Egotrip

Keresztury Tibor: Keleti kilátások (Szigorodó feltételek)

Ez az első nyár, amikor nem engednek be diákjeggyel sehova, amit én teljesen megértek, tiszta ősz vagyok, csak hát tavaly is éppen így bírtam kinézni, s akkor még pompásan működött a dolog. Rejtély, hogy mi történhetett. A magam részéről ugyanúgy kezdtem idén is a szezont, mint bármikor, mióta az eszemet tudom, csókolom, Magdika, egy diákot kérek, a kezeit csókolom, s már robogtam is a pénztártól roppant önbizalommal a strand bejárata felé. Hello, csövi, nyújtottam a jegyet a gyereknek, csak nem nyár lett már megint, s már száguldottam volna is tovább, amikor megtörtént a felzaklató, váratlan esemény. Csocsesz, mondta a szokottnál tán halványabban ez a kedves beengedő ember, s eddig rendben is volt a dolog, ám a koreográfia csak eddig működött, mivelhogy ezután szelíden megfogta a vállam, és hozzátette, ne hülyéskedj már, öreg. Akkor vettem észre, kiemelték, kitűző van rajta, amiből is éles ésszel megértettem, a strand fölött új idők szellemében fúj a szél. Mi van, érdeklődtem megcsendesedvén, itt a főnök a közelben, vagy jön a revizor talán, s hozzátettem egy csöppecskét számon kérő éllel, mégis bizalmasan, emlékeztetvén mintegy a sörhegyekre, amiket életemben neki már fizettem, nyilatkozzál, mi a téma, Csabika. Nem, csupáncsak nem megy semmi játék a jövőben, értesültem tényszerűen, szigorodtak a feltételek.
  • 1999. július 15.

Kálmán C. György: Magánvalóság (Kinek a)

A cui prodest, az jókora állatság egyébként. (Figyeljen fel a kedves olvasó a mondatszerkesztés sajátosságára, ahol is az "az" szócska beiktatásával és így a mondatszerkezet megszakításával a szerző a vezető kormánypárt vezető politikusainak grammatikáját próbálja meg, a maga szerény eszközeivel, imitálni. Hasonló célt szolgál az "egyébként" szó is. Ezen még dolgozunk, de jó úton járunk.)
  • 1999. július 8.

Hammer Ferenc: Paszták népe (Pederaszták)

A videokazettát betettük a magnóba. Az első képeken egy tízévesforma kislány volt, aki egy százforintossal gurigázva üldögélt egy lakókocsi lépcsőjén. Odalépett hozzá egy magas, jól öltözött férfi, aki félreérthetetlen mosollyal és egy szemvillantással jelezte, hogy szívesen cserélne egy puszikát azért a százasért. A kislány felgyúló arccal, esetlenül igent bólintott. A kamera ekkor ráközelített a két szereplő közeledő arcára. A borotvált, ápolt bajuszos férfi ajka lassan megérintette a szemét lehunyó kislány vágyakozó arcát. Snitt, a kislány hamiskás mosollyal egy bankjegyet húz elő, amire a távozni készülő férfi hasonlóan hamiskásan csóválja a fejét, majd visszafordul, és elindul a kislány felé.
  • 1999. július 8.

