Nehéz dolgom volt vele, és ha egyszer-egyszer földerengett benne végre valami megértésféle, azt mondogatta, hogy aha, értem már, franciául pont fordítva van ez is. És aztán hozzátette még: úgy, mint a németben. És persze nem így, hanem franciául mondta ezt, vagyis én most fordításban idéztem őt, nyilván. Akkor pedig - ha már egy műfordítós sorozathoz írott bevezetőben teszem ezt, és a sorozatnak a Pont fordítva címet adtam - mindjárt magyarázhatnám is, hogy miért éppen így, és nem másképpen fordítottam a nagykövetné szavait, meg hogy miért nem baj, ha germanizmus (vagy mi) az, hogy pont; továbbá, gyengébbek kedvéért, a (mű)fordítás, illetve a meg- (ki-, be-) fordítás egybecsengésének, illetve a magyar kifejezés és az indoeurópai nyelvekben használatos, trans-latio típusú, "átültetős" megfelelők viszonyában rejlő metaforát is kifejthetném akár.
Akár, de nem most. Most hadd mondjak csak annyit: komoly tárgyakról szólnék - művekről és fordításokról, okos és buta szerzőkről és fordítókról, műhelyélményekről, fordítás és interpretáció, fordítás és közélet viszonyáról - komolyakról tehát, de nem "úgy". Hanem pont fordítva.
*
1977, Szófia étterem. Estébe hajló őszi (téli?) délután, már rég nem ebéd- és még nem vacsoraidő, pangás. Nekem valami szendvics jut, TPI ragaszkodik a meleg ételhez, paradicsomlevest kér.
- Te nem vagy leveses? - néz szúrósan a szemembe, és a szépen nyírott ősz szakálla körül kellemkedő importparfümillat csak még brutálisabb ízt ad a kérdésnek. Bár TPI nyilván gesztusnak szánja, kéznyújtásnak az egész napi huzakodás - az Olasz Köztársaság hiúságában sértett műfordítólovagja és a kákán is csomót kereső kezdő redaktor presztízspárbaja - után. Értelmezhető-e a központozás szándékos elhagyásának, azaz tényleg prózaversfílinget sugall-e a vesszőtlenség egy-egy hosszabb Calvino-felsorolásban, vagy csak az olasz helyesírás szabályai kívánják meg így? TPI legszentebb stílusmagánügyeibe tiprok-e, ha ritkítani merészelem az ő amáit és eméit ("ab-ban a ház-ban"? brrr, szörnyülködik TPI), vagy nekem van igazam, és a tegnapias TPI igenis meghamisítja a nagyon mai Calvinót (az enyémet!) ezzel az amázással éppúgy, ahogy a szövegbe erőszakolt gondolatjeleivel és hármaspontjaival, a "nos..." kezdetű ismétléseivel, a szinonimabokraival, a kicsit - minimum - picinykévé, a nagyont igen-igenné, a minthát tíz esetből kilencszer akárhává habosító nagyotmondásával is? A félreértéseihez végül is nem ragaszkodott, de ama- és akárha-kérdésben juszt sem - már csak ezért sem - engedett ma TPI.
- Nem vagy leveses? - kérdi az 1977-es évnek ezen a fáradt őszi (téli) délutánján a csaknem üres Szófiában, én meg csak rázom a fejemet, vigyorogva, mégis szerényen, hogy jó, ez legyen tehát a megoldás: a nemzedéki olvasat, TPI pedig nyugtázhassa végül is, hogy szent a béke. De amikor megjön a pincér a csészényi édes és piros, értelmetlenül forró löttyel, nagy flegmán csak odaveti azért még: - Ha annyi leszel, mint én, te is leveses leszel.
És övé a győzelem, a Calvinója pedig megmarad olyannak, amilyennek ő látja, hallja, álmodja és érzi. A "szovjet" fejezet körüli aggodalmak megfelelő főigazgatósági (illetve, mint a III/III-as archívumokból azóta kiderült: SZT-tiszti) kezelése után 1985-ben a Ha egy téli éjszakán egy utazó is megjelenik, és nagy siker lesz, pedig nekem már a cím fordítása sem igazán tetszik. Bár ki tudja, én gondolom-e jól. Azt bizonyára, hogy Calvino nem olyan. Nem akadozik el-el a hangja, nem keresi a szavakat, nem beszélne a következmények sora helyett a következmények pörgő-dagadó göngyölegé-ről, nem mondaná magyarul villanyrendőrnek a közlekedési lámpát csak azért, mert két sorral feljebb egyszer már lámpának mondta, és az ősrobbanás "előtti" pillanatot visszaálmodó Minden egy pontban legvégén nem siratna el egyenesen négyszer egy bizonyos Ph(i)Nko asszonyt: "' maga pedig eltűnt abban a pillanatban, elveszett, mi meg siratjuk azóta is, siratjuk, siratjuk, siratjuk"; nem leveses, hát igen. Na jó - teszem hozzá ma, harminchat évvel később -, de mondana-e Calvino bármit is magyarul? És itt van, ugye, a kutya elásva: hogy csalás az egész. Hogy nem magyarul írt, és mi mégis elhitetjük, mintha.
Ma, harminchat évvel később Komikozmosz címmel kiadjuk újra a TPI fordította Qfwfq-történeteket is, és én - már csak a Szénási Ferenc bravúros Calvino-verziói iránti tisztelet okán is - ott folytatom, ahol 1977 őszén (telén?) nem folytathattam: befejezem a szerkesztést. És igazam van (Calvino nem olyan), és mégis bánt egy kicsit a dolog. Hiszen ki jobban, ki rosszabbul, ki ügyesebben, ki ügyetlenebbül, de mégiscsak csaltunk, csalunk, és csalni fogunk mindvalahányan. Külföldieket beszéltetünk az anyanyelvünkön, és még ártatlan képet is vágunk hozzá. TPI ráadásul tényleg ügyesen csinálta ezt. Bár irodalmilag sokszor félrevezető, de modorosságukban is tetszetős, sőt jó szövegeket állított elő, ezzel pedig jócskán kimagaslott a - meglehet - pontosabbak, de ügyetlenek és középszerűek népes sokaságából, hogy az alanyt-állítmányt egyeztetni sem tudók tömegeiről már szó se essék.
Utoljára tíz évvel később, '87 tavaszán beszéltünk, ötödszöri nekirugaszkodásra váratlanul megkaptam a Római Magyar Akadémia ösztöndíját, Svevóról készültem könyvet írni, a félbehagyott Una vita-fordítása iránt érdeklődtem talán, mire TPI kifakadt: ő is menne Rómába, de nem mehet, mert beteg, a veséjével van valami. Valami, az ám.
- Rák! Meg fogok halni, baszd meg! - kiabálta a telefonba, és bár notórius hipochondernek számított, éreztem, hogy most tényleg baj van. És úgy is lett, meghalt, mire megjöttem, nem érte meg a hetvenet.
Te is leveses leszel, mondta 77-ben. És telt-múlt az idő, bank költözött a Szófia helyére, végül az is bezárt, hatvan én is elmúltam már, és szó, ami szó, néha azon kapom magam, hogy igaza lett, én is melegre vágyom. De a négy siratjuk-ból hármat csak kihúzok most azért.
