A katonázás
Ez idő szerint ősz van, papucsunk és kisgatyánk reszketve fekszik a hideg kövön. A hőmérséklet akaratunktól függetlenül csökken, s immár nemcsak a fizikai igénybevétellel, de a fokozott hőleadással is számolnunk kell a tápanyagok kiválasztása során.
Õsszel a gólyák délre repülnek, de eszünkbe ne jusson, ha már az idén nem is, jövőre kipróbálni a gólyatojásos rántottát. Bármily pikantériától vezetve fáradozunk a természet bélsárrá történő át-alakításán, gondoljunk bele, nem távolodtunk-e el annyira a hagyományos táplálékoktól, hogy azok immár képessé legyenek pikáns jelleget ölteni! Hogy mire gondolok.
Õsszel könnyen válunk alanyi jogon a depresszió áldozatává, ami a szimbolikus szeretetérzet hiányaként a hidegérzetben ölt testet. Én is például ilyen verseket írok a Halványkék memóriák című füzetbe: Mikor múltam már nyolcéves / azt hittem az élet szép lesz / mostan meg má' ötven vagyok / örülök ha adok-kapok.
Jó, ha tudjuk, hogy mindezen sötét erőket bőséges táplálkozással, régi, hagyományos ízek felelevenítésével féken tarthatjuk, sőt, tavaszig behúzottnak tekinthetjük a kéziféket. Hogy mire gondolok.
Most is például szívesebben fektetem kihűlt ujjaimat a laptop langyos billentyűire, mint hogy szavaimat szaporázva végre a lényegre térnék. Arra, hogy mire gondolok.
Szeljünk egy-egy szelet barna és fehér kenyeret, a fehéret is a nem puffasztottból válasszuk, és régi szép meseemlékeinket idézve képezzünk terülj-terülj asztalkámat. Hogy mire is gondolok.
Kezdjük például egy szem ropogós tepertővel, sózzuk, majd a kenyérből kis katonafalatot szelve/csippentve ízleljük meg, paprikakarika a tepertő ízét kiszínezi, s csakhamar töpörtyűnek szólítjuk. Következő falatban a kolbászt vágjuk föl. Ha ügyesen választottunk, a kolbász nem túl puha és nem túl kemény, a töltelék nem mócsingos, hanem egyenletes méretre darálva tölti ki a rendelkezésére álló teret. A kolbásznál az a lényeg, hogy látsszon, nemcsak füstölték, hanem kellő időt is hagytak neki az összeéréshez. Összeért kolbászból karikát vágni felemelő, egység- és biztonságérzetet ad. Kenyérfalatra vajdarabot kenünk, a kolbász ízeit segíti elő, a szánkban egyenletesebben széjjelviszi. Ha a kolbász karikája egy test, akkor összeérett, ha nyílik vagy törik, veszett fejsze nyele. A kolbászban éreznünk kell a nemes paprikát, és azt is, hogy az is szívesen eszik belőle, aki készítette.
Hogy ne szaladjunk annyira előre, vágjunk újabb karika kolbászt és kenyérkockát, de most a harsogós, csípős vagy erős paprika hegyénél kezdjük el a kalandozást. Az első falat tán még csak roppan, ez a bevezető szakasz, de hamarosan, a csuma felé haladva megmutatja ő, mire képes a kapszaicin, ha magyar.
Most már beállítottuk a kolbászt, a kenyeret, a paprikát, a vajat (szélsőséges esetben margarint), megnéztük a töpörtyűt, amiből egy újabb falatot bekaphatunk, de most ízesítsük mustárral vagy paprikaőrleménnyel, esetleg padlizsánkrémmel.
Ha valóban éhesek vagyunk, és önmagára igényes hentestől vásároltunk, a harmadik falat után már nyoma sincs a depressziónak, annál inkább kombinatorikai képességeink kerülnek előtérbe, milyen zamat és falat hogyan párosítható.
Lassanként fölkerülnek az ízek a palettára, de mindig legyen valami tartalék, legyen mire várni. Úgy együnk, ahogy a hegymászók öltözködnek, mindig maradjon tartalék pulóverünk.
Most például legyen egy újabb pulóver a házi füstölt kenőmájas. Kis kocka kenyéren késünk pengéjével kenjük vastagon, s míg hozzá paprikát, paradicsomot vagy retket vágunk, illatából már érezzük az ízét, amely állag- és ízviszonyra egyedül a kenőmájas képes.
Egyes táplálkozáselemzők szerint addig érdemes rágni-forgatni a falatot, mígnem édesnek érezzük. Nos, ízlelőbimbóink kémiai receptorok, amelyek a nyelvgyökből kiszaladó idegpályákon csak addig szállítanak kellemesnek mondható információt az agyba, amíg a bimbókon zajló vegyi folyamat képes az agy számára értékelhető vegyi reakciókat kiváltani. Ez pedig személyes megítélés függvénye. Ajánlott öt és tíz másodperces időintervallumban forgatni a szánkban a katonát, illetve ugyanolyan katonát legfeljebb csak hármat együnk, aztán váltsunk azzal a biztos tudattal, hogy az íznek nincs sebessége, nincs olyan, hogy időegységre jutó ízhatás.
Vegyük elő például a sült-főtt császárt, ami nem egy utolsó falat. Bár megvallom, sokszor gondolok Bertoluccira, és hogy az élet kiszámíthatatlan, s tán mégiscsak ez az utolsó sült császár. Poénnak gyenge, életfilozófiának kevés, de azért elviselhetőbb, mint a nyolchetes hasmenés.
Igen, készüljünk rá, hogy a csípős paprika kétszer csípős, s ha egy mód van rá, óvjuk tőle a fejlődő szervezetű gyermeket. Mondom ezt azért, mert a gyerekek imádják, ha katonáznak nekik. Egy kisebb sámlin üljön a gyerek anya és apa közé, hogy az asztalra föl ne lásson, s onnan, mint titkos repterekről szállva, fölváltva érkezzenek hozzá a deszantos katonák. Imádni fogja, s végre együtt, egy cél érdekében eszik a család, s közösen élik át, ha anya fölpattan és azt mondja: szűzmáriám, még elő se vettem a főtt, füstölt sonkát, a lyukakkal növelt felületű, illatos ementálit, és hol van még a félig lágy és langyos, olvadó sószemektől fénylő főtt tojás? Nincs annál szebb, ha a nőnk így beszél.
Ha pedig a gyermek halkan szuszogva alszik, és depressziónk is elszállt, bontsunk egy sört, esetleg egy palack száraz muskotályt. Ám ha tavaszig tart a lelki zabálás, iktassunk be némi sportot, esetleg úszást, az karbantartja az úszó-gumit.