Kovács Imre: Én

Összekaristolom a zárat, szétrúgom az ajtó alját, belekiabálok a végtelenbe, persze csak befelé, nehogy felébredjen Manyi néni, nem vagyok az ösztöneim ura, be szeretnék jutni, szeretnék bent lenni, mert ott jó, jobb, mint kint, keresem a zsebemben a kulcsokat, bemegyek, mint a színpadon a hülyék, átesek az előszobán, konyha, jobb tenyér a hűtő tetején, majd félfordulat, vissza az előszobán át a fürdőszobába, savas gyomortartalom, ideges, visszaválthatatlan salak, ennyit értünk ezen az estén, gondolom (dehogy), ennyit teljesítettünk, anyám, rázárom az ajtót az öblítésre, hiszen bent alszik Iim, a tartály meg zubog, pedig takarékos, hiszen ilyennek vettük, takarékos, de hangos, csitítom, közben érzem, milyen hülyén nézhetek ki, amint szám előtt egy mutatóujjal állok az örvény fölött, óvatosan behajtom magam után az ajtót, gondolom (dehogy, becsapom, mint egy állat), aztán viszsza a konyhába, mondtam, jobb kéz a hűtő tetején, ballal kaszálva kinyitom az ajtót, bénázok a polcok között, kiveszem a zsírt meg a kanalat, ilyenkor az a legjobb, ipari szalonnából kifőzött, igazi, ipari zsír, bekanalozok egy kicsit, aztán ráengedem a hagymát, úgy darabosan, alig felvágva, ahogy, majd benyúlok hátra a savanyúságért, a savanyúság nincs, vagy legalábbis nem találom, de késő is, vissza a fürdőszobába, a maradék zsírt aztán óvatosan vissza a hűtőszekrénybe, lefeküdni, ideje lefeküdni, de nincs fény, megyek befelé, megtalálom az ágyat, ahol ugye Iim, és megpróbálok óvatosan (képzeled, Drága Olvasó) lefeküdni, a múltkor szó nélkül lerúgott, aztán feküdtem a világosbarna padlószőnyegen, és imádkozni kezdtem, átölelve a yukkát, hogy akkor most, Istenem, most legyél olyan frankó, mint amilyennek a Nők Lapja bemutat, én nagyjából készen állok, ha most nem térek meg, akkor sosem (fürdőszoba), olyan a lelkem, amilyet Te szeretsz, üres és nagyjából mindenre kész, befogadlak, bazmeg, csak gyere és hatolj belém, legyél már végre az a mindenható, kiforgathatatlan, mindenbírású örök tárgy, amiben ezek itt a negyediken olyan boldogan hisznek, de semmi, szóra sem méltat, lerúg magáról, pedig ki, ha én nem, horgadok föl, ki, ha nem én, mér´ rúgsz le Magadról, Uram?
  • 1999. július 8.

Keresztury Tibor: Keleti kilátások (édes angyal a rögvalóság talaján)

Egyszer arról is beszélni kéne, barátaim - mondom, ugye, én, a beszélgetés lelkes híve -, hogy mi van olyankor, amikor a szomszéd asztalnál a Perugia-Salernitana meccs esélyeit latolgatja egy a felesektől jelentékeny hangerőre kapott társaság, s mi reflexből arra gondolunk, hogy szegényeknek ez jutott, így telik itt az életük nap nap után, hm, hm, bizony, ám egy másodperccel később már azon dolgozunk, hogy megálljuk, hogy beleszóljunk, mert kizárt az iksz, mivel a Salernitana a múlt héten idegenben döntetlenre játszott, és most otthon nyernie kell, hogy elkerülje a kiesést az utolsó fordulótól függetlenül, s az a mackós különben is hülyeséget beszél, az Udinese sérültjeit illetően fogalma sincs semmiről, két héttel korábbi állapotra hivatkozik. Ilyenkor az jön, hogy voltaképpen közéjük tartozunk - hisz hogy mást ne mondjunk: történetesen magunk is itt ülünk -, és ahogy rajtuk végignézünk, elkezdjük szégyellni magunkat ezért. Aztán meg fordítva: szégyellni kezdjük, hogy szégyelltük magunkat az előbb, s egyenesen büszke kezd lenni rá az ember, hogy ezeknek a nyelvét is ismeri, holott húsz perce még Borbély Szilárd költői nyelvén gondolkodott. S akkor szokott jönni a felvetés, hogy lehet-e egyszerre otthon lenni az Éva presszó és Borbély Szilárd fantasztikus, depresszív nyelvében, vagy éppenhogy egyikben sem lehet, sem külön-külön, egyszerre meg pláne nem. És akkor van az, barátaim, hogy valójában hová is tartozunk, mert ugye - egyfelől - kétségkívül itt vagyunk, az Éva presszó sarokasztalánál, de azért Borsodi helyett Tuborg de luxe-ot iszunk, és elő sem merjük venni a pipát, másfelől pedig lehet-e kompetens szakmailag az, ha Borbély Szilárd elemzésébe beszüremkedik az Éva presszó tapasztalata, merthogy mitől ne szüremkedne be, ha van. Itt most tartanék is egy rövidke hatásszünetet, olyan súlyú kérdések ezek.
  • 1999. július 1.

