Az európai kultúrkör első nyelvészei, a görögök csak a nyelv írott formájával, az írás tudományával foglalkoztak. Ezért hívjuk a nyelv-tant mindmáig grammatikának - e görög szó eredeti jelentése: "az írással kapcsolatos (tudomány)". A görögöknek eszükbe sem jutott, hogy a beszélt nyelvvel foglalkozzanak: azt nem tartották volna tudománynak. Beszélni minden jöttment tud, azon nincs mit tanulni és tanítani - szemben az írással, mely tudomány, sőt művészet. Úgy vélték, a grammatika feladata a régi, becses írásművek megőrzése, magyarázása, nyelvük utánzására való buzdítás (írjatok úgy, mint Platón!) - még akkor is, ha a mindennapi nyelv ettől már eltávolodott. 'k találták fel a nyelvi konzervativizmust ("a régiek nyelve szebb volt") és a purizmust, más néven nyelvvédelmet ("a nyelv romlik, a beszédközösség spontán újításai káros eltévelyedések").
Nyelvészeti szempontból mindkét tétel téves, hiszen akkor ki kellene jelentenünk: Vörösmarty Mihály jobban tudott magyarul, mint Kovács János mai segédmunkás - pedig ha Kovács magyar anyanyelvű és épelméjű, akkor ugyanolyan jól tud magyarul, mint a néhai költő. A nyelv zseniális használatát, az esztétikai teljesítményt (a "performanciát") nem szabad összekeverni az ennek alapjául szolgáló, minden egészséges ember által gyermekkorban elsajátított nyelvi rendszerrel (a "kompetenciával"). Ez olyan volna, mintha azt állítanánk: Schwarzenegger egészségesebb fizikumú ember, mint az imént említett Kovács, aki esetleg inas testű és előnytelen külsejű. Ez egyáltalán nem biztos: az anatómia fütyül a szépségre, szempontjai egészen mások, s azok szerint Kovács teste ugyanolyan hibátlan és egészséges lehet, mint Schwarzeneggeré. Így a nyelvész szemében sem érv, hogy valamely szóalak vagy kifejezés egy klasszikus irodalmi műben szerepel-e, avagy mai átlagemberek beszélgetésében. Mint minden tudós, a nyelvész is igyekszik vizsgálata tárgyát érték-ítélettől mentesen megközelíteni, s így az írott szövegben - legyen az bármilyen becses, régi, akár szent irat - sem lát mást, mint valakinek a nyelvi megnyilvánulását.
Míg beszélni otthon, a környezetünktől, észrevétlenül tanulunk, addig írni az iskolában, tudatos erőfeszítéssel, idegen embertől. Az írás a szemünkben egy az iskolával, a formális műveltséggel, ezért a nyelv írott alakját fontosabbnak érezzük, mint a beszéltet, azt hisszük: a nyelv igazi alkotóelemei az írott szavak, s beszéd közben ezeket jól-rosszul "kiejtjük". Aki megtanult magyarul írni-olvasni, úgy érezheti: a Háncs borítja a törzset és a Hánts le egy réteget első szavának másképp kellene hangzania (mivel másképp van írva), csak hát gyarló kiejtésünkben nem tudjuk megkülönböztetni őket. Ezt úgy hívjuk, hogy "az írás csapdája". A valóságban mindkét mondatban ugyanaz a "háncs" hangalakú szó szerepel, kétféle értelemben, ám a mai magyar helyesírás az igei "háncs" esetében a hánt tövet sértetlenül kívánja hagyni, s így visszahozza az írásképbe: hánts.
Az írásbeliség elterjedése után bizonyos alakok előbb-utóbb helytelennek minősülnek: azok, amelyeket az írás tudományának (a "gramma-tikának"!) birtokosai annak tartanak. A köpeny/köppeny párból a mai magyar írásbeliség az előbbit, a kolega/kolléga párból az utóbbit szentesíti, azaz sztenderdizálja. A művelt köznyelvi ejtés többnyire egybeesik a helyesírási alakkal. Ezért hihetik aztán sokan: az óvoda első magánhangzóját hosszan kellene ejtenünk, mert hosszú ó betűvel van írva. Pedig fordíva áll a dolog: e szónak írásban illene rövid o betűvel kezdődnie, hiszen természetes beszédében mindenki így mondja: "ovoda". Ha pedig mindenki így mondja, akkor ez a szó így van, függetlenül az írásképtől, mellyel lejegyezzük.
Az egyes emberek írástudása - mint a műveltség része - nagyobb szóródást mutat, mint nyelvtudásuk (anyanyelvi tudásról van szó). Sőt: szigorúan véve csak az írástudás mutat szóródást, az anyanyelvi tudás - mint az emberi lényeg része - nem, legfeljebb a szókincs bősége, a választékosabb változatok ismerete; csakhogy ez már műveltség és nem nyelvtudás kérdése. Olyan magyar beszélő nincs, aki a hagy ige felszólító módját ne tudná helyesen képezni, azaz ne ezt mondaná: "haggya". Olyan viszont bőven van, aki ennek leírásakor nem tartja be az akadémiai helyesírást, s az előírt hagyja helyett haggya vagy akár hagya alakot ír. Az analfabéta is követi a nyelv valódi szabályait; természetesen nem tarthatja be azokat, melyek csakis az írott vagy a választékos nyelvre vonatkoznak (például hogy személynevek előtt a névelő kerülendő, azaz Láttam a Bélát helyett írásban Láttam Bélát a "jobb"), hiszen az ilyen szabályokat csak az iskolában tanulhatta volna meg.
A társadalom tagjai írástudás szempontjából könnyen és gyorsan osztályozhatók, s a fogyatékos írástudás a nyelv nem tudásának, sőt az ostobaságnak a bélyegét sütheti az egyénre. Ezt a szépirodalom is kihasználja: ha egy regényben iskolázatlan beszélő szólal meg, az író olykor fonetikusan írja le szavait, például: "Haggya aszt nyukton!" Ez trükkös fogás, ugyanis ezt a mondatot mindenki - még a legműveltebb beszélő is - így ejti, nem is lehet másképp ejteni, ez a hibátlan ejtés. Miközben ez az írásmód látszólag azt jelöli, hogy az illetőnek hibátlan a kiejtése, voltaképpen egészen mást sugall: azt, hogy ha az illető leírná, amit mond, ilyesféle írást használna, azaz nem tudja a helyesírást, azaz műveletlen.
Alapfunkcióján - a nyelv lejegyzésén - túl tehát az írás az iskolázottság fokmérője is, mely a valóságos nyelvi szerepléstől függetlenül jel-zi az egyén társadalmi helyét, rangját. Ennek visszahatása a "betűejtés" nevű magatartás. Olyanoknál fordul elő, akiknek nem volt módjuk magasabb iskolát végezni, s a nyilvánosság elé lépve, közszerepléskor úgy érzik: ragaszkodniuk kell az írott alakhoz (vagyis nem "gongyaink",hanem "gond-jaink"; nem "feszülcség", hanem "feszült-ség" stb.), mert ezzel próbálják jelezni, hogy ők igenis tudják e szavak igazi, helyes alakját.
