Boldogabb időkben - úgy száz évvel ezelőtt -, amikor önjelölt autóversenyzők még nem gyűjtötték a kerékpárosok skalpját, másféle veszedelmek leselkedtek a biciklistára.
A veszélyforrások között első helyen állt maga a kerékpár. Az 1870-es években - nálunk még az 1890-es évek elején is - a magaskerék dívott, amelyre már felhágni is külön művészet volt. A legnagyobb ilyen kerékpár 70 kilót nyomott, francia lovagja 6 lépcsőn át kúszott fel a 3 méteres első kerékre, mely egyetlen hajtásra 9,5 métert fordult. (Ma a lánchajtás és az áttételek segítségével ezt egy átlagos versenykerékpár is megteszi.) A leszállás ugyancsak akrobatikus készségeket követelt, nem beszélve a gödör, göröngy, kő, szeg, tócsa, aprójószág okozta balesetekről, melyek következtében olykor még a leggyakorlottabb kerékpáros is "fejest csinált". Az 1880-as években kezdett elterjedni különböző neveken (bicyclette, kangaroo, rover) és némileg eltérő technikai megoldásokkal az alacsony építésű biztonsági kerékpár: a safety, melyet a század utolsó éveiben már a hazai szaküzletekben is meg lehetett vásárolni.
A bajok másik forrása az ember volt. Az első kerékpárosok megjelenését értetlenség és gúnykacaj, rettegés és irigység, s az ezek nyomában fellépő agresszió kísérte. Míg a magaskerekén parádézó biciklista szívesen nevezte magát lovagnak, a közönség ajkán pejoratívabb kifejezések is fakadtak. Így lett a bicikliből drótszamár és ördögmotolla, a biciklistából pedig legalábbis őrült köszörűs, míg aztán a magyarító lendület végül a semleges kerékpár(os) elnevezésnél állapodott meg. Addig azonban napirenden voltak a tréfás és erőszakos merényletek. Akik elsősorban a szokatlant, a komikust látták az új hóbortban, beérték azzal, hogy ráijesszenek a kerekezőre. Az ujjal mutogatást, kikacagást, gyalázkodást el lehetett viselni, de még a karikázó útjába telepített rajzszegmező és a reá zúdított kavicszápor is inkább csínynek minősült. Mások azonban egyenesen infernális szerkezetnek látták a kerékpárt, utasát pedig rontást hozó, kártékony fajzatnak. A falusi utakon szinte megszokott volt, hogy a doronggal, kaszával felfegyverzett helybéliek gyalogosan vagy szekéren "kísérték" a határig a betolakodót. Falun és városon egyaránt kézenfekvő megoldás volt kutyával megugrasztani a gyanútlan kerekest, hiszen ezzel az ebtulajdonos egyszerre szerezhetett örömöt magának és kedvencének.
Ezzel el is érkeztünk a harmadik rizikófaktorhoz. A közvélekedés szerint a kutya az ember legjobb barátja, ám ugyanígy a kerékpáros legádázabb ellensége is - lehet. Mert mi a kutya számára a kerékpározó? Nos: 1. gonosz ellenség, mely leterítendő és elpusztítandó, 2. fürge játszópajtás, akit utol kell érni és meg kell cibálni, 3. egy pár sebesen mozgó, gigantikus virsli, amibe beleharapni volna jó. Tudták ezt úttörő biciklizőink is, akik - mint az első hazai kerékpáros-traktátusok szerzői is egyben - tapasztalataikat összegezve komplex óvintézkedéseket dolgoztak ki a különb- s különbféle támadási módok ellen.
Istvánffi Gyula - a botanika egyetemi magántanára, muzeológus, a Túrista KE elnöke, a Kolozsvári KE tb. elnöke, a londoni Cyclist's Touring Club konzulja - A kerékpárosság kézikönyve című, 1894-ben megjelent alapművében olyan tárgyalási szerkezetet fektetett le, amely követői számára is etalonként szolgált. A kerék-pározás történetéről, fiziológiájáról, jótékony jellem- és egészségfejlesztő hatásáról szóló fejezetek mellett a szerző részletesen taglalta a helyes technika, viselet, táplálkozás és tréning kérdéseit, továbbá karbantartási, túrázási, általános magatartási és sebesültellátási tanácsokat is adott.