Eörsi István: OptiPista (Erények és arányok)

A börtönökben huszonnégyóráztak az őrök, így hát két garnitúra váltotta egymást. Az egyik mindenütt rosszabb volt, mint a másik. A kevésbé rosszat jónak neveztük. "Holnap a jó váltás jön" - mondogattuk a szerencsétlenebb napokon. Sőt mi több: a jó váltáson belül némely őrünket elneveztük "jó"-nak. "Ez egy jó smasszer" - mondtam én is valamelyikre Vácon, 1957 júniusában. "Persze hogy jó - felelte erre Karesz barátom, az egykori sztahanovista -, ennek a zsírjában kéne megsütni az összes többit."
  • 1999. július 1.

Sajó László: öt és feles (Isszavágó)

Persze hogy megálltunk "gyallán az első kocsmánál, köszönöm kérdésedet, borovicskát csak Béla és én, a többiek sört, zlátibazant, tudod, sportszerűen készültek a meccsre, tavaszal csúnyán kikaptunk. Két borovicska és két korsó sör, mondom a csapos hölgynek, Árpiéknak nem rendelek, még a határon lehetnek a Skodával, skodá?, a kisasszony visszakérdez, dve borovicská, dve pivo?, bólogatok, áno, megértjük mi egymást, a két népnek, ha szomjat oltnak, egy a hangja. Meg a magyarszlovákot se látta biztos, győri vitézségünk, tót atyafiak a játékautomata mellől figyelnek, mit hangoskodunk mi itt, külföldön. Győzni jöttünk, a sört, mely végre nem germanomagyar, már megittuk, csak a habja maradt, még mindig, a korsó alján, hiszen tudod. Zlatibazant, aranyprága most nékünk Nové Zámky, áj lové Zámky, vajon hogy´ mondják szlovákul, érsek, nincs arra szó, arra szó. Befut a Skoda, újabb sörök, Árpi az autóval, a csapat a meccsre alig tud kiállni, a fülledt melegben aztán kiizzadjuk söreinket, magyarok egymást közt, mindig így kéne, mester, van elég benzingőzünk, ha vesztünk, akkor is győrünk, tizenkét magyar összeakaszkodék, kispálya, füves, így hát Béla kapus létére vetődött, az eredményt ne kérdezd, lemostuk az ógyallázatot, ha csak hetesekkel is. Jöhet az utánpótlás, a tarcsi, a tarcski meccs, az igazi, oly nagy nevekkel, mint Gambrinus, Velkopopovicky` Kozel, Pilsner Urquell, Smädny` Mnich, ezt tán még te se ismered, Szomjas Szerzetes, csapatunk - a kedvedért: jobboldali - védőszt.je. Ne sírj ez összeállítás hallatán, a disznóról még nem is beszéltem. ´t a második félidőben hozták be, hordágyon, szájában citrom, ahogy kell, Balogh egyből ráállt, hogy majd ő, megeszi, leveszi a fejét. Úgy is tett, lenyakazta, csak ne ült volna le mellém, a Disznófejű Balogh, csak ne lettek volna cseresznyéből a szemei, a malacnak. Rád gondoltunk, kedves barátom, bár a feje a Baloghé, a torral te is megbirkóznál, ki a Rétisasban a Kétfejű Habsburg-tál után még rendeltél egy sóletet, oldalassal. S most otthon ülsz, térdig vasban, még csak nem is azért, mert rossz irányban kerülted meg a kaput, a labda se volt nálad, ez volt a baj. Milyen sport az, amit labda nélkül játszanak?! Jöttél a felvonón, az az állat meg letarolt. Hagyjuk a francba, sí a telefon. Ittunk az egészségedre, jövőre te is játszol. Na, ezen, hogy jövőre veled, annyira nekibúsult, Árpi, a falnak, támasztotta erőst, mintha biciklijét, alig tudtuk odébb tolni. Elvonult a vihar (volt az is), szállásunkra kajtatunk, először és utoljára állok föl az asztaltól, egyéni csúcs, nem kellett hugyozni, bár csak ez a sör sokáig kitartana, engem. Ám jő a hajnal, botorkálás a vécébe a szakmunkásképző hétmérföldes folyosóján, sosem akar véget érni, az éjszaka, bárhol, itt benn vagyok, magamban, nézem a lábam, a támaszkodót, megcsípte valami állat, éreztem, a levegőben a jól ismert ciánszag, tudod, mikor sűrű sorokban, mint a csótányok, hagytuk el féregirtáskor a koleszt, ki kocsmába, ki moziba, Felszabadítás I--IV, az jó hosszú, hogy estére aztán visszaszivárogjunk, sűrű sorokban, és fölhorgadjunk megint, mint a csótányok.
  • 1999. június 24.

