helyes lenne, ha a potenciális áldozatok rendszeres kárpótlásban részesülnének (mert esetleg kirabolhatják őket). Ezért megalakítom a Potenciális Áldozatok Szövetségét (PÁSZ), amely a vagyon- és életvédelmi jogdíj összegét felosztja tagjai között.
A történet nyilván ismerős. A lemezkiadók a világ legtöbb országában elérték, hogy az eladott írható CD-kre, memóriakártyákra stb. ún. jogdíjat vessen ki az állam, amelyet ők feloszthatnak maguk között. A jogdíj ráadásul elég magas, egy írható audio CD-nél például 56 Ft, vagyis a CD árának nem elhanyagolható része. Ezeknek a jogdíjaknak a rendszerét most tervezik átalakítani, ezért érdemes végiggondolni, hogy mire is megy itt ki a játék.
Mélylélektani szempontból könnyű megérteni a lemezkiadókat. Bizonyára megviselte őket az, hogy forgalmuk visszaesett, mert az új technológiák lehetővé tették a lemezek olcsó másolását. A technikai fejlődés azonban már sok iparágat tett tönkre. Például a jól menő postakocsi-vállalkozások forgalma jelentősen lecsökkent, miután feltalálták a vasutat. A kiegyenesített kaszák iránti kereslet is súlyosan visszaesett egyrészt a szavazócédulák, másrészt a traktorok megjelenésével, ha már az érdekérvényesítésnél tartunk. Az ilyen módon hátrányba került iparágak képviselői gyakran nyúlnak a lobbizás eszközéhez, s megpróbálják elérni, hogy az állam hozzon különféle intézkedéseket, amelyek gazdasági túlélésüket segítik. Néha sikerül ilyen intézkedéseket kicsikarniuk, néha nem. Nyilvánvaló, hogy a lobbizások sikere nagyban függ attól, hogy mennyire jó érveket tudnak felsorakoztatni (meg még attól is, hogy mennyire befolyásos támogatókat találnak). A lemezkiadók szerencsések. Az ő érvük rend-kívül jól cseng a kapitalista világban: a tulajdon szentségére hivatkoznak ugyanis.
Erre az érvre azonban a bevezetőben említett PÁSZ is hivatkozhatna. Csak a PÁSZ-t senki nem venné komolyan.
A CD-k esetében teljesen világos, hogy a vevők nagy része másol rájuk jogvédett tartalmat. Az ezzel kapcsolatos szabályokat gyakorlatilag nem lehet betartatni. Az összes jogsértés felderítése túlságosan költséges. A magas költség indokolhatja, hogy "jogsértési általányt" kelljen fizetni. Ez a megoldás nem teljesen igazságos, de gazdaságos módja a jogszabályok betartatásának. Felmerül azonban a kérdés: jó-e az a szabályozás, ami ilyen nyilvánvalóan nem betartatható? Nem ütközik-e ez például az ártatlanság vélelmével? Hogy is van az, hogy ugyan fizetek érte, mintegy előre lerovom a büntetést, de elvileg még mindig nincs jogom átvenni egy műsoros CD-t? Miért kell ezeket a tulajdonjogokat ilyen megalkuvás árán is védeni?
A tulajdonjog mesterséges konstrukció. Szigorú védelme általában könnyen megindokolható közgazdasági szempontból. Tegyük fel, hogy vásárolhatok egy gépet, amellyel rendkívül hatékonyan lehet fegyvernek látszó tárgyakat gyártani. Ezt a gépet csak akkor fogom megvásárolni, ha nincs túl nagy valószínűsége annak, hogy megjelenik egy szekrény formájú fiatalember, és távozik vele. Ellenkező esetben ejtem az üzle-tet, és a társadalom számára előnyös befektetés nem valósul meg. Hasonló a helyzet a szellemi tulajdonjogokkal is: egy gyógyszergyár nem lesz eléggé ösztönözve arra, hogy kifejlesszen egy új gyógyszert, ha miután kifejlesztette, bárki más is gyárthatja ugyanazt a terméket. Itt azonban megjelenik egy másik szempont is: a társadalom számára előnyös, ha az adott termék piacán verseny alakul ki. Ezt a két hatást egyensúlyozza ki a szabadalmi rendszer: az adott gyógyszert egy ideig csak a kifejlesztője gyárthatja (ami biztosítja a megtérülést), utána viszont bárki, és így a verseny leszorítja az árakat. A gazdasági hatékonyság tehát felülírhatja a "tulajdon abszolút szentségét". Mérlegelni kell a betartatás hasznait és költségeit is.
