A nyugati államok polgárai – főként a legérintettebbek, a németek, osztrákok, svédek, hollandok – ezért sürgetik a határok visszaállítását. Nem hajlandók olyan közös hazában élni, ahol nem a kölcsönösség, hanem az a nemzeti megosztottság uralkodik, mely 1914-ben és 1939-ben már megmutatta, mi mindenre képes.
Magyar szempontból igen könnyű lenne kijelenteni: mindenért Orbán Viktor okolható – de ez csak részben igaz. Görögországban például több millió menekült él már jó ideje. Nem csak szírek, sőt, nem is elsősorban szírek. Jöttek ide Marokkóból, Etiópiából, Eritreából és Szudánból, de még Banglades távol-keleti határáról is. A 2015 januárjáig kormányzó jobbközép Új Demokrácia biztosította a legelemibb létfeltételeket a beözönlő menekülteknek, s megakadályozta, hogy elözönöljék a Balkánt, majd az Európai Uniót. De január 25-én a szélsőbalos Sziriza megnyerte a választásokat, s a frissen felesküdött miniszterelnök, Alexisz Ciprasz már másnap kijelentette, hogy nem hajlandó elődei politikáját folytatni, s az emberi jogok tiszteletének szellemében senkit sem akadályoz meg abban, hogy oda menjen, ahova akar. A gesztus szépséghibája, hogy azzal egy időben megvonta a menekülteknek addig nyújtott összes – lényegében az Európai Unió által finanszírozott – támogatást, és bezáratta azokat az iskolákat is, ahova a menekültek gyermekei jártak. Ezeket persze ugyancsak az EU tartotta fenn.
Erre a török kormány megnyitotta a korábban sem hét lakatra zárt határait a területén élő menekültek előtt. A hiedelemmel ellentétben nem annyira a szíreket biztatta távozásra, hanem mindenki mást, bár persze a mára valamivel több mint kétmillió, Törökországba menekült szír közül is útnak indultak sokan.
Nem vitás, mind a görög, mind a török kormánynak volt törlesztenivalója Európával, főként Németországgal szemben. A görögökkel épp akkor forrósodott fel Brüsszel vitája a visszafizetni nem kívánt óriási hitelek miatt, Törökország pedig már az uniós tagjelölti előszobából is kiszorult, köszönhetően a Recep Tayyip Erdoğan erőltette iszlamizmusnak és „illiberális” átrendeződésnek. Orbán tehát csak folytatta mindazt, amit Ciprasz, majd Erdoğan elkezdett – elvégre neki is maradt elég sok törlesztenivalója a Nyugattal, az unióval szemben.
Mindennek fényében nyilvánvalóan logikus lépésnek tűnik Schengen eltörlése, hangozzék ez akármilyen kegyetlenül. Nemcsak a menekültek áradata szülte meg a „visszazárkózás” európai gondolatát, hanem a csalódás és a bizalomvesztés azokkal szemben, akik ily látványosan nem voltak szolidárisak.
A menekültek beözönlése eleve roppant nagy kihívás, s a folyamat vége beláthatatlan. Nem vitatja senki, hogy e krízist mihamarabb fel kell számolni, adott esetben erős kézzel. Ám a már úton lévők megsegítésétől elzárkózni, bajaikat tetézni, felkorbácsolni a rasszista és idegengyűlölő, antiszemita indulatokat, az elfogadhatatlan. Különösen annak tudatában, hogy a menekülők többségét vissza kell és vissza is fogják küldeni oda, ahonnan elmenekült.
Schengen lehetséges felszámolásának másik oka a társadalmak életét alapvetően meghatározó biztonsági krízis. Az uniós szintű együtt nem működés világa a legoptimálisabb közeg, melyben a Közel-Kelet terrorszervezeteinek ügynökei elemükben érezhetik magukat. Európai perspektívából szemlélve nem is elsősorban iszlamista elhivatottságú egyénekről van szó, hanem olyan „európai” és „keresztényi” családi háttérrel rendelkező bűnözőkről, akiknek egy ideje már nem nyújt kielégítő életperspektívát az európai jobboldali radikalizmus – innen továbblépve keresték és találták meg kapcsolataikat az Iszlám Állammal és fiókszervezeteivel, épp úgy, ahogy három évtizeddel korábban az akkori európai baloldali alvilág a palesztin terrorszervezetekkel. A mai iszlamista radikalizmusnak is megvan a maga „nemzetközi brigádja” – ráadásul megbízható jelentések szerint legalább tucatnyi „európai”, „keresztény” magyarral a soraiban.
Nem lehet még tudni, a november 13-i párizsi merényletsorozat után mennyire komoly az a szándék, hogy az unió közös hírszerzéssel és elhárítással reagáljon a támadásra. Nyugaton van erre minta, épp a ’70-es évekből: a palesztin és a nyugat-európai terrorszervezetekkel szembeni együttműködés. Ugyanakkor az is egyre világosabb: a Nyugat hamarabb számíthat partnerként az oroszokra, mint számos kelet-európai kormányra. Párizs után mindenképpen szigorodni fognak az egyes nyugati államok nemzetbiztonsági törvényei és azok rendőri végrehajtása is. Példák egész sora mutatja: ezek nemcsak elkerülhetetlenek, de célravezetők is.
2001 előtt elképzelhetetlen lett volna az Egyesült Államokban egy olyan törvény, ami személyre szabottan végrehajtott szabadságjogi korlátozásokat vezethet be. A 2001. szeptember 11-i merényletek után másfél hónappal, október 26-án azonban George W. Bush már alá is írta a Patriot Actet. És bár Barack Obama 2007–2008-as kampányában nem volt olyan nap, hogy ne ígérte volna: ha elnökké választják, első dolga lesz a törvényt megváltoztatni, az elnök lassan második ciklusán van túl, és a törvény ugyanúgy érvényben van…
Londont 2005. július 7-én rázták meg iszlamista terroristák bombái. Addig Ken Livingstone polgármester képtelen volt elérni, hogy bekamerázzák Londont, utána már kiépült a teljes megfigyelőrendszer, s nemcsak a terrortámadások, de a közbűntények szempontjából is radikálisan javult a helyzet.
Ne legyenek kétségeink, a Patriot Acthez hasonló új törvények születnek hamarosan Európában is. Ez bizonyos fokig átrajzolja mozgásterünket a határokon éppúgy, mint a közterületeken, s érinteni fogja a magánéletünket is. Ám a biztonság és a biztonságérzet hiánya nagy úr. Amerikában ezt értik, viszont Európa csak most tanulja. A kérdés az, elég erősek-e az európai demokráciák, hogy biztonságuk érdekében éljenek efféle kontrollal, és ne visszaéljenek vele; hogy a társadalmat szolgáló intézmények kapják a jogosítványokat, ne pedig párt- és magánhadseregek. Mert az, ami az elmúlt két hétben Magyarországon (a TEK Orbán-ellenes merényletet vizionált, amire a bíróság nem volt vevő), vagy Romániában (a DIICOT lecsapott egy székelyföldi nagymagyar idiótára mint az ország épségét veszélyeztető terroristára), már azt megelőzően is komoly kétségeket szül, hogy a folyamat egyáltalán elkezdődött volna.
A szerző a Demokratikus Koalíció elnökségi tagja.