Kálmán C. György: Magánvalóság (éhség)

Lopott percekben rovom ezeket a sorokat, az egyik hisztiből be, a másikba ki, vagy fordítva. Mindjárt abba is hagyom, nincs nekem erre időm. Ilyenkor, nyár előtt, úgy érzi magát az ember (én, az én), mint valami inverz pók, akit egyre szorosabban fogva tart az a háló, amelyet történetesen ő maga font, kétségbeesetten próbálja kirángatni valamennyi lábát abból a nyúlós és erős izéből, ami onnan kijön, valamennyi szemét esdekelve emeli az égre, erőlködik, izzad, de nincs menekvés.
  • 1999. június 24.

Keresztury Tibor: Keleti kilátások (Messze még a hajnal)

Amikor az embert átmenetileg elhagyja a józan esze, akkor kétes kalandokba bocsátkozik, amilyen hülye. Rossz esetben belebonyolódik, akkor rámegy a házassága, esetleg az élete. Ha magához tér még időben, s az utolsó erejével a szituációból kiszáll, nos, akkor sem ússza meg a mohóságot büntetlenül, lévén hogy újabb nehézségekkel találja szemben magát. Ennyit az emberről. Ami mármost engem illet, nekem a végső másodpercben jött a megvilágosodás a minap: fél seggel már benne ültem a végzetes taxiban, ám inni akart még a démon, s ez mentette meg az életem. Én ugyanis úgy tíz éve, amióta nem szeretek beszélgetni, nőt nem presszóztatok. Ez, mondhatni, filozófiám egyik sarkalatos tétele: lemondok inkább a banyáról önként és dalolva, ha az az ára, hogy itatni s itatás közben hallgatni kell, kiféle ő (általában nem olyan), s milyen az élete (általában problémákkal terhes), elég nekem bőségesen a sajátomat megoldanom, még sok is többnyire. Istenem, gondoltam, bevágva a taxiajtót, milyen hűséges vagyok: egy mintaférj valósággal, a büdös francba´, meg mekkora nagy marha, megszédülök pillanatnyi zavaromban gyerekes módon teljesen.
  • 1999. június 17.

Farkas Katalin: Filofaxni (A szoritész paradoxon)

Elkezdeni vagy abbahagyni valamit közismerten nehéz. Ez különösen igaz olyan helyzetekre, ahol a döntés egy kicsivel mindig elodázható. Egyetlen percig még fekhetek az ágyban, és biztosan nem kések el, hiszen a találkozóm csak másfél óra múlva lesz. És le fogok szokni a dohányzásról is, csak még erre az egyetlen cigarettára rágyújtok, az biztosan nem visz a sírba. A fordításnak is nekiülök, mondjuk holnap, de ma este még nyugodtan megnézhetem az új Bruce Willis-filmet, egy nap ide vagy oda nem számít. Ezek az állítások mind tökéletesen helytállóak, de azt is tudjuk, hova vezetnek: a hamutartó teli csikkel, reménytelenül késünk, a felbőszült szerkesztők jogos szidalmaitól való félelmünkben napok óta nem merjük felvenni a telefont.
  • 1999. június 17.

Kovács Imre: én

A Piafban ültem teljesen egyedül, akkoriban épp nem volt miért hazamennem, pezsgő volt előttem, meg egy alig kibontott Lucky Strike, szemben pedig leendő színésznők próbálták úgy keresztbe tenni a lábukat, hogy a Thália Színházból is lássék. Egy háromszáz grammos kísérletet hajtottam éppen végre, az agyam hátsó fertályán lézerkardos parkőrök vigyázták a Köztársaság teret, míg elöl tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy nagy valószínűséggel hülyén nézek magam elé meg fel, ami ugyancsak felesleges. Bal és jobb oldalon szintén zajlott az élet, de ezzel csak a beavatottakat untatnám majd egy későbbi időpontban. Ez jóval azelőtt volt, hogy a mértékletesség pápája lettem, szerettem a bűnt, mindennap ittam alkoholt, és csak alig vagy nehezen tudtam volna elképzelni, hogy Pajor Tamás a Manhattan együttes egykori kartáncosával készít közös lemezt, szóval régen volt, még a krónikus vastagbélgyulladásom előtt, de már mindenképpen az üveghegyen innen.
  • 1999. június 17.

