Egotrip

Átmeneti rítusnak hívják azt, amikor a népek különféle hókuszpókuszokat végeznek az élet egyes jelentősnek ítélt pillanataiban, amikor is úgy vélik, hogy az egyén átmegy egy életszakaszból egy másikba, amelyik jelentősen különbözik az előzőtől. Ilyen pillanat például a születés, belépés a felnőttlétbe, a lovaggá ütés stb. E rítusok természetesen a modern világban is virágzanak, itt csak az újoncbeavatási borzalmakat, a bérmálkozást, a híd- vagy úttörőavatást említjük. Lényegük, hogy változás, azaz új időszámítás kezdődik az ember életében. A modern világban azonban meg is fordult kissé e dinamika. Tekintettel arra, hogy a tömegkultúra és -kommunikáció révén versengő valóságokból épül fel az itt és most, az emberek gyakran hajtanak végre bizonyos rítusokat azért, hogy máshol érezzék magukat, hogy átlépjenek egy másik időszámításba, egy másik szimbolikus közösségbe, egy másik valóságba. Efféle átmenetnek, azaz passzázsnak tekinthetünk egyes drogokat, a Friderikusz-show-t vagy egyszerűen csak egy kiadós sétát. Kiemelkedő jelentőségű passzázs-hely a totózó.

Kedvenc idézeteim közé tartozik egy nagy amerikai befektető magyarázata arról, hogy mi a különbség a spekuláns és a befektető között: pontosan az, mint a párkapcsolatait gyakran váltó és a stabil kapcsolatban élő ember között. A spekulánst összetéveszteni a befektetővel tehát ahhoz hasonlatos balgaság, mint Don Juant asszonyhívő - sajátos megfogalmazásban: monogám - egyénnek tartani.

Mondják, hogy Brazília Bahía (vagy Mato Grosso) tartományának címerében azért van egy lángoló kehely, mert a portugál hódítók a folyók felgyújtását helyezték kilátásba az engedelmesség megtagadása esetén, és ajánlatukat kiegészítendő, frappáns demonstrációval éltek: meggyújtottak egy pohár pálinkát. A begyulladt indiánok pedig hallgattak a szóra. Valamivel később hasonló mutatványokkal (jég, mágnes, rádió) arattak nagy sikereket Macondóban a vándorcigányok. Az elemi fizikai törvények közül azonban talán a gravitáció megregulázása kelti a legnagyobb csodálatot. Ez biztosít állandó helyet a levitáló mágusnak a varietékben, ezért irigylik sokan az űrhajósokat és keresnek kárpótlást a népi űrhajózás különböző formáiban (körhinta, LSD, Ikarus busz), és ezért fog mindig csodaszámba menni a repülőutazás. A repülés szakembereinek mindeközben le kell küzdeniük egy meglehetős ellentmondást. Nevezetesen úgy kell minél több embert bepréselni egy repülőbe, hogy (annak ellenére, hogy a biztonság okán el kell érni, hogy az utasok egy helyben maradjanak) az utasoknak nemcsak biztonságban kell érezniük magukat, de ráadásul kimondottan azt kell érezniük, hogy valami rendkívüli élményben volt részük. Röviden és egyszerűen, a repülés tervezői ezt úgy érik el, hogy az utasokat lenyomják gyerekbe.

Áll a szomorú kalauz a lecserélt járaton, hitelbe méri az átszállót, kvaterkázik a nőutasokkal, aztán a jelzőcsengő hangjára dacosan irányba fordul, szeme sarkából a visszapillantót lesi, majd amikor a gép elindul, mereven figyeli, nem jön-e váratlan esemény. Kineveti a háta mögött az egész vállalat, a sofőr tele szájjal meséli otthon, milyen igyekvő, gondosan megnyomva az első szótagot: igyekvő, mondja a feleségének, és felkacag, párja pedig vele nevet, érti ő a viccet, szinte látja maga előtt, ahogy a negyvenfokos hőségben, mélyen szemébe húzott sapkában áll az igyekvő, szomorú kalauz a vezetőfülke mellett, és figyeli, nem jön-e váratlan esemény.

Elemző munkacsoport alakul az MSZP-ben Horn Gyula kezdeményezésére. Megbízható lapértesülés szerint az elemző munkacsoport elemezni fog. Az elnökség, a választmány és a miniszterelnöki kabinet néhány tagjából álló testület célja - a pol.beat. stílusú tájékoztatás szerint -, hogy "az MSZP megfelelő válaszokat adjon a változó politikai helyzetből adódó aktuális kihívásokra". (Nyilván hogy ha azt kérdezik Horntól vidéken, hogy s mint, miniszterelnök úr, ő ne azt mondja, hogy erről a szakértők döntenek, kérem a következő kérdést.) A Magyar Hírlap hozzáteszi még indokként: "Általános párton belüli vélemény szerint az MSZP az utóbbi időben defenzívába szorult." Hát így.

"A bíró... szinte semmi", de legfeljebb "a törvény szája" - írta Montesquieu, az alkotmányosság tanítómestere. Tévedett. Az elmúlt két évszázad azt bizonyítja, hogy az egyéni szabadság legfőbb biztosítéka a független és színvonalas bíróságok működése.

Egy bólintásnak sokszor súlyos ára van, esetenként megváltoztatja az életet, de nem látja át ezt előre a gyanútlan barom. Egy vasárnap délután, amikor a legnehezebb, s így a mindegy szó a legkönnyebben kimondható, egy sokadszori felvetésre nekem is megmozdult sajnos a fejem. Az volt az állítás, hogy nem férünk itt már el semmiképp, s a közönyös biccentés azt látszott sugallni: igen. Hogy csináld. Nekem mindegy teljesen. Én megadom magam. Így lettem évekre faszomkám vagy szerkesztő úr helyett kedves építtető egyetlen másodperc alatt; tervek, nyugták, számlák, csekkek képében lett egyre tapinthatóbb a lidércnyomás.

