Podmaniczky Szilárd: Déli verő (Putnik melanzs)

  • 2001. május 24.

Egotrip

Mint exholdkóros, csodálattal adózom a tetőteraszoknak. Egy ilyen extúrán mondhattam esetleg, hogy Putnik melanzs. Értelmét a Hold fénye beragyogta (de már megint ezek a kozmikus viszonylatok). Ha akkor nem mondtam, hát most, kivételes alkalom, álltunk Újvidéken a Putnik Hotel halljában, és egyszer csak megmozdul valami ébenfekete hallójáratomban, a kalapács, az üllő és a kazánkovács háromszögében: Putnik melanzs. (Ma sem leszek a lineáris cselekménybonyolítás felkent papja.)

Putnik melanzs

Mint exholdkóros, csodálattal adózom a tetőteraszoknak. Egy ilyen extúrán mondhattam esetleg, hogy Putnik melanzs. Értelmét a Hold fénye beragyogta (de már megint ezek a kozmikus viszonylatok). Ha akkor nem mondtam, hát most, kivételes alkalom, álltunk Újvidéken a Putnik Hotel halljában, és egyszer csak megmozdul valami ébenfekete hallójáratomban, a kalapács, az üllő és a kazánkovács háromszögében: Putnik melanzs. (Ma sem leszek a lineáris cselekménybonyolítás felkent papja.)

A Putnik Hotelra mindenképpen szükség volt ehhez, de a melanzs, ott a katyvasz turbós zászlajának esernyőcseleként hullott alá. Katyvasz. A katyvasz, az tavasszal a kuvasz, egy piszok nagy kuvasz kutya. Lendületesen hallgatom a por alászitálását, időben vagyunk, de hogy miért is álltam ott Újvidéken?, nem a tudósítói karriermunkám csúcsreferenciájaként.

Már a határvonalon, Röszkénél, ahová a Lisztes nevű Tisza-holtágra le-lejártam pontykapást várni, és ahol, mikor feladtam a pontykapásvárást, egy méretes vízihullát akasztott helyi horgásztársam, állítólag öregasszony volt a vízihulla, kékfestő kötényben, kendője tarkójára csúszva, ezüstök megszürkülve, málló iszap az orrnyílásban - de aztán nehogy úgy járjak, mint volt alkalmam kerek órán át, felálló szőrzettel hallgatni egy derék angolna megnyúzatását, mely még akkor is rángott, mikor már "két kombinátfogóval lehúzták rúla a bírkabátot". (This no, ejtsd: disznó!)

Most kapom a telefont, hogy annak idején úgy vadásztak Afrikában (forrás: Kittenberger; telefon: Bakos), hogy az út menti árokban sok állat meglapult, odavilágítottak, az állat szeme visszavilágított, aztán durrr, szemközt. Ezzel csak az volt a baj, hogy néha a négerek is az árokban vertek tanyát estére, és a lámpás fényét gyakorta verte vissza szemük világa. Más módszert kellett keresni.

Ott jártam, hogy Röszkénél léptük át a határt, ám hogy a szájunk és a körömfájásunk letudva legyen ott, kis műanyag tartályból cseppenként adagolt valamely oldatban fertőtlenítő kézmosásba fogtunk; kezünkről a víz a betonra csepegett, majd onnan tovább egy bazi nagy szivacságyra, amely szivacságy duzzadva állt kocsink előtt, ím, áthajtottunk rajta, s mind a négy kerék le lett mosva, de talán még a három gyerek és a három padlásszoba is.

És ekkor kétségeim támadtak: hogy akkor Újvidékre a feleségem vezet vagy az út? Megérkezésünkig nem szóltam erről a problémámról.

De nem is szólhattam, mert alapvetően elnyomta ezt bennem az úgynevezett határreszketés-effektus, amely mindig elkap, fennáll és megvisel, mikor úgynevezett idegen ország területére lépünk, gurulunk, amely idegen ország íratlan szabályai ismeretlenek előttem. Ilyenkor bármely kicsi helyzetben nem tudom eldönteni, hogy egyek vagy igyak, fiú vagy lány, a szárnyát vagy a combját? Meg is lett az eredménye; mint kutyák az izzadó férfi reszketését; érezve voltam. Épp csak kikanyarodtunk az egyirányú utca végén, öt métert mentünk szabályellenesen, ötöt, hogy a város megkerülése helyett rögvest a helyes útvonalra forduljunk, ám fordulásunk negatív képeként reánk fordult egy rendőrautó. A rendőr ujjainak pici mozgásának leíró jelrendszerében most értem a csúcsra, félelmem oka ímhol. Kiszálltam én, mint szekrényből az élet, s a bohózat kezdetét lelé. Merész tettünk elismeréseként a rendőr egy 150 dináros értékpapírt nyújtott át, amely azóta is mellzsebemben kamatozik, s várom a kedvező alkalmat, mikor majd az "elkövetett bűnök feloldozása" nevű áruházlánc butiksorán öltözékkiegészítő színes ceruzákra válthatom.

Utazásunk előtti nap, a mediterrán klímára készülve, zsákvászon ruhákat vásároltam klottgatyában, mint vízibolha a fűrészporral felszórt porondon, s mit nem adnék, ha tudnám, miért, a Putnik Hotelba vártak rám: a folyosó falai zsákvászonba bújtatva tövig. ", mondtam, micsoda összhang, ha fölken valaki a falra, észre se vesznek. De ez még mind semmi, a föntebb szóba került kozmikus viszonylatokra is készültek: a világegyetem entrópiájának növekedése irreverzibilis, s minthogy tudták, imádok ész nélkül, szemben a széllel, ezért az egész falat betöltő fali tükör keretére fölraktak nekem egy matricát: reverzibilis, reversible. Kérem szépen, egy olyan szobában aludni, ahol a tükör megfordítható, hőhalálosan izgi. De: ha megfordítom a tükröt, nem guggol-e a másik oldalán a személyzet színe-java UV-s napszemüvegben, hogy a hófehér mellcsontomról visszavert fénytől látástól vakulásig biztosra menjenek? Nem, a tükör mögött a szilárd fal állt, s képzelgésem tovább terjedhetett, föl, egészen föl, az álmennyezetig, illetve az álmennyezetről belógó, körmikrofonra emlékeztető tűzriadalmi fecskendővégig. Képzelem, majd ül az agg író emez szobában egy nap, mikor ifjúsága csontlisztként szárnyal a széllel, s mire emlékezetből leírhatna egy mondatot, látja ám, már harmadszor teszi a mondatnak a szépet, s az nem adja magát.

Most pedig a csoda, ami ott megtörtént: csoda, hogy ezek után visszaérkeztünk, de talán, hogy a mese ne érjen véget ilyen csúnyán, engedjük meg, visszaérkeztünk, ám el: nem is indultunk mintha.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.