Sajó László: öt és feles (Egy negyvenéves, könyvvel)

Jön szembe a téren, Vörösmarty, a tér, a haza bölcse, a szomszédos térről, a neves publicista éstörténész éspolitológus ésatöbbi, mondom neki, akkora ember vagy, már be se férsz a tévébe, mosolyog, visszavág, ötszázvalahány verseskötet jelent meg tavaly, sok, a líra: öngyógyítás, a költőket a tébéből kell pénzelni, bólogatok, havi fixszel, az ember könnyen rímel, ilyen rosszul, különben is, a történelmet - bukkan föl a téren e rémalak, s inte felém -, a miénket, költők csinálták, olyan is, mondja ő, géza, ne politizálj! súgja bennem a kisegér, majd adok a kötetemből, adom meg a végső döfést, lassú métely, menekül sietve, dedikálni ő is, saját árnyékunkban ülünk a napon, ki-ki a saját sátra előtt, pavilon az. Idén nem adtak napernyőt, reklámhordozó, önkormányzat tiltá, ég a napmelegtől a kopár szék, csak a sörösdoboz vet árnyat, nézem a kollégákat, lám a többi hűs sör. Sor. Az nincs, ismerősök jönnek, ők se vesznek, előkotrom táskámból az e célra tartogatott példányokat, tisztelet, szeretet, barátság jeléül, dátum. Emelem dobozom, van még benne, langyos a sör, de nekem így is. Még három perc, lejár a fogadóórám, sietni kell, este románmagyar, magyaromán, történelmi - bukkan föl újra a téren a csuklyás alak - meccs, olvastam. Nehéznek és reménytelennek tűnik a valóságos és a szimbolikus küzdelem? Igen. De a történelem bátorító vigaszt küld a csapatnak. Ne felejtse közülük senki, hogy Marathonnál is a reménytelenség győzött. A Magyarok Világszövetsége nevében hitet, erőt és sikert kívánunk! Megcselekedtük, amit megkövetelt, aha. Költőtárs reszketve dedikál, ideges, innen azonnal hazarohan, készül a meccsre. Jár-kel a lakásban, benéz a fürdőszobába, a tükörbe, még a ládára is föl. Eszébe jut, váltogatja a csatornákat, korán van még, leviszi a szemetet. Maga elé bámul. Az ember úgy szurkol, ahogy. Én, nyolcadikutas magyar alkat, sört fogok inni addig, végre csapoltat a konzerv után, pálinkával, valahogy el kell viselni, a vereséget, kika-punk-ugyis... Hűs pincében, lennék bár. És akkor fölbukkan, nem a történelem, egy olvasó. Hogy én vagyok-e, aki. Én írtam-e a, nem, nem az asztalon heverőt, ez a hatodik, tudja, a hetedik majd én leszek, nem is a Jadviga párnáját, hanem a róla szólót, a Jadviga spermáját, én. Hogy ő, magyartanár, azután elolvasta, és a többi magyar irodalmat is, kortársat, azóta, ő, aki megállt negyvenötnél. Mondja a fiatal, magyar, tanár. Sorolja a neveket, dedikálnak épp vagy sem, milyen kitűnőek, mennyire örülök, mondom. Aztán hallgatunk negyedpercig, hosszú, hogy ő már megy is. Á, maradjon még, hallgatunk tovább, mit is tudnék mondani. Nem vagyok kritikus. Most már tényleg mennie kell, látom, egy leány várja, várja túlnan, a hűvösben, mellettem már szellőzködnek, indulnak a pincébe, én még elücsörgök kicsit a napon, sütkérezem a dicsőség fényében. Ezért érdemes ülni. Érdemesülni. Kiérdemesült költő, innen már csak lefelé, a lépcsőn, beleveszek a homályba, a többiek már az első korsónál. Elém teszik, nem az étlapot, olvastam-e, mit írnak, a másik oldalon. Ki a magyarokkal az országból! Hagi mindörökké felsőbbrendű! A Teremtő (le)fokozása: Isten, Hagi, Család. D. Petrescu jobbhátvéd vért ivott, mint legendás elődje, V. Dracula a Transsylvaniae non Corvinulból, megöljük őket. Még sose nyertek ellenünk, fociban, itt az idő, most vagy. A történelem kacagva tűnik el a vécé irányába, alighanem nő, mert nem találkoztam vele, kerestem pedig többször. A rituális pohársör a végén egyhajtásra, sietni kell, kezdődik a valóságos és a szimbolikus (?!) küzdelem, a lépcsőházban már megy a meccs, a másodikon üvöltés, de csak a tévében, a gangokon, a lakásokból, az ablakokból néma csend, rosszat sejtve nyitom az ajtót, röpül felém apám hangja, egynullra vezetnek, ha nem hiszed, gyere nézd meg, replé, második perc, aztán a tizenötödik, a történelem, vége. És a tévéhomályból fölrémlik a nyáreste, ezerkilencszáznyolcvanhat, a mexikói dögmeleg, akkor az oroszok, jaj, csak ne az a dal legyen. Akkor, Csepelen, a meccs után, izzott a lakótelep, komoly férfiak szítták a cigarettát az ablakokban, parazsak mindenütt, férfiúk atlétában, ó, görög férfiú, Marathoni Győző!, lepöcköltek hamut, csikket, néztek utána, az ember olykor csak maga alá bámul, nem ugrottak utána, még nem, mindig van remény, Kanadát megverjük, még bármi lehet, zárd már be azt a rohadt ablakot, fölébred a gyerek, csend volt pedig, csak a gubacsi hídon ment át egy tehervonat, azóta is, végeláthatatlan, nyáresti, hosszú, forró csend. Most megúsztuk kettővel, a második félidőre már nem jött ki, le az égből a román isten, Hagi, aki igenis felsőbbrendű, a pályán, mindörökké, ámen, nem aláztak meg, nagyon, helyt, álltunk, a pályán. Nyitva az ablak, nincsenek parazsak, dől be a meleg, a mélyenalvók horkolásába látok, csapkodná bár a szél az ablakokat, törjön be üveg, mint most magyar konzulátus- és egyházablak győzelemittas namilyen szurkolók vérfagylaló kezei által, és a vész kitört, megint esik. Nézem villámidat dörgő fellegekben, mint ama könyvnapon, másodnapon, amikor elsötétült az ég, az ember jött elázva a Váci utcán, és nézte a ruhájukhoz tapadt áttetsző nőket, az ember, a könyvpavilonok bezártak, bent kucorogtak költők, kereskedők, egyetlen bodegapulton, súlyos kövekkel lefogott fólia alatt azonban könyvek dacoltak az idővel, várták az ismeretlen olvasót a Deák Ferenc utca felől.
  • 1999. június 10.