Témánk szempontjából kiemelkedik művének azon fejezete, mely a kerékpárosra fenekedő kutyák különböző fajtáit tárgyalja. Istvánffi értékelése szerint az első s legenyhébb fokozat az ún. ugató eb, mely a látszat ellenére aránylag veszélytelen. Igen veszedelmes azonban az "orozva maró eb", melynek ellenszere a "jól alkalmazott rögtönös lábkinyújtás" - miszerint: rúgás. Mind közül a legveszedelmesebb a "némán üldöző eb", mellyel szemben az elhárító és visszatorló műveleteket a lovagnak a legnagyobb körültekintéssel és határozottsággal kell végrehajtania: mindenekelőtt lassítsa le gépét, s csak ezután vegye alkalmazásba a poggyászában található eszközöket, melyek lehetnek: "kutyaostor", "karikás", "robbanó pattantyu". Meglőni a kutyát nem helyes - figyelmeztet Istvánffi -, mivel volt már eset arra is, hogy "tisztességes pénzbirságra itélték a kerékpárost a kutya lelövéséért".
Korchmáros Kálmán Kerékpáros kátéja 1897-ben bizonyos enyhülésről számol be a kerékpárosok és a kutyák közti háború frontvonalából. Hosszú listáját, melyen a kerékpár nélkülözhetetlen felszerelési tárgyait sorolja fel, így zárja: "Ostort vagy ostortartót nem épen kell magunkkal vinnünk, mert a kutyák is kezdik már megszokni a kerékpárt, az alkalmatlankodó kuvaszokat pedig vagy a csöngettyü elijeszti, vagy egy-egy ügyesen alkalmazott rugás távol tartja." Az 1899-ben megjelent bővített kiadás már közölte a kerékpározás egységes szabályozása tárgyában kiadott 42.159/V-c. 1897. sz. belügyminisztériumi rendeletet is, melynek 15. §-a kimondta: "Kutyának a kerékpározók utáni uszítása tilos, valamint a kerékpározó után iramodó kutya gazdája vagy hozzátartozója visszahívni köteles." (Az elkövetőt a jogszabály 100 koronáig terjedhető pénzbüntetéssel fenyegette, míg a visszaesők akár 8 napi elzárással és 200 koronás büntetéssel is számolhattak.)
Hiába a törvény szava, mégsem osztotta mindenki Korchmáros optimizmusát. Deményi Jakab univerzális Kerékpár-kodexe - szintén 1899-ből - például továbbra is nagy gondot fordított a kerékpáros önvédelmi eszközök ismertetésére. Biztonsági rendszerében a gépen rögzítendő fegyvertartó és kardtartó még általános védelmi funkciókat sejtet, ám a "Csengő lövő-készülék kutyák ijjesztésére", illetve a "Kerékpáros-rakéták és bombák kutyák távoltartására" már kimondottan az ebek ellen bevetendő arzenál tartozékai. E több mint lappangó ellentét másik, költészeti erejű bizonyítéka a Kerékpár-Sport című lap 1899. évi hivatalos naptára és túrakönyve oldalain maradt ránk. Az általában kedélyes hangvételű kiadvány számos kerékpárosnótát is közölt - ezek általában a fiú-lány viszonyt járták körül, mérsékelten dévaj utalásokkal -, s az egyik szerző éppen az ebek és a kerekesek kibékíthetetlen ellentétét verselte meg. (Tartalmától kategorikusan elhatároljuk magunkat.)
"Kilukadt a futógépem
gumija, gumija, gumija;
Kiharapta a köszörüs
pumija, pumija, pumija.
Kiharapta; ujat veszek helyébe,
A puminak meg egy golyót
lövök a fejébe, fejébe."
