Nagyon-nagyon régen, abban az időben, amikor még az utolsókat rúgta a magyar futball, és még a bajnokság is létezett, a ma már erősen harminc fölött járó szurkoló szombat délutánonként a rádió körkapcsolását hallgatta. A Képes Sport fotói alapján elképzelte a pálya perspektíváját a partvonal mentén álló, fejhallgatós szpíker szemszögéből - a grundon a korner meg a henc is létezett még -, és izgult, ha azt hallotta, hogy X. felbukkan a balösszekötő helyén, átlépi a felezővonalat, tértölelő átadással hajszálpontosan, majd eliramodik a jobbszélen, és a tehetetlen Veréb mellett stb. Különös borzongás futott át az egykorvolt drukkeren, amikor mondjuk Novotny Zoltán vagy Szűcs Ferenc tárgyilagosan, a várható következményeket cseppet sem túlhangsúlyozva jelentette be, hogy "szabadrúgás következik mintegy n + 1 méterre Y. kapujától". A helyzet ilyenkor lehetett "veszélyes" vagy "kecsegtető", de úgy emlékszem, a Z. előtt "nyíló lehetőség" akkor vált szinte kihagyhatatlanná, amikor a szabadrúgásra "Tóth András-szögből" kerülhetett sor. Tóth András, a hetvenes évek nagy Dózsájának középpályása - ezt akkoriban nyilván mindenki tudta - többszörös válogatott, vébét járt, jólfésült, ballábas játékos volt. Szimpatikus, két irányba keskenyedő arca, cruyffos testalkata, intelligens játéka valahogy megjegyezhetőbbé tette, mint Sarlóst vagy Kolárt, de Zámbó és Fazekas magasságába soha nem érhetett fel - Benéről és Törőcsikről e helyütt nem szólunk. Volt azonban egyetlen eleme a játéknak, a szabadrúgás, amelyet a pályának egyetlen pontjáról állítólag senki sem végzett el statisztikailag olyan valószínűtlenül hatásosan, mint ő. Mai távlatból persze nem tudjuk megállapítani, mi volt e hatékonyság pontos mutatója, lehet, hogy valójában csak néhányszor talált a kapuba; így is halhatatlanná válhat az ember, gondoljunk Panenkára. Mindenesetre egy alkalommal, valószínűleg egy szombat délutáni körkapcsolás során az egyik kommentátor - talán Vass István Zoltán? - ezt a helyet vagy inkább ezt a nézetet nevezte el Tóth András-szögnek. (Apróbetűs rész: szöget kijelölni a pályán tulajdonképpen különös gondolat, igazából egyetlen kanonizált esete a szinte az alapvonalról kapuba vágott lövés jellemzésére a Csikar-, korábban Kohut-szög meghatározása. A klasszikus geometria itt aztán érvényét veszti, hiszen ez a játékos, kapu és alapvonal viszonyrendszerében nyíló szög nem is hegyes, hanem "éles". Valaha létezett aztán a 180 foknál is "élesebb" szög: több híres, Puskás előtti játékosról mesélik, hogy az edzésen fogadásból néhány lépéssel a szögletzászló mögé tette le a labdát, úgy csavarta be.)
Persze, ha logikusan végiggondoljuk, nem valószínű, hogy amikor legkedveltebb pozíciójából maga Tóth András készülődött szabadrúgáshoz, a kommentátor ilyen formában a Tóth András-szöget emlegette volna. Hogy a "rúgott-e valaha Tóth András Tóth András-szögből?" típusú kérdés mégsem teljesen értelmetlen, arra csak egyetlen meglepő párhuzamot villantanék föl: nemrég a tévében ismét bemutatták Maradonáról azt a nápolyi filmfelvételt, amelyen a megnyert bajnokság örömére az "Óh anyám, anyám, anyám, én láttam Maradonát" kezdetű slágert maga a megénekelt is boldogan dalolja. Ez a gondolat - nem is szólva a párhuzamról - messzire vezethetne, de a hetvenes években tapadós, földhözragadt idők jártak. Ráadásul a futballisták még hús-vér emberek voltak, nota bene tulajdonságokkal rendelkeztek: azért hangzott föl a lelátón a "Táncolj, Törő!" meg a "Bólints, Tibi!", mert a felszólított játékosok egynél több alkalommal végre tudták hajtani az egyszerűnek tűnő, de tökéletes mozgássorokat. Tóth András nem rúgott sem olyan biztosan, mint Beckham, sem olyan erősen, mint Roberto Carlos, de legalább egyformán rúgott - akár szerda-szombati ritmusban is.
Aztán telt-múlt az idő, lassan a feledés homálya borult Tóth Andrásra meg a Dózsára, sőt az egész hetvenes évekre. A körkapcsolásban a kommentátor a szabadrúgásnál már az "amolyan" Tóth András-szögről beszélt, majd - miközben csöndben mindenki elfelejtett szabadrúgást lőni - ez a szóvirág is teljesen elhalványult. Mióta ráébredtem, hogy többé nincs már "amolyan" Tóth András-szög sem, a lehető legtöbb forrásból igyekeztem kideríteni, pontosan hol is lehetett ez a néven nevezett, kitüntetett hely. Persze a pályán sétálva-futva zsigerből érzem - szinte hallom - Tóth András helyét; ha a bíró szabadrúgást ítél a javunkra, valami megmozdul bennem: ez most az a kecsegtető, az a veszélyes szög - ahonnét aztán soha senki nem rúgja be. A pályán kívülről szemlélődve viszont folyton megzavar a határozatlansági reláció, a Hilbert-tér meg ezernyi játékos emléke, akik egykor berúgták vagy csúnyán elbénázták, így a koordináták pontos meghatározása úgy csusszan ki a kezem közül, mint a Valencia-rejtély. Sokat gondolok arra is, hogy nem lenne semmi kétség bennem, ha máig megtartották volna a német rádióközvetítések hajnalán alkalmazott módszert, amikor is a tapasztalatlan hallgatók a készülék előtt ülve az előre kiosztott négyzethálós papíron követhették, hogyan száll a labda B1-ből A3-ba.
A németek persze, ezt legalábbis Lessing Laokoónja óta tudjuk, különösen érzékenyek a megragadhatóság problémájára: a sok izgő-mozgó embert hogyan lehet időben és térben értelmesen, poétikusan és festőien kimerevíteni. Stadionjaikban manapság is ott a rengeteg kamera, a szabadrúgásoknál a komputeres távolságmérés, az oldalvonal mentén a játékosok ordítását rögzítő mikrofontömeg és a számtalan fényképezőgép. Mind a "termékeny pillanatra" vár, tér és idő metszetére, ahol találkozik múlt, jelen s jövendő.
Nem adom föl a próbálkozásokat. Elhatároztam, hogy mindenkit megkérdezek, emlékszik-e Tóth Andrásra, s ha igen, vajon hol sejti a gyepen a "termékeny" pontot. Az eredményeket mikrofonnal és kamerával rögzítem, átlagolom, egy pálya formájú milliméterpapírra átviszem. Remélem, beigazolódik a sejtésem, hogy a Tóth András-szög egzakt módon abból a pontból nyílik, ahol a németeknél az A4 és a B3 sarka összeér.