Hammer Ferenc: Paszták népe (Ulysses@2000.com)

Civilizációnk jelenlegi állapotát illetően Stumpf honvéd különb jósnak bizonyult Stanley Kubricknál. Míg ugyanis az illető hadfi (nyugalom, névrokon) 1983 telén, leszerelés előtt három nappal (ami tudvalevőleg a világ), amikor boldogan belerikkantotta örömét a szombathelyi laktanyaépület lépcsőházának kongó-bongó magasságába, miszerint a kopaszok 2000-ig maradnak, pontosabban határozta meg a jelen végét, mint a kimondottan időspecialista filmművész, aki egy esztendővel későbbre helyezte a kalendáriumban a jövő, azaz a más-világ kezdetét. Merthogy mostanra úgy tűnik, a dolog eldőlt. Az idén vehetünk részt az évezred utolsó őrületes technobulijában, megköthetjük az óvilág legelőnyösebb életbiztosítását, és már biztosan lekéstünk arról, hogy szobát foglalhassunk az évezred partijához New Yorkban. Olykor beszámolnak magazinok "szakértőkről", akik szánalmasan hajtogatják, hogy egy évezred csak 1-gyel (és nem 0-val) végződő dátummal szokott kezdődni (csakúgy, ahogy például egy hónap), de szerepük nyilván csak az, hogy a millennarista danse macabre-ban megjelenítsék a realitástól elszakadt szobatudós figuráját, aki tekintetét az égre függesztve bukik orra a valóság rögein.
  • 1999. június 10.

Kálmán C. György: Magánvalóság (Egy vidéki gazdálkodó feljegyzéseiből)

Amikor publicisztikát írok a MaNcsnak, mindig jó korán kelek. Alig pitymallik még, a kakasok még nem kezdték rá, csak néhány madárka csivitel félénken, majd egyre hangosabban. A kert végéből ritkás köd szivárog, a fűben vakond motoz. Felkapom a rossz nadrágot, gumicsizmát húzok, megnézem, hogy vannak az én kis kedvenceim.
  • 1999. június 10.