K. Dezső ismerte az utat, nagyon is. Az Árpád hídig metró, onnan 1-es villamos. Amikor E. Kornélhoz ment, leszállt a rendelőintézetnél. Később aztán tovább, E. Kornélhoz, a Bécsi útnál busz, "budai temető. Átszállás előtt mindig megivott egy Unicumot a bádogbódénál, most is. Olvasta: Leginkább a fogyasztó vendégek számára tartunk és szolgálunk ki! (Kiemelések tőlük.) Igen, ez a világvégi bádogbodega kitart a világ végezetéig, ez megnyugvással töltötte el, magába az Unicumot. 360 forint, azért ez mégiscsak sok a világ végén. A fekete tábla is, akárha műsírkőfelirat, kint van időtlen idők óta: VÍZELVONÁSOS TART"SÍTÁSOKAT FEJLESZT' CSOPORT. A csoport többi tagja, Árpi és a koma nyaralnak, E. Kornél a temetőben, hová K. Dezső egy épp aktuális temetésre igyekszik, dehogyis, már tíz perce issza az Unicumot, ennyi pénzért, késésben van, nélkülem úgyse kezdik, mosolyog, mint egy megyekettes bíró tíz perccel a meccs hivatalos kezdése után, akkurátosan átnézve a - hamis - igazolásokat. Feketén játszanak, akár a gyászoló gyülekezet, gondolja K. Dezső, és a buszmegállóba indul.
Talán a sietség, talán az Unicum és a meleg vagy az előbbi kép továbbszínezése miatt (a temetőben feketében az egyik csapat, fehérben a másik, lendületes labdavezetés a sírok között, ki-ki a saját labdájával egykapuzik, a temetőkapura, a kapu zárva, a kapus alszik), K. Dezsőt elragadta a ragacs Unicum s a képzelete, egy éppen induló buszra szállt, ott gondolta tovább a képet: döngenek a labdák a temetőkapun, gól!, nyissák ki!, azt ígérték, hogy FELTÁMADUNK!, amikor a busz a főbejárathoz ért, de nem állt meg, egy jobb kanyar után K. Dezső számára ismeretlen cél felé tartott. Akkor vette észre, hogy sárga buszra szállt, s immár a célt is olvasta: ÜRÖM. Ide nem érvényes a bérletem, volt első gondolata, s nem az, hogy jaj, a temetés. Hogy most mi lesz. A végére még odaérek, a részvétnyilvánításra, az a lényeg. Az őszinte részvét s nem a részvétel a fontos, gondolta még, sajnos, komolyan. Az ürömi kocsmában ivott még egy Unicumot, itt is 360, hívott egy taxit Pestről, ennyi pénzt megér ez a temetés, úgyis el kell költenem mindent. Virágot meg nem kell vennem. És kért egy sört is. Mire megitta, jött a taxi. "budai temető, a taxis pedig részvétet nyilvánított. Már megbocsásson, de közeli rokona, ismerőse az elhunytnak? A taxis beszélgetni akart. Se rokona, se ismerőse, mondta K. Dezső. Én vagyok a halott. Már megint kifogtam egy részeg állatot, gondolta a taxis, és többet nem szólt, gázt adott. Ne siessünk. Most már mindegy, úgyis elkéstem. K. Dezső busásan fizetett, a taxis megnyugodott. K. Dezső pedig bement a főbejárattal szemben a kocsmába, a Cserepesbe. Ott ült az egész rokonság, szülei, a lánya, a lánya anyja, a fia, a fia anyja, barátok, szeretők, ismerősök. Hát te?, kérdezték. Hát én. K. Dezső végignézett a hosszú, egybetolt asztalokon, itt volt mindenki. Vártunk, vártunk, de aztán elkezdtük. Nehogy már megint miattad! Kifizettük előre, megtartottuk. K. Dezső a zöld bádogasztalokat nézte, azért valamivel leteríthették volna. Nélkülem, mondta. Nélküled, és akkor mi van? Ha ott vagy, akkor se vagy ott, nem igaz? Ezen nevettek, K. Dezső is. Nem hiányoztál. És beszélgettek tovább, megemlékezvén K. Dezső nemes tulajdonságairól, fölelevenítve élete egy-egy, olykor vidám, máskor sajnos annál komorabb állomásának csöppet sem szívderítő, sőt inkább -szorító epizódját. Mintha K. Dezső ott se lett volna. Mi van, mire vársz? K. Dezső hallgatta a zsibongó kerthelyiséget. Ne csináld a bonyodalmat, menj vissza szépen. K. Dezső csak maga elé bámult, hányas parcella, kérdezte. Sehanyas. Szóró. Te kérted, nem emlékszel? K. Dezső elindult. Hová mész? Nem arra van a temető! K. Dezső végignézett a hosszú, összetolt, leterítetlen zöld bádogasztalokon, roko-nokon, barátokon, szeretőkön, ismerősökön. Iszok még egy Unicumot, az árát nem kérdezve marokra gyűrt papírpénzekkel fizetett, a pultos döbbenten nézett utána.
Mindjárt zárunk, mordult rá az egyik bizton-sági őr, s a kutya a főbejáratnál. Rögtön jövök, hazudott K. Dezső utolsó szavaival is. Mégis vennem kellett volna virágot, gondolta E. Kornél sírjánál, és indult a szóróparcellához.
A biztonsági őrök keresték, nem találták. Ez nincs sehol, mondta az egyik. Részeg volt, láttam rajta, mondta a másik. Buzi hajléktalan, idejön dögleni, mondta az egyik. Valahol lennie kell, mondta a másik. De nem találták a bozótosban, elvadult sírok, kidobott koszorúk között, a kőfalnál sem. Reggelre előkerül. Ne szóljunk senkinek, mondta az egyik. Ez? Már rég kimászott a kerítésen, mondta a másik, és mindketten a kőfalon túlra néztek, a láthatáron éppen eltűnt a nap, piros esztergomi vonat.