Köztünk és a pokol vagy a mennyország között csupán az élet van, a legmulandóbb dolog a világon - írta Pascal, amire Schopenhauer kontrázott rá: "Az élet voltaképp nem is az élvezet kedvéért van, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük." A New York-i tőzsde székhelyéül szolgáló és egyben a pénzügyi élet szimbólumaként megjelenő Wall Street "egyik végén víz van, a másikon pedig temető". Ezt pedig amerikai brókerek szokták mondani. Az utca az East Riveren található 13. dokktól indul, és mindössze fél kilométerrel nyugatabbra szinte nekifut a Trinity-templom piciny temetőjének.

A szavak emberét egyedül az különbözteti meg a tettek emberétől, hogy másképp hívják, ugyanis (talán nem kell nyelvésznek lenni ahhoz, hogy belássuk) amikor kérünk, áhítozunk, ígérünk, köszönünk, nyájaskodunk, hallgatásba burkolódzunk, kérdőre vonunk, felszólamlást teszünk, lemondunk, lemondóan hümmögünk, igazságtalan összehasonlítással élünk, szánkból segget csinálunk, bátorítunk és a többi, nos, mindezeket a dolgokat a szánkkal, illetve nyelvünkkel csináljuk. Generációkat legkönnyebben nyelvük alapján lehet megkülönböztetni egymástól, sőt nyelvből lesz a generáció. Mondok egy példát. Ha valaki azt mondja, hogy sokan összetévesztik a szabadságot a szabadossággal, arról többet tudhatunk meg e négy szó révén, mint ha három hétre beköltöznénk a konyhájába megfigyelőnek.

A Sport televízió a román híradástechnikai ipar válasza a Junoszty tévére, hasonló kaliberű szerkezet, csak szürke, pont elfér a sarokban, az erkélyajtó mögött, és bejön rajta az egyes, ami több, mint elégséges. Gondolom, ez szúrhatott szemet a helyi rablóknak, jöttek is négyen, felnyomták a lakást, de a szomszéd megzavarta őket, azóta nyitva áll a garzon, rutinból nem hívom a gyorsszolgálatot, részben tudom, hogy baromi drágák, egyébként meg most néhány napig biztos nem jönnek vissza a tettesek, nyilván nem vagyok olyan hülye, hogy nem csináltatom meg a zárat, pedig dehogynem.

A Számok Zsákszámra Boltjában vannak számok zsákszámra. Jönnek a fiatalok, adjon, adjon, nagyobbat, még ennél is nagyobbat! 5000, 6000, 7000! 7017! Viszik a nagy csomagokat, tegyen csak bele még, még, 1000, 100 000, 100 017! De az öregek csak kis staniclit kérnek, legyen benne 5 vagy 3 vagy 1 is elég lesz, tudja mit.

Hogyan rúgjunk bele egy halott emberbe? A legcélszerűbb talán utólag írni "szellemalakjáról", és ezzel mintegy kiszolgáltatni őt értelmezésünknek (és így: személyiségünknek) anélkül, hogy köze lett volna hozzánk; elvégre már nem kelhet fel a sírból, hogy öreg, hadd nyugodjak má´ békében, R.I.P., inkább foglalkozz saját magaddal, hogy miért van szükséged rám. És tényleg. Ha Sükösd Mihály író a Népszava "Tárca" rovatában minden apropó nélkül felidézi "Krassó György szellemalakját", akkor érdemes megkérdezni, hogy ez mire jó. Szerző ugyanis abszolúte elismeri, hogy ők ketten két világ, tárcájának tárgyát "csaknem negyven éven át ismertem, de mindig csak futólag. (...) Ritka érintkezéseink évtizedein át nemigen kedveltük egymást."

Megvallom, bár nem kérdezte senki, az egyetemes filmkultúra tisztelője vagyok, bennem a filmművészet őszinte barátját köszönthetik. A nyolcvanas években kétszer is voltam moziban, az Eszkimó asszony fázik című munkát láttam, folyó évtizedben ugyan már csak egyszer, de az az egy, a Sátántangó vagy nyolc másikkal felért, kétezerig biztosan kitart. Na most akkor hogy van ez. Szereti, vagy mi az isten, ez a manus a filmeket. Meg egyébként is mit akar.

A kommunizmus, szemben a Donnál szétvert magyar hadsereggel, lehetőségeihez képest igyekezett rendezetten visszavonulni. Mintha nem a történelem, csak a történelem iránti hűség késztette volna hadállásai föladására. Mintha csak arról lett volna szó - amiképpen a népfelkelés kirobbanása körüli időkben Grósz Károly (egykori MSZMP-főtitkár) igyekezett menteni legalább a Pártot, ha már az ellenforradalom odaveszett: "Ha csak nem újabban feltalált dokumentumok árnyalják a múltat..." A Magyar Ifjúság című, egyre népszerűtlenebb folyóirat 1988. évi 51. számában fejtegette Balogh Sándor - akkor az MSZMP Párttörténeti Intézetének igazgatója -, hogy a legújabb történelmi kutatások fényében "(k)ét dolgot tudunk biztosan, az egyik, hogy nem Battonya volt az első felszabadult falu, s hogy nem április 4-e a teljes felszabadulás napja... Április 4-e igazában április 13-a."