A puha diktatúra csak a "jobb emberekkel" volt puha. "Az igazi dzsungel azonban nem a politikai rendőrség, hanem a közbiztonságiak vadászterülete. Magyarország a politikai téren kívül rendőrállam igazán" - írta Solt Ottilia 1988-ban, a Beszélő 23. számában. Az 1980-as évek közepén omladozni kezdett a szocialista gazdaság. Válaszul a pártállam három évre emelte a rendőri felügyelet, hatvan napra a bírói ítélet nélkül kiszabható rendőrhatósági őrizet időtartamát. 1984-ben a Minisztertanács rendelete felhatalmazta a rendőrt, hogy az igazoltatott személy járművét, csomagját, ruházatát átvizsgálja. A gazdasági hanyatlás viszonyai között már nem működött az elv, hogy a munka mindenkinek joga és kötelessége. Munkanélküli-segélyről a pártvezetés hallani sem akart. Következésképp azt sem ismerték be, hogy a létező munkanélküliség gazdasági jelenség. Ehelyett azt állították, hogy vége az elnéző álhumanizmusnak, a lógósok, a fegyelmezetlenek vesztik el a munkájukat. Az 1989-90-es nagy pálforduláskor az újságírók egy része konzervatív, jobboldali, sőt szélsőjobboldali lett, másik része szociáldemokrata, liberális. 1985-87-ben azonban, igen-igen kevés kivétellel, még unisono harsogták: a munkakerülőkből lesz munkanélküli. Ennek a retorikának adott büntetőjogi nyomatékot az Elnöki Tanács 1984. évi 19. számú törvényerejű rendelete, amely létrehozta a szigorított javító-nevelő munka elnevezésű büntetést: akinek nincs igazolható jövedelme, annak a hatóság jelöl ki kényszermunkahelyet. Munkába járnia pedig a börtönből kell.
Ottilia élőben akarta látni, hogyan alkalmazzák a szigorított javító-nevelő munkát, kik kerülnek ténylegesen börtönbe "közveszélyes munkakerülés" miatt. Terepnek leginkább Ózd kínálkozott. A város és a vasmű vezetői korábban mindent elkövettek, hogy a városban ne legyen más munkalehetőség, csakis a szocialista nehézipar büszkesége, az Ózdi Kohászati Üzemek. A vaskohászat világméretű válsága következtében a 80-as évek első felében a vasmű dolgozóinak létszáma 2100 fővel, 15 százalékkal csökkent: az idősebbeket nyugdíjazták, a szakképzetlen, nagyrészt cigány segédmunkásokat elbocsátották.
K. nemegyszer járt már a Szegényeket Támogató Alap, a SZETA szociológusaival, mindenekelőtt Lengyel Gabival "terepen", többnyire cigány családoknál. Ilyenkor azonban címekre mentek vagy hivatalokba, hogy számon kérjék, miért akadályozza a községi tanács, hogy egy cigány család házat vegyen a faluban. Most azonban, 1987 októberében, a Havas Gábor által kiállított megbízólevélen kívül, miszerint a Közművelődési és Művelődéskutató Intézet "Elcigányosodó kistelepülések" elnevezésű kutatásban vesznek részt, csak üres jegyzetfüzet meg toll volt náluk. Abban a puha diktatúrában nem lehetett csak úgy utazgatni és kérdezősködni. Szetás utazásai során K. tapasztalhatta, a kérdezősködő szociológusokat sűrűn igazoltatják, és ha nincs náluk valamilyen hivatalos papír, egy-kettőre eltanácsolják őket a faluból, de még a megyéből is.
De K. fölöslegesen aggódott. Éppen csak lerakták a holmijukat a Kohász Szállóban, Ottilia biztos szimattal fordult be egy utcába, amelyről hamarosan kiderült, hogy jobbára cigányok lakják. Megszólított egy öregasszonyt, aki a szemetet hozta ki a házból a kukába, és három perc múlva már bent ültek a szentképekkel és családi képekkel teleaggatott szobában, az asztal körül a népes család, az asztalon kávé, pogácsa, sütemény. A vendéglátóknak nem kellett sokat tanakodniuk, három-négy családról is tudtak, ahonnan egy-egy fiatal férfit a miskolci börtönbe vittek, onnan járnak ki dolgozni. A következő útjuk már az egyik megadott címre vezetett, és estére kirajzolódott a kép, amelyet máshonnan, főképp Szabolcs megyéből származó információk is megerősítettek.
