Podmaniczky Szilárd: Déli verő (Putnik melanzs)

publikálva
2001/21. (05. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Mint exholdkóros, csodálattal adózom a tetőteraszoknak. Egy ilyen extúrán mondhattam esetleg, hogy Putnik melanzs. Értelmét a Hold fénye beragyogta (de már megint ezek a kozmikus viszonylatok). Ha akkor nem mondtam, hát most, kivételes alkalom, álltunk Újvidéken a Putnik Hotel halljában, és egyszer csak megmozdul valami ébenfekete hallójáratomban, a kalapács, az üllő és a kazánkovács háromszögében: Putnik melanzs. (Ma sem leszek a lineáris cselekménybonyolítás felkent papja.)

Putnik melanzs

Mint exholdkóros, csodálattal adózom a tetőteraszoknak. Egy ilyen extúrán mondhattam esetleg, hogy Putnik melanzs. Értelmét a Hold fénye beragyogta (de már megint ezek a kozmikus viszonylatok). Ha akkor nem mondtam, hát most, kivételes alkalom, álltunk Újvidéken a Putnik Hotel halljában, és egyszer csak megmozdul valami ébenfekete hallójáratomban, a kalapács, az üllő és a kazánkovács háromszögében: Putnik melanzs. (Ma sem leszek a lineáris cselekménybonyolítás felkent papja.)

A Putnik Hotelra mindenképpen szükség volt ehhez, de a melanzs, ott a katyvasz turbós zászlajának esernyőcseleként hullott alá. Katyvasz. A katyvasz, az tavasszal a kuvasz, egy piszok nagy kuvasz kutya. Lendületesen hallgatom a por alászitálását, időben vagyunk, de hogy miért is álltam ott Újvidéken?, nem a tudósítói karriermunkám csúcsreferenciájaként.

Már a határvonalon, Röszkénél, ahová a Lisztes nevű Tisza-holtágra le-lejártam pontykapást várni, és ahol, mikor feladtam a pontykapásvárást, egy méretes vízihullát akasztott helyi horgásztársam, állítólag öregasszony volt a vízihulla, kékfestő kötényben, kendője tarkójára csúszva, ezüstök megszürkülve, málló iszap az orrnyílásban - de aztán nehogy úgy járjak, mint volt alkalmam kerek órán át, felálló szőrzettel hallgatni egy derék angolna megnyúzatását, mely még akkor is rángott, mikor már "két kombinátfogóval lehúzták rúla a bírkabátot". (This no, ejtsd: disznó!)

Most kapom a telefont, hogy annak idején úgy vadásztak Afrikában (forrás: Kittenberger; telefon: Bakos), hogy az út menti árokban sok állat meglapult, odavilágítottak, az állat szeme visszavilágított, aztán durrr, szemközt. Ezzel csak az volt a baj, hogy néha a négerek is az árokban vertek tanyát estére, és a lámpás fényét gyakorta verte vissza szemük világa. Más módszert kellett keresni.

Ott jártam, hogy Röszkénél léptük át a határt, ám hogy a szájunk és a körömfájásunk letudva legyen ott, kis műanyag tartályból cseppenként adagolt valamely oldatban fertőtlenítő kézmosásba fogtunk; kezünkről a víz a betonra csepegett, majd onnan tovább egy bazi nagy szivacságyra, amely szivacságy duzzadva állt kocsink előtt, ím, áthajtottunk rajta, s mind a négy kerék le lett mosva, de talán még a három gyerek és a három padlásszoba is.

És ekkor kétségeim támadtak: hogy akkor Újvidékre a feleségem vezet vagy az út? Megérkezésünkig nem szóltam erről a problémámról.

De nem is szólhattam, mert alapvetően elnyomta ezt bennem az úgynevezett határreszketés-effektus, amely mindig elkap, fennáll és megvisel, mikor úgynevezett idegen ország területére lépünk, gurulunk, amely idegen ország íratlan szabályai ismeretlenek előttem. Ilyenkor bármely kicsi helyzetben nem tudom eldönteni, hogy egyek vagy igyak, fiú vagy lány, a szárnyát vagy a combját? Meg is lett az eredménye; mint kutyák az izzadó férfi reszketését; érezve voltam. Épp csak kikanyarodtunk az egyirányú utca végén, öt métert mentünk szabályellenesen, ötöt, hogy a város megkerülése helyett rögvest a helyes útvonalra forduljunk, ám fordulásunk negatív képeként reánk fordult egy rendőrautó. A rendőr ujjainak pici mozgásának leíró jelrendszerében most értem a csúcsra, félelmem oka ímhol. Kiszálltam én, mint szekrényből az élet, s a bohózat kezdetét lelé. Merész tettünk elismeréseként a rendőr egy 150 dináros értékpapírt nyújtott át, amely azóta is mellzsebemben kamatozik, s várom a kedvező alkalmat, mikor majd az "elkövetett bűnök feloldozása" nevű áruházlánc butiksorán öltözékkiegészítő színes ceruzákra válthatom.

Utazásunk előtti nap, a mediterrán klímára készülve, zsákvászon ruhákat vásároltam klottgatyában, mint vízibolha a fűrészporral felszórt porondon, s mit nem adnék, ha tudnám, miért, a Putnik Hotelba vártak rám: a folyosó falai zsákvászonba bújtatva tövig. ", mondtam, micsoda összhang, ha fölken valaki a falra, észre se vesznek. De ez még mind semmi, a föntebb szóba került kozmikus viszonylatokra is készültek: a világegyetem entrópiájának növekedése irreverzibilis, s minthogy tudták, imádok ész nélkül, szemben a széllel, ezért az egész falat betöltő fali tükör keretére fölraktak nekem egy matricát: reverzibilis, reversible. Kérem szépen, egy olyan szobában aludni, ahol a tükör megfordítható, hőhalálosan izgi. De: ha megfordítom a tükröt, nem guggol-e a másik oldalán a személyzet színe-java UV-s napszemüvegben, hogy a hófehér mellcsontomról visszavert fénytől látástól vakulásig biztosra menjenek? Nem, a tükör mögött a szilárd fal állt, s képzelgésem tovább terjedhetett, föl, egészen föl, az álmennyezetig, illetve az álmennyezetről belógó, körmikrofonra emlékeztető tűzriadalmi fecskendővégig. Képzelem, majd ül az agg író emez szobában egy nap, mikor ifjúsága csontlisztként szárnyal a széllel, s mire emlékezetből leírhatna egy mondatot, látja ám, már harmadszor teszi a mondatnak a szépet, s az nem adja magát.

Most pedig a csoda, ami ott megtörtént: csoda, hogy ezek után visszaérkeztünk, de talán, hogy a mese ne érjen véget ilyen csúnyán, engedjük meg, visszaérkeztünk, ám el: nem is indultunk mintha.

publikálva
2001/21. (05. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk