Amit nem szabad megkérdezni
A tudománynak az a dolga, hogy kérdezzen. Miért olvadt meg a tó jege? - kérdezi a fizikus, és válaszol: mert a hőmérséklet a víz olvadáspontja, 0 Celsius-fok fölé emelkedett. Miért idegenkedett Gertrudis királyné a magyaroktól? - kérdezi a történész, és válaszol: mert ő maga német volt. A tudomány válaszai voltaképpen összefüggésekre mutatnak rá (ezeket nevezzük "okoknak"). Ha valami eléri az olvadáspontját, akkor megolvad. Ha valaki idegen, akkor idegenkedik környezetétől. Ezek a fenti válaszok persze durván primitívek, hiszen más tényezők keresztezhetik, "felülírhatják" őket. Az olvadáspontot befolyásolja a nyomás, a gravitáció (gondolom), a vegytisztaság. Az idegenkedést csökkentheti a közös vallás, foglalkozás, politikai meggyőződés, s ezek azonossága esetén akár otthonosabban érezhetjük magunkat idegenben, mint otthon. Az alapválaszokat tehát finomítani kellhet alszabályokkal, a tényezők egymásra hatásának leírásával.
Legalább ennyire fontos azonban annak kimondása, hogy mit nem szabad megkérdezni, mert nem adható rá értelmes válasz. Például hogy miért 0 fok a víz olvadáspontja. Erre legföljebb azt mondhatnánk, hogy mert Celsius svéd tudós 0 fokban határozta meg a víz olvadáspontját, s ez tulajdonképpen 273,15 Kelvin-fok. No de miért éppen ennyi? Csak, kisfiam, mert ez így van. És miért volt Gertrudis német? Mert úgy született, fiacskám, most már hagyjál olvasni.
Kedves ismerősöm írja: "Bizonyára Önnek is feltűnt, milyen furcsa manapság az Európai Unió kiejtése. A szókapcsolat második tagja lépten-nyomon [únió]-nak hangzik, méghozzá az utcán és a médiában egyaránt." Igaza van, ez a köznyelvi forma, én is hosszúval ejtem (ezért nekem föl se tűnt). A Szovjet[ú]niót is hosszúval mondtuk. Ismerősöm felteszi a kérdést: miért? Mármost a fentiek értelmében van-e erre értelmes válasz? Meg szabad-e kérdezni, hogy adott magyar szó adott helyén miért hosszú vagy rövid az u? Vannak-e itt olyan összefüggések (azaz okok), melyekre a nyelvész rámutathat?
Először vegyük észre, hogy a szóvégi u a mai köznyelvben mindig rövid: falu, tanú [tanu], koszorú [-ru], kenguru, lóarcú [-cu]. (A helyesírásban ezt többnyire hosszú ú betű jelöli, de én most nem az íráskonvencióról, hanem magáról a nyelvről beszélek.) Ezért van, hogy ugyanúgy hangzik a fiúk [fiuk] "srácok", mint a fiuk "gyermekük", az áru "termék", mint az árú "árral rendelkező" (pl. emelt árú [áru] szolgáltatás). Ez alól csak az egytagú szavak kivételek, ahol a szóvégi u hosszú: bú, szú, Q [kú], nyilván azért, mert itt - más szótag nem lévén - a hangsúly erre a szótagra esik, s az megvédi a hosszúságot. Érdekesen szabálytalan (mert kivétel a kivétel alól) a juh [ju], szóvégi rövid hangsúlyos u-val, de mivel a köznyelvben csak összetételekben él (juhsajt stb.), elfelejthetjük.
Rövid az u akkor is, ha a szóban két mássalhangzó követi: pult, huppan (*[púlt], *[húppan] nem létezhet). Továbbá mindig rövid az u, ha a szón belül magánhangzó követi: manuális, intuíció, Józsué, duett, pápua.
Idáig szép - ám a többi helyzetben (tehát mássalhangzó előtt) az u hosszúságáról érvényes általánosítás nem tehető. Következésképpen nem is szabad megkérdezni, hogy miért fut és kút, és nem fordítva (*fút és *kut); hogy a túra, bura [búra] miért hosszú, a fura, útiterv [utiterv] miért rövid. Az u hosszúságát ilyenkor nem szabályozza semmi, ezért nyelvészetileg érdektelen. Tanulságos példája ennek a körút, melynek köznyelvi (általam is használt) [kőrut] ejtését azzal magyarázhatjuk, hogy benne az elemek már nem önállóak, hanem egyetlen szóvá forrtak, s így a második szótagon kár volna számon kérni az út szó hosszú ú-ját.
De akkor miért mondja ismerősöm - a nyelvek világában otthonos ember - furcsának az [únió] ejtést? Nos, nyilván azért, mert a helyesírástól eltér. Idézek leveléből: "Legtöbbször művelt embereknek a szájából hallom így, akikről - közgazdászok, politikusok, jogászok, szociológusok, papok stb. lévén - azt hinné az ember, hogy ugyanúgy ragaszkodnak az írásképhez, mint mondjuk az óvoda vagy a bölcsőde esetében." Nincs igaza: a művelt köznyelv az [ovoda], [bölcsöde] esetében sem követi az írásképet, hanem az úszik-uszoda, köt-kötöde analógiájára rövidíti a magánhangzót. Az [únió] esetében is erős analógia sugallja a hosszú ejtést: fúzió, stúdió, illúzió, prostitúció, [únió], azaz hosszú ú-t mondunk minden olyan szóban, ahol az u-t egy mássalhangzó + ió követi. Sőt talán igazi szabályra bukkantunk, melynek alapján egyenesen az [únió] a szabályos? Hiszen éppen az a megszokott magyarban, hogy ha a magánhangzót egy mássalhangzó + i + magánhangzó követ, akkor hosszú lesz: rádió, csízió, fúria, lénia, história, június, géniusz stb. Éppen a rövid ejtés a furcsa, sőt kissé műveletlen (vagy nagyon nyugatdunántúli ízű): vízió helyett [vizió], kúria helyett [kuria] és - igen! - [únió] helyett [unió].
Talán inkább azon kellene csodálkoznunk, hogy az Akadémia a helyesírási szabályzatban miért rövid u-val írja ezt a szót, miért teremt egy helyesírási rendhagyóságot, amikor a szó szépen beleillik a fúzió, stúdió, fúria-félék sorába? Talán a szabályzatkészítő bizottság tagjai így mondták, talán lankadt a figyelmük, mindegy: ez nem nyelvészeti kérdés. Azt mindenesetre nem szabad hinnünk, hogy a nyelvnek az írást kellene tükröznie, és hogy a kiejtésnek az írástól való eltéréseit mind meg kellene magyarázni. Ezt a tévedést úgy hívjuk a nyelvészetben, hogy "az írás csapdája" (latinul fallacia orthographica), amikor tehát a szemlélő az írást kéri számon a nyelven - s nem megfordítva, a nyelvet az íráson.
Valamely szónak az Akadémia által rögzített írásmódja (azaz a helyesírás) körülbelül annyira érdekli a nyelvészt, mint a szülészorvost az, hogy a csecsemőnek milyen nevet adnak a szülők. Hiszen a tudós testület megtehetné, hogy összeül, s kimondja: az [únió] szót ezentúl unió helyett a kiejtésnek megfelelőbb únió formában írjuk. Ez talán üdvözlendő volna, ettől azonban maga a szó - maga a nyelv - nem változna.