Szijjártó Károly legfőbb ügyész beszámolója szerint az új jogintézmény bevezetésének első évében a közveszélyes munkakerülések száma megkétszereződött, 2741-re emelkedett. Ekkoriban már sok-sok ezren éltek alkalmi munkából, álltak be idénymunkákra toborzott csapatokba. Mindannyiuk bevarrását nem győzték volna a hatóságok se börtönférőhellyel, se kényszermunkahellyel. Elsősorban azokat vitték el, akikkel egyéb baj is volt. Aki elvesztette a munkáját, annak már nem tudták levonni a fizetéséből a gyerektartást, így eljárás indult ellene tartási kötelezettség elmulasztása miatt. A folyamatban lévő büntetőeljárás meg a munkanélküliség együttesen már elegendő volt ahhoz, hogy a munkanélküli közveszélyes munkakerülőnek minősüljön. De nem kellett ahhoz ténylegesen börtönbe kerülni, hogy a félelem éreztesse a hatását. A szigorított javító-nevelő munka fenyegetése véget vetett a bérköveteléseknek. A rendőrség ebben partnere volt az üzemeknek, téeszeknek, de még a magángazdáknak is.
Barangolásaik során Ottilia meg K. eljutott egy városszéli, falusias övezetbe. A "magyar" porták szembeötlően rendezettebbek, ápoltabbak voltak, mint a cigány porták. Majdnem akkora volt a különbség köztük, mint egy magyar falu meg egy osztrák falu között. K. megkérdezte a gazdasszonyt, jól kijönnek-e a szomszédjukkal, nem éreznek-e cigányellenességet. Az asszony hevesen tiltakozott. Aranyos emberek a szomszédok, mondta, soha semmi baj nem volt velük, becsülnek minket. K.-ék átmentek a szomszédba is. Kérdezniük se kellett, az aszszonyból ömlött a szó. Hogy micsoda borzalom ez, hogy cigányok közt kell élniük. Hogy ezek folyton hangoskodnak, nem tartanak rendet, meg ott van az a rengeteg gyerekük. Maguk pestiek, nem tudnának valahogy intézkedni, hogy telepítsék őket máshová? K.-t szorongás fogta el. Vajon mi, zsidók, gondolta, nem vergődünk ugyanígy a mindenütt antiszemitizmust sejtő paranoid gyanakvás meg a védekező önáltatás között? Vajon nem hazudunk magunknak folyvást, ha feltételezzük, hogy ők nem arra gondolnak, amire mi igen?
K.-t Havas Gábor váltotta az ózdi Kohász Szállóban. Az állambiztonsági szervezet ekkorra már tudott az útjukról, a BAZ megyei III/III-asok voltak a nyomukban, de a történtekről maga Harangozó Szilveszter, a belügyminiszter állambiztonsági helyettese kért jelentést. Ózdon nemcsak a munkanélküliség miatt volt nyugtalan és feszült a helyzet, hanem azért is, mert egy ismeretlen személy a pártot, a munkásőrséget, a párt vezetőit bíráló, szidalmazó röplapokat dobált be újra meg újra a levélszekrényekbe. A rendőrség minden röpcédula-akció után nagy erőkkel vonult a helyszínre, és megpróbálta begyűjteni a röplapokat, amelyeket a lakók már kivettek a levélszekrényükből. A város felbolydult, a horgásztónál pecázók is erről meséltek a pesti szociológusoknak. Ottiliáék városi vezetőkkel is szerettek volna beszélni az ózdi helyzetről. Meglepő módon a városi rendőrkapitányság bűnügyi osztályának a vezetője és dr. Hajdú Koppány, a városi bíróság elnöke, a városi pártbizottság tagja fogadta őket. A rendszerváltás után derült ki: a találkozóra Harangozó Szilveszter engedélyével került sor.
A rendőrség egy éven át kereste hatalmas apparátussal az ózdi röpcédula-készítőt. Kristály Gyulát 1987. december 23-án tartóztatták le, Hajdú Koppány ítélte három év fegyházbüntetésre. A másodfokú tárgyalás 1988-ban már teljes nyilvánosság előtt zajlott, ott voltak az Amnesty International, a Nemzetközi Helsinki Szövetség képviselői, Amerikában Kulcsár Kálmán igazságügyi miniszternek súlyos szemrehányásokat kellett zsebre vágnia a per miatt. A megyei bíró kezét-lábát törte, hogy úgy enyhítse az ítéletet, hogy Kristály Gyulának ne kelljen visszamennie a börtönbe. Hajdú Koppány öntudatosan megvédte a saját ítéletét: ő a törvénynek megfelelően és humánus módon járt el. Nem ő, hanem a megyei bíró engedett a politikai nyomásnak.
A tanulság kézenfekvő: diktatúrában tisztességes ember nem lehet tartósan büntetőbíró. Talán politikai újságíró se.
