Mielőtt még a magyar Profumo-ügy (leánykori nevén: Mucuska-gate) végképp elmerülne a feledés jól megérdemelt homályában, szabadjon ennek apropóján egy kicsinyig a honi politikatörténet zűrös nőügyeivel traktálnunk Téged, nyájas olvasó! Igaz, voltaképp nem is olyan könnyű beszélni e témáról, na, nem mintha félnénk áthágni az álszemérem korlátait, hanem mert elég kevés (és néha kétes hitelességű) információ áll a rendelkezésünkre államférfiaink szexuális kilengéseiről. A helyzet érthető, hisz a huszadik század magyar történelmében egymást váltották a korszakok, amikor a) nem illett, b) kifejezetten tilos volt ilyesféle dolgokról megemlékezni.
Azért, hogy mégis rácáfoljunk valamelyest a forráshiányra, itt van mindjárt a századforduló kiváló miniszterelnöke, Széll Kálmán, aki bizony köztudottan nem vetette meg a házasságon kívüli élvezeteket. Rendszeres hűtlenkedéseiben az a tudat sem gátolta Széllt, hogy annak idején éppenséggel a felesége révén nyert bebocsátást a politika megszentelt berkeibe. Neje, Vörösmarty Ilonka ugyanis nemcsak a nagy költő árvája volt, de egyszersmind Deák Ferenc gyámleánya is. A szerencsésen nősülő ifjú jórészt ennek a házasságnak köszönhette, hogy karrierje egy csapásra meglódult: előbb a képviselőház legfiatalabb tagja, majd alig 31 évesen pénzügyminiszter lett. Ám a hála nyilvánvalóan nem házastársi kategória, s így, miközben az asszony a budapesti társadalmi élet színterein reprezentált, addig a férj csinos és sűrűn váltott balettpatkányok karjai között pihente ki a miniszterelnöki munka fáradalmait. Az író (s ekkortájt országgyűlési képviselő) Herczeg Ferenc így írt erről visszaemlékezéseiben:
"Nagy nőbarát volt. A nőiességet főleg akkor tisztelte, ha balettszoknyát viselt. Ha őfelsége Bécsbe rendelte, rendszerint két táncosnőt is vitt magával a szalonkocsijában."
A táncosnők iránti vonzalmával Széll korántsem állt egyedül a korabeli politikusok között. A gránátos termetű, ám picinyke lábú Carola Cecilia és kolleginái, a pesti éjszaka revücsillagai nemcsak délvidéki nábobokat és frissen kikeresztelkedett gyütt-arisztokratákat szédítettek meg dús bájaikkal, de jócskán képviselőket és kormányférfiakat is. Úgyannyira, hogy amikor az 1880-as években megnyitott a fővárosi mulatók ősanyja, a Király utcai Kék Macska, a képviselőház szinte testületileg áttelepült annak szeparéiba. Az e tekintetben halvérű Mikszáth Kálmán sokat köszörülte a nyelvét ezen a jelenségen, többek közt megállapítva, hogy:
"Parlamenti életünkben nincs egyetlen állat sem, mely nagyobb szerepet játszana a >>Kék macskánálA boldog békeévek közvéleménye kedélyesen szemet hunyt politikusai nőügyei felett. Ekképp az 1913-as színházi közönség is megbotránkozás nélkül, de mindent értve mulatott Nagy Endre A miniszterelnök című vígjátékán, amelynek alaphelyzetét az a pikáns félreértés képezi, miszerint a címszereplő kegyelmes úr véletlenül egy tisztes polgári lakba toppan be szokott kupleráját keresve. Trianon után a keresztény kurzus évei változást hoztak e téren, s bár a korszak politikusai több jel szerint sem váltak a házastársi hűség és a szexuális mértéktartás gyakorló apostolaivá, azért óvatosabban intézték nőügyeiket. Maga Bethlen István is igyekezett immár konszolidált keretek között csalni a feleségét, s így nem holmi könnyűvérű táncosnőkkel szűrte össze a levet, hanem egy osztályostársa, gróf Széchenyi Andor Pál fiatal és szép feleségével. A pletyka persze menthetetlenül elérte István gróf és "Minci grófnő" romantikus és érzéki kapcsolatát, s maga Horthy kormányzó is nehezményezte e bűnös viszonyt. Bethlen hűtlenségét mindazonáltal szerencsésen ellensúlyozta az a szintén közismert párhuzamos liaison, amely Bethlen írónő felesége, Bethlen Margit és egy volt fajvédő képviselő között állt fönn. (Lásd ehhez Romsics Ignác Bethlen-életrajzát!)
A II. világháború után, s még inkább a koalíciós évek lezárultával a szocialista erkölcs szigora illegalitásba kényszerítette a nőügyeket, s éppígy az ezekről folytatott léha konverzációt. Ezekben az évtizedekben néha már-már a politikusfeleségek fölemlegetése is egzotikus témának tűnhetett, lett légyen szó akár Rákosi Fenyocskájáról, akár Kádár Máriájáról. Csak kevesekről maradt fönn olyasféle adat vagy legalább városi legenda, mint Szirmai Istvánról, az Aczél Györgyöt megelőző kultúrpápáról, aki bohém és vérmes természetű emberként gyakorta keveredett kínos, a párterkölccsel nehezen összeegyeztethető nőügyekbe.
Mostanra, hál' istennek enyhült a prüdéria, s nagy néha már nyilvánosságra kerül egy-egy sikamlós eset. Azért csak óvatosan a fölháborodással, elvégre a politikus is férfi. Vagy épp ellenkezőleg - nő. De az ő botrányaikról talán majd egy más alkalommal.