A jogdíj haszna elvileg az, hogy növeli a lemezkiadók és előadók ösztönzőit, és így több album készül el (különben a társadalmilag ideálisnál kevesebb jelenne meg). A pontos hatás persze függ attól, hogy a beérkező pénzt hogyan osztják el. Jelenleg ezt az határozza meg, hogy ki hány lemezt adott el. Nyilvánvaló azonban, hogy nem azokat érinti a legsúlyosabban az illegális másolás, akik a legtöbb lemezt adták el. Azon előadók, együttesek, lemezcégek számára a legrosszabb ez, akiknek kisebb a közönsége, s e közönség is könnyen jut internethez, tudja kezelni stb. Ez a rendszer a slágerlistákat vezető, "populárisabb" együtteseket támogatja, minél fogva is több ilyen lemez fog készülni. Vagyis - politikai gazdaságtani értelemben - ez egy transzfer a középosztálytól a populárisabb zenéket kedvelők felé. A pénz ilyen elosztása nem igazságos és nem is hatékony. Nehéz viszont értelmes alternatívát találni.
Nézzük meg azonban, hogy mik ennek az intézménynek a költségei! A tulajdonjog ilyen védelme növeli a lemezkiadók piaci erejét. Így túl magas árakat állapíthatnak meg, s ez bizony káros a társadalomnak. A tulajdonjogok görcsös védelme bebetonozza a lemezgyárak pozícióit, és így azok nem lesznek eléggé motiválva arra, hogy újabb, a technika jelen állásának megfelelő üzleti modelleket vezessenek be. Ehelyett arra fordítják erőforrásaikat, hogy fenntartsák járadékaikat - például különféle döntéshozókkal barátkoznak, és ez nem olcsó multaság. Ez a tevékenységük természetesen társadalmi szempontból erőforrás-pazarlást jelent.
A jogdíjak másik költsége a világhálóval kapcsolatos. Magyarországon a szélessávú internet és egyáltalán a számítástechnikai eszközök elterjedtsége igen alacsony. A szélessávú internet elterjedésének egyik alapvető mozgatórugója az illegális zene- és filmletöltés, bármennyire rosszul hangzik is ez. Az adathordozókra kivetett jogdíj drágábbá teszi a zenék letöltését, és így csökkenti a szélessávú internet iránti keresletet. Miközben az állam különféle intézkedésekkel és jelentős összegekkel támogatja a szélessáv elterjedését, a lemezkiadók rendszeresen igen kellemes összegeket vághatnak zsebre.
Miért vannak jogdíjak mégis olyan sok országban? Az egyik fő magyarázat az, hogy a különféle államoknak mindenféle nemzetközi elvárásoknak is meg kell felelniük. Azok az országok, amelyekben nagyobb lemezkiadók működnek (rövid felsorolás következik: Egyesült Államok), politikai súlyuknál fogva ki tudják kényszeríteni a tulajdonjogok védelmét. Az e mögött meghúzódó ideológia a szellemi tulajdonjogok védelme. Magyarországnak persze nem kell dacolnia ezzel a nyomással. A rendszer átalakításakor viszont tisztában kell lennie azzal, hogy a jogdíj alapvetően egy jó érdekérvényesítő erővel bíró iparág járadéka, és nem több annál.
